Apuka Világa

A véletlen szerencse által hozzám került amerikai kibocsátású Rákóczi bélyeges képeslap (lásd: Rákócziról másként - American Hungarian Federation stamp), késztetett arra, hogy szerény gyűjteményem, ezúttal magyar kiadású Rákóczi bélyegeit összeválogassam és bemutassam. Arra nem vállalkozhatom, hogy a bemutató teljes lesz, egyrészt, mert nem gyűjtök teljességre törekedve bélyegeket, így ez a válogatás is minden bizonnyal hiányos lesz. A bemutatott példányok csak egy amatőr kedvtelésének reprezentánsai. Célom mindössze annyi, hogy akit érdekel, hatott rá II. Rákóczi Ferenc személyisége, az általa vezetett függetlenségi harc törekvései, aki kíváncsi az ebből kialakult Rákóczi kultusz művészi megnyilvánulásaira, az egy csokorban ízelítőt kapjon ebből ezúttal a filatélia segítségével. És, ha még kedvet, indíttatást is nyer ezáltal valaki ahhoz, hogy gyűjteni kezdje ezeket az emlékeket, megismerje általuk történelmünk egy dicső fejezetét, akkor már nem volt hiábavaló ilyen irányú törekvésem.

II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulójára 1935.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca zászlóbontásának 250. évfordulójára 1953.

Rákóczi szabadságharc 1703-1711

II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulójára 1976.

II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulójára 1976.

Magyar Millennium 2001.

Borsi kastély, II. Rákóczi Ferenc szülőháza - Emlékkiadás, 2001.

Regéc, ahol gyermekkora néhány gondtalan évét tölthette II. Rákóczi Ferenc

A Rákóczi szabadságharc 300. évfordulójára, 2003.

II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatala 100. évfordulója

II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatala 100. évfordulója, 1906-2006

Kassa, Szt. Erzsébet székesegyház, Rákóczi nyughelye, és Munkács, a szabadság jelképe, 1939. A Rákóczi bélyeg az 1943-a Hadvezérek sorozat 7-ik címlete

A bélyegek válogatása jó alkalmat adott arra, hogy felidézzem és felfrissítsem rég tanult, és máig nem feledett történelmi ismereteimet a Rákóczi szabadságharc idejéről. És arra is, hogy II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona nyomán gondolatban újra végigjárjam a zempléni vártúrákat, újra lássam Sárospatakot, Regécet, Borsit, Kassát, Munkácsot, a tájat, amelyet egykor a gyermek fejedelem szeme is befogott, a tájat, amely lelkébe mindörökre bevésődött. A képzőművészek által megálmodott grafikák, az évfordulók kapcsán megfogalmazódott képi gondolatok ezúttal bélyegek, emlékborítékok, bélyegzőlenyomatok formájában megidézett képi megnyilvánulásai mindannyiunk közös emlékei, értékei. Fontos sarokkövek ahhoz, hogy mai életünkben fogódzót találhassunk, eleink példáin okulva tovább léphessünk. Lehet, hogy közhely, de nagyon igaznak gondolom, hogy amely nemzet nem becsüli a múltját, annak sem jelene, s még inkább jövője sincs.

Temesvári Jenő

Ha a képeslap nem a hátoldalával felfelé „kelleti magát”, sohasem kerül hozzám. „Képes fele” jellegtelen, az utcakép a 50-es évek közepét, végét idézi. Valószínűleg a kép minősége sem csábítana senkit, hogy kiegészítse vele gyűjteményét. Mégis azonnal megvettem. Feladója talán egy disszidens volt, akit jó vagy rossz sorsa Washington D. C.-be, a New Hamphsire Avenue-ig repített. De ez sem különösen fontos, millió ilyen sors van. A képeslapot a ráragasztott bélyegek motívuma miatt vettem meg. Amúgy nem gyűjtök bélyegeket, csak Rákóczi éremgyűjteményemet teljesebnek érzem úgy, ha azt a szabadságharc és Rákóczi vonatkozású egyéb emlékekkel is kiegészíthetem.

New Jersey, George Street. - A képeslap hátoldala a jubileumi emlékbélyeggel

A bélyeg bal oldalán lévő címerben, pajzsában fehér alapon függőlegesen háromszor hasított piros sávok jelennek meg, felette a kék mezőben pedig három fehér csillag kap helyet. A címerpajzs feletti ívelt szalagban angol nyelvű „FAITHFUL UNTO DEATH” - HŰSÉGGEL MINDHALÁLIG tartalmú jelmondat szerepel. A címer színeiben az amerikai nemzeti lobogót jelképezi, a három csillag pedig azt, hogy New Jersey harmadikként csatlakozott az Amerikai Egyesült Államokat megalapító 13 állam sorába. A jobboldali nemzeti színű, magyar címerpajzs feletti szalag latin jelmondata: „FIDELISSIMUS AD MORTEM” - azonos jelentésű az angollal.
A két címerpajzs között magyar viseletű lovas huszártiszt ábrázolása tölti ki a teret. Az amerikai tagállam címere alatti szöveg (Fabriczy) Kováts Mihálynak, George Washington hadserege ezredparancsnokának állít emléket, a magyar címerpajzs alatt megjelölve, hogy 1724-ben született Magyarországon, és 1779-ben harc közben érte halálos lövés a Dél-Carolina-i Charleston védelmében. Fabriczy Kováts Mihály ezredes az Amerikai Egyesült Államok hőse, emlékét, nevét kegyelettel őrzik.
Életéről lásd: http://www.magyarhuszar.hu/site/huszar/huszar_amerika.htm

A bélyeg tervezője: A(lex) FINTA, akinek Kováts ezredesről készített reliefje megtalálható New Jersey-ben a Trenton városi City Hall-ban, továbbá a szintén Alex Finta által megalkotott szobra a Cincinnati Társaság Anderson Ház-ában.

Az Amerikai-Magyar Szövetség emlékbélyege

A másik bélyeg szinezése kevésbé látványos, ám annál többet mondó tartalmú. Igényesen megtervezett és kivitelezett grafikájával vonja magára a figyelmet. A bélyegkép központi részét II. Rákóczi Ferenc fejedelem háromnegyed alakos hermelinpalástos, jobb kezében jogart tartó képe uralja, mögötte Nagy-Magyarország térképével. A portrét körirat szegélyezi: „WITH GOD FOR COUNTRY AND LIBERATION” - ISTENNEL A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT jelmondattal.
A felső, sötétebb tónusú mezőben „HUNGARY’S WOUNDS BLEEDING ANEW!!!” – MAGYARORSZÁG SEBEI ÚJRA VÉREZNEK (felfakadnak), utalás II. Rákóczi Ferenc híres kiáltványának kezdő soraira: „Recrudescunt diutina Inclytae Gentis Hungarae vulnera ...”
„Ismét fölfakadtak a nemes Magyar Nemzet sebei ...”
És talán a bélyeg tervezőjének szándéka nyilvánul meg abban a törekvésben, hogy az amerikai magyarság szemszögéből is láttassa azzal, hogy a 250 éves évfordulóval egybeeső, magyarországi Rákosi féle kommunista diktatúra uralmát is párhuzamba kívánta állítani az 1704-es szabadságharcot kiváltó okokkal. Ez az emlékbélyeg is az Amerikai-Magyar Szövetség kiadása.

A 250-ik évfordulóra (1704-1954) kibocsátott emlékbélyeg

És befejezésül, visszakanyarodva még a képeslap tartalmára: Írója Miskolcra címezte (a címzett nevét magától értetődően kitakartam). Azt írja rokonának, Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánva, hogy: „hallgassa meg a panaszomat, ha lehet, küldjön nekem olvasni valót, mert én nekem nincsen még annyi pénzem se, hogy vegyek magamnak ennivalót.”.  Szívszorító érzés olvasni még öt-hat évtized múltán is, hogy ez az ínségben, hazájától oly messze élő ember nemcsak teste, hanem lelke táplálását is fontosnak tartja, magyar szóra, magyar könyvre vágyik. Éhesen, talán utolsó centjeit, ezekre a bélyegekre költötte. Amikor a postára bízta kétségbeesett üzenetét és kérését, talán valahol belül megfogalmazódott benne, hogy amiért a Nagyságos Fejedelem negyed évezreddel korábban zászlót bontott, abból ennyi év elteltével is vajmi kevés valósult meg. Egyvalami azonban biztosan megvalósult, tovább él: bármerre sodorja is a szeszélyes Sors a magyart a nagyvilágba, igazi értékeit, múltját soha nem fogja elfelejteni. Nem lehet nem „kihallani” a sorok mögött megbúvó, ki nem mondott, de a Rákóczi bélyegekkel üzenő sajgó honvágyat a szülőföld után.

Csak remélni tudom, hogy fordítani tudott sanyarú sorsán, jutott kenyér, és jutott szellemi táplálék is ennek a derék magyarnak is, ott a messzi Újvilágban, az ígéret földjén.

Temesvári Jenő

A tavaszt idéző januári napsütésben céltalanul sodortattam magam a vasárnapi „bolhapiac ”forgatagában. A „műszaki jellegű” kínálat nem vonz, annál szívesebben állok meg a halomba szórt könyvek, vagy mindenféle régiséghalmok rendetlen összevisszaságú egyvelegét szemügyre venni. Valami furcsa csökönyösséggel hiszek benne, hogy vannak tárgyak, amelyek rám várnak, ennek megfelelően kitartóan keresem és várom a találkozást. Rég gazdájukat vesztett holmik, mindenféle lim-lom között, árválkodott a négyszögletes, rikító piros doboz. Első gondolatom az volt; na, megint valami „Kiváló Dolgozó” kitüntetés, legfeljebb nagyobbra sikerült, mint az átlag. Ilyent nem gyűjtök, már a sajátjaimra sem emlékszem, hogy hová raktam őket. Rég volt, amikor ez még jelentett valamit. Nem éri meg még lehajolni sem érte, tűnődtem néhány pillanatig, de aztán erőt vettem magamon, s még ott a földön felnyitottam a doboz fedelét, hogy ne kelljen kétszer lehajolnom. Aztán valahogy „meggyorsultam”. Markáns vonásaival, vállára omló hajfürtjeivel Mikes Kelemen nézett velem szembe. A következő pillanatban már úgy szorítottam a dobozt, mint aki el sem akarja engedni. Pókerarccal, unottan alkudoztam érte, miközben a szívem hevesen vert. Az eladó nem hallott még Mikesről, forgatta a dobozt, végigmért, vajon mennyit kérjen érte. Még megemlítette, hogy ez komoly darab, nehezéknek is jó lehet. A vége az lett, hogy majdnem fémáron hagytam magam meggyőzni, hogy kell nekem ez a nehezék.
Csak álltam a hömpölygő tömegben, és néztem, néztem váratlan kincsemet. Van, jónéhány igényesen megformált történelmi témájú érmem, plakettem, nem volt nehéz megállapítanom, hogy „méltó társuk” lesz új szerzeményem. Hazaérve aztán valahogy megcsúszott az ebéd. Először a plakett alatt lévő műnyomó kartora nyomtatott és gépelt IGAZOLVÁNY-t vettem szemügyre. E szerint egykori tulajdonosa részére a Battonyai Mikes Kelemen Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola (ma, Mikes Kelemen Katolikus Gimnázium és Szakképző Iskola) Iskolatanácsa 1986. november 5-én 15 éves törzsgárda tagsága alapján adományozza a Mikes Kelemen Emlékérmet, a hozzá való jelvény viselési jogával egyetemben. Ezzel megvolnánk, jöjjön a lényeg!
Az egyoldalas bronz plakett első ránézésre is tetszetős és nemcsak méretét tekintve hívja fel magára a figyelmet. Az egész felületet kitöltő portré kidolgozása jó arányérzékkel megalkotott munka, készítője biztos kezű, avatott mesterre vall. Akiről még semmit nem tudok, csak annyit, hogy MB. A monogramon kívül a mellkép portré két oldalán MIKES – KELEMEN és MCMLXVIII  (1968) évszám szerepel. Átmérője: 90 mm, Vastagsága: 5 mm.

És máris az Internet keresőben böngészek, hamar meg is találom:

A plakett MLADONYICZKY BÉLA (1936-1995) érem- és szobrászművész alkotása, aki 1961-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol olyan kiváló mesterek keze alatt vált művésszé, mint Beck András, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Martsa István, Pátzay Pál, Somogyi József, Vigh Tamás, Borsos Miklós. 1967-1996 között számos egyéni és csoportos kiállítás résztvevője. Köztéri szobrainak többsége Békéscsabán került felállításra, de többek között Szeghalom, Gyula, Sárospatak is otthont adott alkotásainak. Munkásságát több rangos díjjal is elismerték.  Özvegye, Sik Sára hagyatéka egy jelentős részét, köztük számos érmét, plakettjét Sárospatak városának ajándékozta.

Ahogy annak idején bizonyára a szobrászművész is tette, mielőtt megformálta a benne élő kép alapján Mikes Kelemen portréját, úgy e helyütt is helyénvaló életének főbb eseményeit feleleveníteni:

1717. október 10-én érkeztek meg Gallipoliba, hogy a szultán birodalmában várják az európai események alakulását, s hogy visszatérhessenek Magyarországra. Az osztrák-török háború azonban kedvezőtlenül alakult a törökökre nézve, s az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci béke végleg szertefoszlatta Rákóczi és kísérete terveit. VI. Károly megbizottai ekkor követelték Rákóczi és Bercsényi kiadatását, de a szultán ezt kereken megtagadta. 1720 tavaszán a porta a Márvány-tenger partján fekvő Rodostót tűzte ki a bujdosók végleges szálláshelyéül, ahová április 24-én érkeztek meg. Itt teltek el Mikes hátralevő évei, az életéből még hátralévő több mint negyven keserves esztendő, örökös honvágy között. Anyja még az 1720-as évek elején mindent elkövetett, hogy kijárja fia számára a kegyelmet a hazatérésre. Mikesnek csak folyamodnia kellett volna az amnesztiáért, de ő nem élt vele, nem akarta elhagyni urát. A hontalanság eleinte elviselhetőbb volt a kolostori rendtartás mellett is, melyet a Fejedelem a magyar kolóniában megkövetelt. Mozgalmasabb, színesebb volt az élet, amíg többen voltak, és némi szerény társasági életről is gondoskodtak az előkelőbb bujdosók feleségei, környezetük személyzete. Ekkor szövődött Mikes életének is idillikus fejezete Kőszegi Zsuzsi iránt. Vonzalmuk kölcsönös volt, de Bercsényiné, Csáky Krisztina grófnő halála után (1723) Zsuzsi az idős, de anyagilag nagyobb biztonságot biztosítani tudó Bercsényinek nyújtotta kezét. Amikor pedig Bercsényi után özvegyen maradt, 1726-ban Lengyelországba költözött. Vele Mikes életének legbensőbb reményei és álmai tűntek el. Az évek múlásával a bujdosók is egyre fogyatkoztak. Amikor II. Rákóczi Ferenc 1735-ben meghalt, Mikes hűségének, eszményének legfőbb tárgyát is elveszítette. Rákóczi József 1738-iki hadivállalkozásában már kedvetlenül vett részt. Még örült, hogy ha csak távolról is, de megláthatta Erdély havasait, aztán az 1740-es év már újra Rodostóban találja. Az új uralkodóhoz, Mária Teréziához folyamodott hazatérhetéséért, de a válasz mindig az volt: „Ex Tureia nulla redemptio!"” - Törökországból nincs visszatérés! Sorsát vallásos hitére támaszkodva belenyugvással fogadta, s viselte. A napok egyhangúságát levélírással, francia vallási és szépirodalmi művek fordításával űzte el. Egymásután temette el bujdosó társait, míg 1758 októberében Zay Zsigmond báró halála után végképp egyedül maradt. Élete utolsó éveikben még engedelmet nyert, hogy levelet válthasson otthoni családtagjaival, kövesdi Huszár József báróval (mostohaapja fiával), akinek könyveiből is küldött haza. 1761. október 2-án hunyt el pestis járványban, Rodostóban.

A Mikes emlékplakett első fokozatával 1972 óta jutalmazza tanárait és kiváló diákjait a Szakközépiskola. A szerencse jóvoltából a sors most engem is megajándékozott vele.

Hűség, elkötelezettség, kitartás, becsület, hazaszeretet. Olyan fogalmak, amelyek külön-külön is megnemesítik azt, akiben megvan valamelyik. Mikes Kelemenben mind megvolt.

Olvasom sorait, melybe egész élete belefoglalható:
„Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.”

A zajos, hamis értékeket hajszoló világ gyakran megfeledkezik róla, elrohan mellette. Nem jól teszi…

Temesvári Jenő

Ha repülőgépet látok a ragyogó kék égen, vagy felhőfoszlányokban bújócskázva szállni, mindig eluralkodik rajtam a vágy távoli, még nem látott tájakat, világokat látni. Ahogy a végtelen égen lassan távolodik párába vesző csillogó fémtestük, ahogy ponttá zsugorodnak, majd eltűnnek, Charlie bús-szomorkás, különös hangulatú számának sorai jutnak eszembe. Aki utazott már az ismeretlen felé az ismeri, mit jelent elmenni és azt is, mit jelent megérkezni. Igen! Nézz, nézz az ég felé, s megértesz valamit ebből a furcsa elvágyódásból, s néha talán meg is valósulnak az álmok, de biztosan boldog leszel, ha legközelebb már fényképezőgép is lesz a kezed ügyében, ha az égre nézve meglátsz egy gépet, amint a felhőn száll.
Ez évben Trogírt választottuk úti célunknak, megismerni a dalmát tengerpart még be nem járt részeit. Személyautóval utaztunk, ezért ezúttal eszembe sem jutottak a repülőgépek. S mivel fiammal ellentétben nem hobbim a légi fotózás, arra sem gondoltam, hogy az élmények megörökítése közben gyakran fogom majd kémlelni az eget is. Hogy mégis így történt, csupán annak a véletlennek köszönhető, hogy szállodai erkélyünk előtt „jöttek be” és szálltak fel a Ciovo-szigeti öböl felett a turistákat hozó-vivő, különböző légitársaságok charter járatai. Ha reggel, a ragyogó napkeltében gyönyörködve, vagy az egész napos utazások után fáradtan „hazaértünk”, még volt kedvem „kattintgatni”, ha jött valami. És ha már ilyen közel volt, kíváncsiak voltunk magára a reptérre is.

Ha valaki most azt várja, hogy profi képeket fog látni, bizonyára csalódni fog. A repülőfotózás egy külön világ, külön „szakma”. Nagyon nehéz jól, profin művelni, ez csak keveseknek sikerül. Engem is csupán a hangulata fog meg, nem értek hozzá és megfelelő felszerelésem sincs. Fiam, aki avatott művelője (lásd: www. spotter.hu) és szakértője is a témának, bizonyára elnézően mosolyog próbálkozásaim láttán. Neki hoztam ajándékul az alábbi összeállítást, mert tudom, hogy örömet okoz neki nézni az ég vándorait, s látni amatőr igyekezetemet.

Ahány annyiféle

A Split-i Kastella/Resnik Airport (LDSP/SPU), Trogírtól mindössze 4 kilométerre található, csak egy rövid kifutópályával rendelkezik, így nagyobb gépeket nem is tud fogadni. Egyik oldalról a tenger, a másikról magas hegyvonulat szegélyezik. A görög szigeteken láttunk hasonlókat, bár ott a környezet általában igénytelenebb és elhanyagoltabb.

A pálmafák árnyékadó takarásában, gondosan parkosított és ápolt környezetben, üde látvány fogadja az utasokat

Modern védőtetős feljáró vezet a terminálhoz, illetve a parkolókhoz

Szeptember közepén már a szombati turnusváltáskor sincs nagy tolongás

Van, aki jön, van, aki megy, és van, aki áthaladó… Ezek „lövéséhez” az én Nikon D3100 gépemhez használt, Tamron 18-200-as úgynevezett „utazó” objektív kevésnek bizonyult

Az egyik kedvenc… Ez a Wizzair nagyon látványos festésű

A Siberia Airlines Boeing 737-ese alig tíz perc múlva már a levegőbe is emelkedett, hogy helyére leszállhasson ezúttal a Malév járata

Futók kint, fékszárnyak megfelelő szögben a leszálláshoz. Magyar gépet (Malév HA-LOA) látni, különösen távol otthonról mindig szívdobogtatóan jó érzés

Ez pedig a HA-LOU lajstromjelű. Alig fél perc múlva dörgő, sivító hajtóművekkel már a kifutópályán gurult. Ilyenkor szokták tapssal megköszönni az utasok a személyzet munkáját

Az Adria A319-ese a toronytól szép lassan elgurult a pálya végéig ahol álltunk,  helyben megfordult, majd néhány másodpercet várakozott a felszállási engedélyig. Aztán meglódult, s dörgő hangorkán kíséretében megiramodott ezúttal nem a tenger, hanem a hegykaréj felé. Meredek szögben emelkedve szép ívet rajzolva, jobbra kifordult a tenger fölé. Az egész csak néhány pillanatig tartott. Meg sem kíséreltem „utána lőni”. Csak néztük, míg a ragyogó kék égen eltűnt a szemünk elől.

Ezt a kis Jet-et az égen talán csak a radar látja… Nekem a kerítés mellett sikerült lencsevégre kapni felszállás előtt, sajnos csak a szögesdróttal együtt, mivel jobb hely nem adódott. A másodpilóta miközben az engedélyre vártak, barátságosan kiintegetett. Talán egy kis elismerés is volt ebben azért, hogy ilyen kitartóak voltunk a szeptember közepi rekkenő délutáni hőségben.

Ezek a kis gépek nem olyan méltóságteljesen ereszkednek, mint nagyobb társaik… Jött, mint a veszedelem. Volt is kapkodás, derültek volna a profi spotterek, ha látnak. Így is már csak az olajfák között csíptem el, aztán átlibbenve a kerítés felett már gurult is.

Az a bizonyos kerítés egy másik érkezővel

Stílszerűen búcsúzóul beesett a CROATIA Airlines gépe is, törzsén és függőleges vezérsíkján mintegy jelezve, hogy a Kastella Airportot felkereső sokféle nemzet légitársaságai közül a házigazda sem hiányozhat. Olyan gyorsan és közel jött, hogy lecsippentettem a végét, ezúttal is ékes bizonyságát adva annak, hogy e műfajban csupán lelkes műkedvelő vagyok. Azért legközelebb majd jobban figyelek, s ügyelni fogok arra is, hogy ez az önfeledt szenvedély túlzottan ne hatalmasodjon el rajtam, mert már azon kaptam magam, hogy sajátos fejtartást kezdek felvenni, s mintha a hallásom is szelektívebben működne bizonyos „légi zajok” vonatkozásában. De azért nincs kizárva, hogy egyszer majd egy 300-as teleobjektívet is rátekerek a Nikon vázára. Újra és újra nézegetve a képeket, szerencsésnek mondhatom magam, ezért a véletlen légi találkozásért, a számtalan élmény között ennek a nagy égi jövés-menésnek az emléke is mindig velem marad.

A vasmadarak mellett természetesen más égi vándorokkal is gyakran találkozhatunk az Adrián. Ha valaki, ők aztán tényleg ismerik a repülés csodáját, tudják mindazt agyuk parányi érzékelői révén, amit a pilótáknak is tudnia kell a kabin műszerrengetegében. Iskolakörök behúzott lábakkal, kilebegtetés, ereszkedés, sárga körmös futók ki, aztán jöhet a landolás. Akár a repülőgépeknél. Órákig el lehet nézegetni ezt a légi forgalmat is. Tenger, napfény, ragyogó kék ég, és végtelen nyugalom, ami annyira hiányzik hétköznapjainkból. A természet és technika csodái itt és most mind együtt voltak.
Charlie-nak igaza van: Nézz az ég felé! – és legyen Nálad mindig fényképezőgép, éles szem és tiszta szív.

Családunkban a nyaralás más jelentéstartalmat hordoz, mint amire a legtöbben gondolnak e szó hallatán. Azok közé tartozunk, akik nemigen tudnak megmaradni egy helyen sokáig, akiknek az örökös úton levés jelenti a kikapcsolódást, feltöltődést. Minden utazás megtervezésekor gondos mérlegelés tárgyát képezi a „bázishely” kiválasztása, ahonnan az érdeklődésünknek megfelelő nevezetességeket, tájakat beautózhatjuk, vagy hajóval elérhetjük. És van egy másik „szabály” is: egy-egy ritka kivételtől eltekintve, nem megyünk vissza ugyanoda kétszer. Persze vannak szívsajdító örökre bevésődött kedvencek, de azokat is azáltal ismerhettük meg, hogy mindig továbbmentünk. A régi kedves visszahívó szirénhangok elhalkulnak, újabbak felerősödnek, s magukhoz csábítanak. Nincs mit tenni ellene, hallgatunk rájuk, s megyünk tovább évtizedek óta.
Nekünk Horvátország csak egy ugrásnyira van, a tengert is megláthatjuk mintegy három órás kényelmes autózással - nem főszezonban, amikor egy-egy kapunál esetenként ennél többet is kénytelen várni az utazó -, mégis valahogy mindig úgy alakult, hogy sokáig nem az Adriát választottuk úti célul.  Aztán képletesen szólva, egy kora őszön megtört a jég! Az Isztriai félsziget és a Kvarner öböl bejárása után kézenfekvő volt, hogy „lejjebb” kell mennünk. A leginkább strandjaikért, vízi sport lehetőségekért népszerű szigetek számunkra nem vonzóak, szemben a dalmáciai városok patinás történelmi múltjával, műemléki látnivalóival. Jablanacig, a Rab sziget kompátkelőjéig már végigjártuk a tengerpart kanyargós útjait, a Zadarig terjedő részt pedig ezúttal egyszerűen átugrottuk.

A piros színnel jelölt útvonal bejárása közel 2400 km utat jelent. Nagykanizsától Karlovacig az útvonal adott. Nagyobb felbontásban lásd: a Trogir galériában

A választás több szempontból is egy Trogirtól 4 km-re lévő 3 csillagos besorolású szállodára esett. Itt egy kis kitérőt kell tennem. A szálloda nekünk azért fontos, mert a félpanziós ellátás a legkényelmesebb, mielőtt reggel útra kelünk, ill. miután estefelé az egész napos kirándulásokból „hazaérünk”. A svédasztalos választék és a komfort is megfelelő ahhoz, hogy kipihenjük másnapi programig a fáradalmakat. Több nem is kell. És jobb sem. Sokan mondják, hogy már nem korszerűek, felújításra szorulnának ezek a régi jugoszláv szocreált idéző 3*-os szállodák. Ez többségében igaz, de akinek ez kevés, az kedvére válogathat a luxus igényeket kielégítő szállodák bő kínálatából is. Mindez csupán értékítélet és pénz kérdése. Az extráért fizetendő árkülönbözetet mi benzinre, hajójegyre, belépőkre költjük. Igen, itt az erkély korlát esetenként valóban rozsdás, régies a bútorzat, sok helyütt nem cserélték még le a kádakat zuhanykabinra, néha eldugul a lefolyó, ugyanakkor eddigi tapasztalatunk szerint a takarítás kifogástalan, ha kell, ha nem, naponta kicserélik a törölközőket, fürdőlepedőket, ágyneműt. És a számunkra szokatlanul tikkasztó szeptemberi hőségben, utószezonban is éjjel-nappal üzemelt a légkondicionáló. Talán ennek örültünk leginkább. Az éttermek felújítottak, már-már pazarlóan bőséges a választék, több ezer embert zökkenőmentesen kiszolgálnak két óra alatt. Nekünk ennyi bőven elég, többet nem is várunk és nem is látunk a szálló életéből.

Ezúttal a Hotel Medena volt az „otthonunk”. A kép a szemközti Čiovo szigetről készült

Trogir mellett szólt vitathatatlan történelmi emlékei, varázslatos utcácskái mellett, hogy innen elérhetővé vált számunkra több közép-dalmáciai város és üdülőhely is. A hegyek és a tenger közé beékelve tehát nem maradt más dolgunk, mint „fel is út, le is út”. Lefelé Split, Omiš, Makarska, Ploče, felfelé, Marina, Vinišće Primošten, Šibenik, Zadar. A párába burkolózó hegyek pedig izgalmas szerpentineket kínáltak mindkét oldalukon hol kopár szakadékokkal, hol a kéklő tenger csillogó, messzeségbe vesző horizontjával.

Trogir, ahogy először megpillantottuk

A fényképezőgép és a volán ádáz harcban állt egymással, nehéz lenne megmondani melyiket fogtam többször. Már rutinná vált, hogy alig indultunk tovább, szinte még vissza sem raktam a Nikon-t a táskába, máris újabb leállót kellett találni, mert újra és újra kézbe kellett venni a gépet. A „zsákmány” mindenhogy gazdag; rengeteg út fogyott el alattunk, és majd ezer képet őriznek az SD kártyák. Hol van már a filmes időszak, amikor nagyon meggondolta ez ember, hogy gazdálkodjon a néhány tekercs filmmel… Nos, ennyi talán elég is, a képek majd mesélnek maguktól a megélt élményekről, emlékekről, ahogy mi láttuk. Akik pedig e sorokat olvasva kedvet éreznek hozzá, bepillanthatnak utunk állomásaiba e helyütt egy-egy kiragadott pillanat megidézésével, a csokorba szedett néhány galéria segítségével. Tartsanak velünk, szegődjenek hozzánk útitársul! Ha már jártak ezeken a tájakon azért, hogy a képek láttán újra szép emlékeket idézzenek fel magukban, ha pedig még nem, akkor talán kedvet kapnak hozzá, hogy egyszer valódi részesei is legyenek egy ilyen utazásnak. Bizonyára nem fogják megbánni egyik választást sem.

A népszerű sétány a jachtkikötőben, szeptemberben már csendesebb, az óváros zegzugos sikátoraival, parányi tereivel varázslatos. A felnyitható hídon áthaladva érdemes a Čiovo szigetet is végigautózni, a hegyes-völgyes utak leállóiból pedig megcsodálni elénk táruló panorámáját.

Šibeniket és látnivalóit a turisták áradatától ezek a hajdan félelmetes ágyúk sem tudják megvédeni

Primošten ezzel a látvánnyal csalogatja a tengerpart vándorát. Ahogy előbukkant, Rovinjt idézte elénk. Sokkal kisebb, keskeny utcácskái sem olyan meredekek és látványosak, de mindenképpen sajátos hangulatot árasztanak. Néhány órát érdemes itt elidőzni, miközben a kis kikötő egyik teraszán, hallgatva a ringatózó vitorlások és a hullámok fecsegését, a sirályok rikoltásait, kényelmesen elfogyaszthatunk egy üdítőt vagy egy finom kávét.

Az egyik legszebb öböllel és vitorlás kikötővel rendelkező település

Marinát és a félszigetet uraló hegy másik oldalán, egy eldugott szelektől védett kis öbölben megbújó Vinišćét annyira megkedveltük, hogy a fárasztóbb kirándulások után egy-egy nap délutánján lazább programként aprókavicsos strandjaik valamelyikét több alkalommal is felkerestük, hogy az irdatlan hőségben felfrissüljünk a 25 C˚-os tengerben. Marina Trogírtól közvetlenül a tengerparton kanyargó meseszép panorámájú úton mindössze 14, Vinišće pedig 23 km távolságra van.

A sebes sodrású Cetina folyó hosszú utat megtéve számtalan akadályt áttörve a Mosor vad bércei közül bukkan elő. A helyet mindenki úgy ismeri: Omiš. Aki látta, rabul ejti. A hajdani kalózfészek ma nyüzsgő, élettel teli kisváros. Az erőd tornyának teraszáról pazar kilátás nyílik a városkára, a kopár fehér bércekre és a kék tengerre. A tengerpart szerelmeseinek is érdemes azonban végigjárni a hegyvonulatok közti változatos vidéket. Az utak - teletűzdelve „S” kanyarokkal és meredek szerpentinekkel -, a hegyek közt is mindenütt kifogástalanok, de élvezetükhöz jó gumik, tökéletes fékek és jó reflexek is szükségesek.

A hegyek közül kikeveredve újra előbukkan a tengerpart. A látvány mindent megér…

Makarska nem véletlenül az egyik legnépszerűbb utazási célpont Horvátországban. Itt minden együtt van: az égbenyúló hegyek karéjában ápolt kertek és virág kavalkád üde látványa, a modern szálloda-és villasorok között, hangulatos óváros, mozgalmas kikötői élet, parti sétány az elmaradhatatlan pálmasorral, a csillogó víztükrű, hajókat ringató öbölre néző teraszokkal, számtalan taverna, üzlet, ragyogó napfény. Valami kimaradt? A felejthetetlen emlékek közül semmiképpen sem marad ki.

Split

Egy lüktető nagyváros, amelynek van egy hétköznapi, és egy álomba szenderült ünnepi, régmúlt időkbe vesző arca. A hatalmas kiterjedésű város hajójavító üzemei, gyárai, és a titói időket, korszellemet őrző panel tízemeletesei váltakoznak régi polgári jómódot sejtető árnyas utcák házsoraival, amelyek szinte mindegyike lejtős, emelkedős. Sportcsarnokok, jachtklubok, botanikus kertek változatos kavalkádja. Talán a legkevésbé hasonlít a többi adriai településre, ahol eddig jártunk. Az óváros ugyanúgy nem fukarkodik építészeti és történelmi látnivalókkal, mint az egész Adria partvonal Pulától Dubrovnikig. Kell hozzá idő, mire valamennyire kiismeri magát itt az ember. Fárasztó város, mert végig kell járni minden kis utcáját, fel kell mászni a számtalan lépcsőn a harangtoronyba, onnan le a föld alá az ókori Diocletianus palota boltíves, hatalmas termeibe, hogy az ott nyüzsgő souvenir árusok és turisták hadán átverekedve magunkat kijussunk a széles, kötelezően pálmafa soros promenádra, a kikötőbe. Aztán, ha kifújtuk magunkat, feltankolva az újabb üdítővel, az ókori városfal egy másik kapuján – négy is van - újra vissza a múlt emlékei közé. A nap végén már zsong az ember feje, már nem akaródzik tovább menni, és nagyon messzinek tűnik az a parkoló, ahol vár ránk az autó. Split tényleg nagyon fárasztó város, de ezt utólag már azt hiszem senki nem bánja, ha egyszer látta, valamennyire megismerkedhetett vele.

Zadar ezen az úton csupán alig egy órára látott vendégül bennünket. A kikötőben egy kávézóban nagyon finom capuccinót ittunk édes süteményekkel. Amikor a város bejárására indultunk, a kikötőben először kivételesen az eget néztük, mivel elszoktunk már a felhők látványától. És ezek baljós, vészjósló felhők voltak. Reméltük, majd elfújja őket a légáramlat, s újra a ragyogó napfény lesz az úr. Nem így lett! A szél ugyan megérkezett, végigkorbácsolta az öböl vizét, majd kisvártatva leszakadt az ég is. Percek alatt folyók hömpölyögtek az utcákon. Ilyen özönvizet még nem láttunk. Az ablaktörlő nem győzte, félre kellett állni, amíg csendesedik. A Zadarral való ismerkedést jobb időkre hagyva hirtelen nagyon sürgetővé vált elérni az autópályát. Még nem sejtettük, hogy azon sem lesz jobb a helyzet. Az esőfelhők a hegyek közt megszorultak, éjszakai sötétségben, ítéletidőben autóztunk Zágrábig. Onnan már győzte az ablaktörlő is, az eső már csak zuhogott. Mindössze a fizetőkapuknál megállva, Zadartól a 420 km-es utat hat és fél óra alatt sikerült megtennünk, és még örültünk is ennek a "teljesítménynek".

Gyülekeznek a viharfelhők, jó lesz elindulni hazafelé

Így búcsúzott tőlünk Horvátország. De nem neheztelünk rá ezért. Egyrészt eddig minden szeptemberben kánikulai meleggel fogadott bennünket, amely végig ki is tartott, másrészt minden évben szakadó esőben indultunk haza. Idén sem volt ez másként, kezdjük kiismerni egymást…

Mindent megkaptunk, amiért mentünk. Napfényt, kéklő tengert, zord hegyeket. Az időtlenséget árasztó dalmát városok szűk utcácskáinak, pálmafás parkjainak, parányi kikötőinek hangulata, békés nyugalma, derűs életigenlése velünk marad. Az élmények elraktározása, újbóli felidézése elég lesz a következő utazásig, - melyet azt gondolom, mindenki már akkor elkezd tervezgetni -, amikor az előzőről szinte még haza sem ért. Ismerősök, barátok mindig megkérdezik milyen volt? Azt szoktam mondani: „csak” azért jöttünk haza, hogy visszamehessünk. Hogy hová? Ki tudja? Még mi sem, hogy hol várnak minket újabb tájak, újabb élmények, melyik hívogató szirénhang lesz a legcsábítóbb?

Viszontlátásra Horvátország! Do videnja Croatia!

Temesvári Jenő

Kapcsolódó galériák:

Šibenik
http://indafoto.hu/temesvarijeno/001_sibenik_horvatorszag

Trogir
http://indafoto.hu/temesvarijeno/trogir_horvatorszag

Omiš
http://indafoto.hu/temesvarijeno/omis_horvatorszag

Hegyek, utak, tenger
http://indafoto.hu/temesvarijeno/hegyek_utak_tenger_horvatorsza

Split:
http://indafoto.hu/temesvarijeno/split_horvatorszag

Makarska:
http://indafoto.hu/temesvarijeno/makarska_horvatorszag

Előfordul, hogy az ember a fejébe vesz valamit, aztán nem tud szabadulni tőle. Némelyik ilyen rögeszméjétől talán nem is akar. Így jártam én is a Mostar-i híddal. Már nagyon régen a fejembe vettem, hogy ezt a hidat nekem egyszer fizikai valójában is látnom kell. A múló évek során sem halványult a vágy, ha eszembe jutott mindig elgondolkodtam azon, hogy miért pont ezt? - hiszen számtalan más impozáns építmény is van még, amelyeket szintén nem láttam. Ma, amikor házhoz jön a világ, elég beütni a számítógép keresőjébe érdeklődésünk tárgyát, s az máris előttünk van, ki sem kell mozdulnunk otthonról. A Mostar-i hidat is sokszor láttam már képeken, elolvastam róla mindent, amit érdemes tudni róla. Mégis mindig maradt valami hiányérzetem, sehogyan sem elégítette ki azt a vágyamat, hogy átkeljek rajta, megérinthessem korlátját, lenézzek az alatta a kietlen, zord hegyekből érkező hol csendes, hol harsogva utat törő Neretvára. Talán diákkori olvasmányélményem; Ivo Andrić: Híd a Drinán regényének története fogott meg annyira, hogy rabul ejtett ez a különös építmény. Több ilyen formájú híd van a Balkánon, ez azonban mindenképpen más.

Csontváry Kosztka Tivadart sem hagyhatta hidegen a látványa, különben aligha szán rá időt, hogy rácsodálkozzon, s sajátos látásmódjával megörökítse még 1903-ban. Rajta kívül is, aki e tájon járt, s tudott rajzolni, festeni, megörökítette az Öreg hidat. A többiek meg megelégedtek azzal, hogy lefényképezték innen is, onnan is. Az innen és onnan ez esetben más tartalmat is hordoz. A híd ugyanis nemcsak szokványos átkelő, hanem két világot köt össze évszázadok óta. Kapocs eltérő világok, kultúrák, vallások etnikumok között. Talán e státusza teszi ennyire különlegessé, milliónyi híd-társa közül.

Kevés építmény ússza meg évszázadok viharait, a hidak esetében pedig közhely a „törékeny” jelző. Nincs ez másként a Mostar-i híddal sem. Mi magyarok igazán tudjuk, hogy Kánuni (törvényalkotó) Nagy Szulejmán (1495-1566) szultán egyáltalán nem tartozott az „otthonülő” uralkodók közé. Így történhetett meg, hogy a história szerint 1557-ben a Neretván átkelni készülő hadai számára a rozoga fahíd helyett egy tartós kőhíd megépítésére adott parancsot. Mimar Hajrudin építőmester páratlan művet alkotott. Az 1567-re elkészült híd 30 méter fesztávot ívelt át 24 méter magasságban a folyó átlagos vízszintje felett. Ezután 426 évig háborítatlanul kötötte össze a szeszélyes folyó két partján élőket. A hídfőknél állandó őrség vigyázta, titokzatos legendák születtek róla, az egymást követő emberöltők egyaránt csodálták, az idők során az állandóság és maradandóság jelképévé vált.

Nagy idők tanúja…  A régi híd egy kőtömbje az illesztési vágatokkal

Ennyit idéztem fel magunknak, amikor körvonalazódott, hogy mégiscsak eljön az a nap, amikor teljesülhet dédelgetett álmom. Ez évben Trogírt választottuk úti célul, nem mellékesen az onnan autóval elérhető közép-dalmáciai nevezetességeket és tájakat. Amikor a térképet a számtalan hajtogatástól szétszaggatva immár vagy századszor tanulmányoztam, sokszor áttévedt tekintetem Bosznia-Hercegovina felé. Mi tagadás méregettem a távolságot, latolgattam, hogy most talán itt az alkalom. Ilyen „közel” még nem voltunk álmom megvalósulásához. Teltek a napok, a közeli Split és Omis, Makarska felé már többször elautóztunk, már-már otthon érezve magunkat az ismerős utakon. Az a bizonyos reggel is így indult. Ha már eltévesztettük a spliti autópálya feljárót, gondoltam újra végigautózzuk a tengerpart szerpentinjeit, aztán a majd meglátjuk. Már Ploče felé jártunk, ahol van egy irányjelző tábla, miszerint továbbhaladva Dubrovnik „már csak” 131 km. Megint térkép, hogyan tovább? Nagy volt a kísértés. Délre, vagy Keletre? Metkovic olyan közelinek tűnt, és onnan már „csak egy ugrás” Mostar. A HÍD! Néztem az órám, már majdnem dél, mi legyen? Az lett, hogy behunytam a szemem, s nagy gázzal nekivágtunk Keletnek.

Itt dőlt el… hiába az útbaigazító nyilak, ezúttal mi mégis balra fordultunk

Utólag már sajnálom, hogy nem álltam meg fotózni a határig szinte végig a Neretva mellett vezető változatos utat, a nyaralókkal, szolid jólétet árasztó lakóházakkal, rendezett környezettel szegélyezett folyópartot, de akkor már csak egy cél lebegett a szemem előtt. Látni a HIDAT! A határ előtt megsűrűsödött a kamionforgalom, az út szélén számtalan gyümölcsárus kaliba, aztán a határ, melyet két konténerszerű bodé képviselt. A horvát csak kiintett, a bosnyák sem tanúsított különösebb érdeklődést irántunk, aztán már nyargaltunk is tovább. A különbség szembetűnő a volt Jugoszlávia immár két független országa között. Bosznia e részét talán a háború is jobban sújtotta, de a gaztenger, a leállók szeméthalmai, a Neretva ősrengetegen való áttörése nem hasonlítható a horvát oldalon látottakhoz.  Az utak viszont jó minőségűek, és a bosnyák rendőr is készségesen segít megtalálni az óvároshoz vezető utat. Már kora délután van, de végre leparkolunk a muzulmán oldalon, igaz a járdán, két szemetes konténer mellett, mivel talpalatnyi szabad hely sincsen közel-távol. Reménykedünk, hogy a "megállni tilos" tábla ellenére a külföldi rendszámot látva nem viszik el autónkat a derék bosnyákok. Rettenetes meleg van, első dolgunk valami üdítő után nézni. Itt az euro és a kuna a fizetőeszköz, fagylaltot euróért, képeslapot kunáért vettünk, a nemzeti dinárral nem is találkoztunk. Talán az itteniek sem sűrűn. Még jó, hogy gyűjteményemben őrzök néhányat, melyek közül most már még inkább becsesebb a Mostar-i hidat is magán viselő 50 Dinara-s címlet.

A nemzeti bankjegyen is szerepel a híd

A hídhoz közeledve először a kéregetők száma, majd a butikoké és kávéházaké, vendéglőké válik egyre gyakoribbá. A turisták tömege Velencét idézi. A tolongás és a hőség  alig elviselhető, embert próbáló. Van itt mindenféle náció, és van itt kínálat bőven finom szövésű selymekből, titkokat sejtető leplekből, sálakból, rikító vörös bojtos sapkákból, az ötvösmunkáktól az olcsó szuveníren át a giccses bóvliig. Árulnak töltényhüvelyből formált hamutartót, vázát, Tito képet, partizán kitüntetéseket, volt jugoszláv pénzeket, bélyegeket, bajonettet, rohamsisakot, hűtő mágnest, szerencsét hozó szemet és milliónyi bizsu karkötőt. A legkelendőbb portéka azonban leginkább a jéghideg üdítő. A félliteres ásványvíz 2 eurós árán nem is próbál alkudni senki. Az élelmesebbek a temető védőtetővel fedett csobogójánál frissítik fel magukat, most kevésbé érdekli őket a víz misztikus gyógyhatásáról szóló történet, s a kút körül álmodó régi sírkövek. A tömeg és hőség ellenére a látvány, a híd atmoszférája felülmúlhatatlan. Hosszú percekig állunk a híd közepén, nézve a máskor robajló Neretva békés csordogálását, a két ellentétes oldal eltérő, mégis egymás nélkül létezni nem tudó világát. Ez a sok vihart, békétlenséget látott világ most nagyon emberinek tűnik, valami különös nyugalmat áraszt. Nehéz volt az elválás, és nagyon távolinak tűnt Trogír, és még távolibbnak Magyarország. Nagyon más világ ez! A visszaúton alig beszélgettünk, nehéz lenne szavakba formálni azt a véghetetlen nyugalmat, és boldog megelégedettséget, amit éreztünk. Az autópályáig vezető, szerpentinekkel tűzdelt út a lenyugvó nap fényében minden szépségével méltó keretként foglalta össze élményeinket.  

A híd újra él!

Az emlékek elraktározódnak, megtalálják helyüket a már megéltek között. A vágy, hogy az álom valóra váljon, teljesült. Mostar, a híd, ezután már nem az elérhetetlent, hanem a beteljesültet jelenti. Ezután már másként gondolok rá, ha látok róla egy képet, vagy valahol olvasom a nevét. Magához vonzott, nem eresztett. És kitartásomért cserébe megajándékozott. Elhoztam magamban belőle valamit, amit csak az kaphat meg tőle, akit nemcsak megérint ha látja, hall róla, hanem fel is keresi, kézzelfogható kapcsolatba kerül vele. A Stari Most, a Régi Híd réges-régi kövei ott hevernek az új híd alatt, s ez is egy elszakíthatatlan kapocs a két különböző, mégis egyazon híd között. Az évszázadok koptatta, eltérő világokat összekötő kövek vigyázzák az új köveket, melyeket az újjászületése óta eltelt néhány év alatt fényessé koptattak az új vándorok, akik áthaladtak rajta. Tudatosan, vagy csak valami vágytól vezérelve mindazok, akik átkelnek meredek ívén, meg-megállva letekintenek a mélyben hol csendesen csordogáló, hol harsogva zúgó Neretvára, s eltűnődve az idők múlásán, hitet tesznek a mellett, hogy a hidakat nem szabad lerombolni, mert azok összekötnek mindent, amiért érdemes élni.

Ha így utólag belegondolok, hogy majd hat órát autóztunk azért, hogy láthassunk egy hidat, akkor ez nem tűnik túlzottan ésszerű dolognak. De a dolgok nem ésszerűek, előfordul, hogy nem az ész, a racionalitás, hanem a szívünk diktálta vágy hozza meg a döntést. Van, aki erre, van, aki arra szavaz. Én most a szívemre hallgattam, mint már oly sokszor, s döntésemet ezúttal sem bántam meg. A híd vonzása nagyon erős, de ezután már ismerősként, barátként csábít, hív vissza. Talán most már azért, hogy megmutassa nekünk a sokarcú, sokat szenvedett, de élni akaró Mostart is, amelyre ezúttal nem jutott idő. Három óra lehet rettenetesen hosszú és szempillantásnyi idő is. Helyzete válogatja… Nekünk egy vágy beteljesülését adta.   
Isten veled MOSTAR, te helyedet, békédet és nyugalmadat kereső sokat szenvedett, sokszínű város. Isten veled régi-új híd, vagy ha úgy tetszik: MOST(st)AR(i). Remélem, még látjuk egymást!

Ez volt Mostar-i utunk, csak azért, hogy láthassuk a nevezetes hidat. 570 km-t autóztunk érte

Amennyiben felkeltette érdeklődését írásom, kérem tekintse meg a hídról készült fotógalériámat is:

http://indafoto.hu/temesvarijeno/boszniahercegovina_mostar

A II. Világháború európai történései mély és tragikus nyomokat hagytak az akkor élt generációk életében. Bár Magyarország területét a hat évig tartó harci események „csak” mintegy nyolc hónapig sújtották, a pusztítás és emberveszteség katasztrofális volt. A „felszabadító” szovjet csapatok 1944 szeptemberében érték el előbb a visszacsatolt Kárpátalja, majd a trianoni Magyarország határait. Ehhez az eseményhez köthető a magyar pénztörténet egy sajátos fejezete, a „Vöröshadsereg Parancsnoksága”szükségpénzek forgalomba kerülése hazánk területén. Létjogosultságát a háborús helyzetre vonatkozó nemzetközi egyezmények, így a genfi (1899) és hágai (1906) szabályozták, miszerint a hadműveleti vagy megszállt területeken a hadsereg ellátására szükséges javakért, szolgáltatásokért készpénzzel vagy elismervénnyel kellet fizetnie az idegen katonai alakulatoknak. Más kérdés, és messzire vezetne annak taglalása, hogy ez az elv a gyakorlatban hogyan valósult meg, vagyis miért fizettek és hogyan. A szovjet politikai vezetés is így járt el az általa elfoglalt országokban, így többek között Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában és Magyarországon is. A berendezkedő katonai adminisztráció hozta magával ezeket az előre legyártott „bankjegyeket”. A Szovjet Arcvonal Politikai Osztálya az ellenőrzése alá került területeken, így először Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok megyékben röplapokon és plakátokon adja tudtul a magyar lakosság számára 2. sz. parancsát, amely szerint:
„… Magyarország területén a magyar pengőn kívül szabad forgalomban van a Szovjet Katonai Parancsnokság által kibocsátott pengő is. A fent említett pénznemek árfolyama a következő: egy hadipengő egyenlő egy magyar pengővel. Minden állampolgár, minden hatóság, ipari és kereskedelmi vállalat köteles ezeket a pénznemeket elfogadni, megtartva azokat az árakat, amelyek érvényben voltak akkor, amikor a Vörös Hadsereg csapatai Magyarország területére léptek”.
Ennek megtagadása valamint hamisításuk esetére haditörvények szerinti szankciókat helyezett kilátásba mindenütt a mindenkori megszálló hatalom, melyet a pénzjegyeken fel is tüntetett. Háborús (ellenséges) szerepünknek megfelelően, mintegy demonstrálva azt, a csehszlovák és lengyel hadipénzektől eltérően - ahol utaltak az illető ország nevére is -, Románia és Magyarország esetében ezt nem tartották fontosnak. Ezeknél a pénzeknél mindössze csak a nyelv és a pénznem utal hovatartozásukra.

A fedezet nélküli „Vöröshadsereg Parancsnoksága”szükségpénzek 1944. szeptember 23-tól 1945. február 28-ig voltak érvényben, illetve „hivatalos” forgalomban gyakorlatilag az egész ország területén. Az ugyanilyen funkciójú csehszlovák pénzeknél már volt szó azoknak a magyarokéval való szembetűnő stiláris hasonlóságáról, így azok ismertetése ismétlésnek tűnne. Az egyes címletek bemutatásánál tehát csak a jelentősebb eltérésekről lesz szó. A bankjegyeket viszonylag jó minőségű, vízjeles papírra, ofszet technikával nyomták. Elő-hátoldalukon egyaránt feltüntették a „VÖRÖSHADSEREG PARANCSNOKSÁGA” utalást, továbbá betűvel és számmal is megismétlik az értékjelzést, képi ábrázolás egyiken nincs. Valamennyi címlet előoldalán szerepel az elfogadásra, valamint a hamisításra utaló figyelmeztetés. A kibocsátási év: 1944. A nyomatok egyszínűek, kivételt - ahol van -, csupán a sorozat és sorszámok egységes vörös színe képez. Talán követve a Magyarországon „szokványos” címleteket, az alábbi névértékű papírpénzek kerültek kibocsátásra: 1, 2, 5, 10, 20, 50, 100 és 1000 pengő.
A kibocsátott pénzmennyiségre csupán a sorozatok betűiből illetve a hatjegyű sorozatszámokból lehet következtetni, pontos adatok tudomásom szerint nem ismertek. Az illusztrációként bemutatott példányok gyűjteményem darabjai, természetesen ezeken kívül más kollekciókban még számos változat előfordulhat illetve ismert. A csehszlovák pénzjegyeknél gyakori SPECIMEN, azaz MINTA változat nem ismert egyik címletből sem.

A sorozat és sorszám nélkül nyomott példányok a pontatlan vágás miatt gyakran eltérő méretűek a 135x70 mm-es szabványtól. A legnagyobb 137x73, míg a legkisebb 133x67 mm. Az előoldali belső nyomat minden esetben 120x56 mm, ezzel szemben a hátoldali klisé mérete 117x54 illetve 106x49 mm. Az alapnyomat vízszintes és függőleges vékony barna színű hullámos vonalakkal mintázott, ezáltal az egyes példányok bankjegyképe eltérő színt mutat. Színe: szürkéskék.

A függőleges és vízszintes alapnyomat színeltérései

Sorozat- és sorszámos nyomat. Mérete: 131x68 mm

Ez a típus inkább beleillik a sorozatba, ugyanis sorszám nélküli példányok a 9 címletből csak 3-nál fordulnak elő (1, 2, 5 Pengő). Előfordulásuk alapján ebből az értékből mindenképpen a sorszámozott példányok a ritkábbak, annak ellenére is, hogy egyik változat kibocsátási mennyisége sem ismert. Az OA 099297 sorozat betűmérete 3 mm.

Sorozat- és sorszám nélkül. Mérete: 135x66 mm

Az előoldal keretmintájának grafikája nem sok eltérést mutat az 1 Pengős címlettől. A hátoldal egyszerűbb tervezésű, a két álló ellipszis, bennük az értékjelzéssel díszesebb, a kibocsátóra utaló megjelölés ívelt. Az összekötő keret az 1 pengősét ismétli. Az alapnyomat sűrű, fekvő mintázatának színe a fehér papírnak halványkék színt kölcsönöz, kontrasztosan emelkedik ki belőle a klisényomat sötétkék színe. Vágási méretük ez esetben is eltérő: 135x66 mm-től 139x69 mm között változik. Csak sorozat- és sorszámnélküli példányai ismertek.

Sorozat- és sorszám nélkül. Mérete: 135x66 mm

Csak színében és értékjelzésében különbözik a 2 Pengős pénzjegytől. Az alapnyomat is ugyanaz a halványkék finomvonalú mintázat, a klisényomat barnás lila színű. Mérete annyiban egységesebb, amennyiben az összes vizsgált példány magassága 68 mm, míg szélessége 135-139 mm között változik. A hátoldali nyomat minden irányba való elcsúszása általános, csakúgy, mint az alapnyomat világosabb és sötétebb színárnyalat eltérései. Sorozat- és sorszámos változat ebből a címletből sem ismert.

Ezen a példányon még véletlenül sincs két egyforma méretű oldalszegély

3 mm-es betűméretű. Sorozat- és sorszáma: CH 066083 Mérete: 163x82 mm

Mind alapnyomatában, mind grafikájában szembetűnő a motívumgazdagság és tervezői igényesség a kisebb címletekhez képest. Az alapnyomat mintázata különösen a belső keretezett mezőkben bonyolult rajzolatú. A zöld alapnyomati színárnyalatot középen rózsaszínű sáv harmadolja, illetve szakítja meg. A hátoldal ellipszis formájú mezőjében a betűvel kiírt értékjelzés vonalakkal egymásba fonódó körökkel díszített. A négy oldalt elhelyezett bélyegek párban eltérő mintájúak és keretezettek, csakúgy, mint a bennük helyt kapott értékjelzés számai.
Vágási méreteltérések itt is előfordulnak, 161x80 és 164x85 mm között. A kisebb címletekre jellemző nyomatelcsúszások itt sokkal kisebb mértékűek. A gyűjteményemben lévő 7 példány közül 1 db CB, 3 db CH, 2 db CM, és 1 db OК sorozatú. A CH sorozatban a legnagyobb sorozatszám: 676326.

Sorozat- és sorszáma 3 mm. AO 676979 Mérete: 163x82 mm

A vágási méretek 168-170x80-86 mm között változnak. Előoldalán első ízben ívelt elrendezésű a kibocsátó hatalom megjelölése. Színnyomata az olajzöld különböző árnyalatait kombinálja, a középső fehér - alapnyomat nélküli -, nem összefüggő mezőkkel jó kontrasztot teremtve a sötétzöld átmenetig. A hátoldal alapnyomata a 20-as értékjelző szám mintájából áll össze. A 21 db-os kollekció jó lehetőséget ad arra, hogy megállapítható legyen a különböző sorozatokra jellemző méreteltérés. Az AO sorozat mind a 7 darabja egy-egy számtól eltekintve sorszámkövető T1 tartásúak, tehát forgalomba nem kerültek. Azonos méretűek, azonos vágásúak, ebből adódóan mindegyik grafikája egyformán jobbra, és felfelé csúszik el. A gyűjteményben előforduló sorozatok: AA, AE, AК, AM, AO, AT, BК,BM, BУ,BX, CA, CB valamint TE. Legalacsonyabb sorszám az AК 043951, a legmagasabb pedig a CA 802386. Numizmatikai szempontból véleményem szerint a sorozat egyik legjobb összhatású, gondosan megtervezett darabja.

Eltérő méretű sorozat- és sorszámmal. TO 081361 Mérete: 180x92 mm

Vágási mérete egyöntetűnek mondható; szélessége 180-182 mm, magassága 91-92 mm között változik. Különösen az előoldali grafika elcsúszása minden irányban ezúttal is megfigyelhető. A sorozat- és sorszámozás annyiban módosul, hogy a sorozat betűk továbbra is 3 mm-esek maradtak, a hatjegyű sorszám viszont 1 mm-el nagyobb, 4 mm-es lett. A kisebb címletek „telitettebb” hátoldali nyomata sokkal kisebb, hármas tagolású, és az értékjelzésen kívül ezúttal nem került rá a VÖRÖSHADSEREG PARANCSNOKSÁGA megjelölés. Az alapnyomat álló rombusz mintázata halványzöld, melyet kék színárnyalat oszt ketté. A pénzjegy összképe zöldes barna. Gyűjteményemben BA, BB, BК, BM, BИ, TA és TO sorozatú példányok vannak, melyek 081361-től 598186 sorszámig terjednek.

3,5 mm-es sorozat és 4 mm-es sorszám, AB 779985. Mérete: 190x100 mm

Az alapnyomat az elő- és hátoldalon eltérő mintázatú.

A sorozat- és sorszámozás újabb variációval bővül. Az AB és CX sorozatokon a sorozatbetűk és sorszámok egyaránt3,5 mm-es nagyságúak. Az EA, EB, PC, TC, TO és XB sorozatoknál a sorozatbetűk mérete marad 3,5 mm, a sorszámok viszont minden esetben 4 mm-esek. A hátoldal alapnyomata a 100-as szám egymásra merőleges mintázata, amely alkalmazást már a 20 Pengő hátoldalán is megfigyelhettük. A sorozat többi tagján az elő-hátoldali nyomat megegyező. A hátoldal rajzolata is leginkább a 20 Pengő hátoldali grafikáját idézi.

Magyar névértékű pénzen ilyen hatalmi jelkép még nem volt...

Az előoldalon még egy jelentős, egyedülálló eltérés hívja fel magára a figyelmet. Ez pedig a szovjethatalom jelképe: az ötágú csillag, amely egy hangsúlyosabban sötétbarna keretben kapott helyet. Csak találgatni lehet, hogy miért csak a 100 Pengős pénzjegyre került, és a többire miért nem?
A 100 Pengő szürkészöld-rózsaszín alapnyomaton barna színű. A gyűjtemény AB, EA, EB, CX, PC, TC, TO, XB sorozatai közül a legalacsonyabb sorszámú a CX 040124, a legmagasabb pedig az EB 844893-as.

3,5 mm-es sorozat és 4 mm-es sorszám, TP 692703. Mérete: 195x102 mm

A legnagyobb címlet egyetlen példány meglehetősen megviselt állapotú. Ebből T1 tartásút én még nem láttam semmilyen kínálatban. Az előoldal grafikája számomra tetszetős, motívumokban gazdag rajzolatú. A számmal jelölt értékjelzés párban egyforma, a felső bélyegben lévők díszesek. A sorozat- és sorszám mérete ennél a sorozatnál is eltérő. Az elő- és hátoldali alapnyomatnál a rajzolat itt is különbözik, a hátoldali játékosan szép vonalvezetésű.

Az 1000 Pengő elő- és hátoldali alapnyomat rajzolata

Sokat sejtető figyelmeztetés és baljós évszám

A kibocsátott sorozatokról ez idáig az ukrán, szovjet szakirodalom sem közölt adatokat, ahogy a többi címletről sem. Általában megelégszenek a pénzjegyek leírásával. Numizmatikai honlapokon illusztrációként leginkább az itt is bemutatott TP sorozattal lehet találkozni. Ismertek OA sorozatú példányok is, de nagy valószínűséggel ennél több sorozat is legyártásra, illetve forgalomba került. Gyűjtői szempontból a sorszámozott 1 Pengőn kívül mindenképpen ez a sorozat legritkább és legértékesebb darabja.
A bemutatott Vöröshadsereg Parancsnoksága Pengő pénzjegyek általában nem tartoznak a magyar gyűjtők kedvenc, áhított példányai közé. Mi tagadás, nekem sem. Hazánk, történelmünk egy nagyon nehéz, válságos és tragikus időszakát juttatják eszünkbe, keserű emlékeket keltve azokban, akik megélték azokat az időket, és - ha nem is sokáig - a napi élet során kénytelenek voltak használni is ezeket a pénzeket.
A numizmatikus azonban elsősorban kordokumentumokat lát bennük, melyek segítségével árnyaltabban, elfogulatlanul ismerheti meg az adott korszakot, a történelmi események részleteit. Ezek a pénzek tanúi, következményei és velejárói az akkori időknek, és semmiképpen sem okai, vagy kiváltói azoknak. Lehet őket nem szeretni, de nélkülük feltétlenül hiányosabbak lennének ismereteink, és nem lenne teljes a gyűjteményünk sem. Gyakran találkozni olyan véleményekkel, hogy ez a Pengő sor silány papírra, igénytelen tervezéssel, mi több képi ábrázolás nélküli „csapnivaló” produktum. Formai, tartalmi megjelenésüket, motívumaikat természetesen össze is lehet hasonlítani más bankjegyekkel. Az értékítélet kinek-kinek szubjektív sajátja, azonban ez esetben értelmetlen és hamis lesz ezen pénzjegyek rovására. Mégpedig azért, mert nem vezet sehová konszolidált politikai és gazdasági viszonyok között, gondolatiságában, üzenetében akár több évtizedre szánt, a tervezési munkát nem sürgető körülmények közepette megalkotott bankjegyeket, háborús körülmények és lehetőségek között hetek, hónapok alatt megtervezett és legyártott szükségpénzekkel összehasonlítani. Ráadásul ez esetben a tervező és a gyártó vállalat is ugyanaz volt, amely egyazon időben volt kénytelen a politikai elvárásoknak megfelelni lengyel, cseh, román és magyar változatban is.
A Vöröshadsereg Parancsnoksága pengősor kollekció a GOZNAK Vállalatok (Szovjetunió, Moszkva) terméke. A stílusjegyek eltérése illetve összehasonlítása alapján megkockáztatható az a feltevés, hogy a sorozat darabjait nem egy, hanem több tervező rajzolta meg. A nyomólemezek grafikus terveinek elkészítése a vezető tervező Ivan Dubasov és az irányítása alatt dolgozó képzőművész kollektíva nevéhez köthető. A napjainkra már hatalmas konszernné vált GOZNAK archívumában bizonyára megtalálhatóak a Pengő sorra vonatkozó utasítások tervek, gyártási adatok, melyek megismerése bizonyára nemcsak numizmatikus berkekben keltene érdeklődést.

Temesvári Jenő

Kapcsolódó cikk és galéria:

Vöröshadsereg Parancsnoksága - Pengő galéria >>>

Szovjet megszállási bankjegyek Csehszlovákiában >>>

Csehszlovák megszállási Korun sor >>>

Az úgynevezett megszállási bankjegyek - amelyeket egy-egy ország bocsátott ki az általa megszállt területeken - sajátos történetű, egyben rendkívül érdekes példányai a numizmatikán belül e papírpénzek megismerésére „szakosodott” gyűjtők számára. A teljesség igénye nélkül talán elég, ha csak általánosságban a japánok délkelet-ázsiai, a franciák indokínai, afrikai, közel-keleti, a németek cseh, lengyel, ukrán, területek elfoglalását követő megszállási bankjegyeit említjük. Mi magyarok többszörösen is „érdekeltek vagyunk” a kérdés kapcsán. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően az addig egységes Korona-Krone címleteket az összes utódállam felülbélyegezte, mintegy kisajátítva ezzel azok forgalmát, és értelemszerűen korlátozva a többit az általa uralt új államalakulatokban. A megszállási pénzek sajátossága, hogy ideiglenesek, rövidebb-hosszabb idő, pár hónap, vagy néhány év után ismét felváltja őket az adott ország saját, nemzeti pénzjegye, vagyis helyreáll identitásuk, az általuk is elfogadott törvényes rend.

A magyar vonatkozású papírpénzek gyűjtői jól ismerik az 1944-es kiadású, Magyarország szovjet megszállása során bevezetett és ideiglenesen forgalmi pénzként funkcionáló bankjegyeket, melyeket egyszerűen csak Vöröshadsereg Parancsnoksága pengőként emlegetnek. Ezúttal azonban nem ezekről lesz szó, hanem „testvéreik” egyikéről, a Csehszlovákia szovjet megszállása alatt ott forgalomba hozott bankjegysorozatról. Még egy laikus számára is első pillantásra feltűnik az e bankjegyeken alkalmazott stílusjegyek, színárnyalatok hasonlósága. Ez kézenfekvő is, ugyanis mindegyiket 1944-1945-ben a GOZNAK vállalatok (Moszkva) gyártották le, majd kerültek forgalomba a szovjet csapatok által megszállt illetve „felszabadított” európai országok közül Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Magyarország területén. A Távol-Keleten hasonló kibocsátás történt Kína-Mandzsúriában valamint Észak-Koreában, melyeket ugyancsak a GOZNAK* tervezett és gyártott. Annyi még feltétlenül ide kívánkozik, hogy amíg a magyar és a román megszállási bankjegyeken ország név nem szerepel, csak a megszálló hatóságé (a románnál: COMANDAMENTUL ARMATEI ROSII), csak nyelve és pénzneme utal az adott országra, addig a csehszlováknál és lengyelnél feltünteti a REPUBLIKA ČESKOSLOVENSKÁ, illetve a NARODOWY BANK POLSKI nemzeti utalást, a szovjet hadsereg-parancsnokság nevét viszont nem. További eltérés, hogy a csehszlovák bankjegyeken orosz és ukrán nyelven is feltüntették a pénznemet, a másik három országnál ez elmarad.

A csehszlovák bankjegysor 6 címletből áll. A 2, 10 és 50 Korun-os címlet valamilyen oknál fogva kimaradt a sorozat tervezése során, ennyiben szűkebb, mint a magyar sor. A bemutatásra kerülő 1, 5, 20, 100, 500 és 1000 Korun (Korona) címletek gyűjteményem darabjai. Egy kivételével valamennyi SPECIMEN, azaz MINTA perforálással ellátott a bankjegy felső részén, - ami eltérés az általánosan ismert példányoktól, amelyeket középen illetve a bankjegy alsó részén perforáltak -, míg az 500 Korun-os címlet szintén perforált felül, de ez esetben NEPLATNÉ, vagyis ÉRVÉNYTELEN megjelöléssel.
Az 1944 évszámmal ellátott és bevezetett bankjegyek törvényes fizetőeszközök voltak Csehszlovákia és Kárpátalja (Zakarpatye) területén 1945. március 23-ától 1945. november 15-ig. Ez alól kivétel a legnagyobb, 1000 Korun-os címlet, amely Kárpátalján már 1944 végén forgalomba került. Kárpátalja 1920-tól a trianoni döntés nyomán Csehszlovákia része volt 1939-ig, majd visszatért Magyarországhoz.1945 után Ukrajnához csatolták.

Minden címlet vízjeles papíron, mintás alapnyomatú. Grafikája igényesen megtervezett, bonyolult rajzolatú. Előoldalukon legfelül vízszintes vagy íves formában egy vagy két sorban REPUBLIKA ČESKOSLOVENSKÁ megjelöléssel. Alatta keretben vagy anélkül TATO POUKÁZKA PLATÍ - Törvényes utalvány (fizetési eszköz). A bankjegyek központi, középső részén betűvel, a 100-as és 1000-es címletnél számmal is megismétlődik az értékjelzés, amit bal oldalon orosz, jobb oldalon, ukrán nyelven is feltüntetett a GOZNAK tervezője, Ivan Dubasov**. A sorozat és sorszám az első négy címleten 3,5 mm-es nagyságú, két betűs és 6 számjegyű, vörös színű. Az 500 és 1000 Korun-os címletek sorszáma 4,0 mm-es. Hátoldalukon csak számmal jelölt értékjelzés szerepel, melyek közül a középső mezőben lévő 1, 5, 20 értékjelzés mintázattal díszített.

Mérete: 96x52 mm 9 mm-es SPECIMEN perforálással

A nyitó címlet felső részén a REPUBLIKA ČESKOSLOVENSKÁ ország megnevezés két sorban. Kétoldalt függőleges keretben nagyméretű „1” értékjelzés. A keret által határolt alapnyomatú mezőben az értékjelzés három nyelven megismételve. Alatta az 1944 évszám mellett AB 893215 sorozat és sorszám, amely – szokatlan módon -, csak egyszer szerepel. Alatta sötét keretben: FALŠOVANIE SA TRESTA - A bankjegyhamisítást büntetik - figyelmeztetés. A hátoldal négy sarkában az alapnyomaton „1” értékjelzés, ami a középső mezőben jóval nagyobb méretben két 8 ágú csillagforma minta között megismétlődik díszes mintázattal.

Mérete: 120x60 mm 9 mm-es SPECIMEN perforálással

A kétoldalt hullámos keretbe foglalt „5” értékjelzés között ezúttal egy sorban szerepel az ország neve. A sötétlila háromnegyed ellipszis formával határolt középmezőben a betűvel és számmal is feltüntetett értékjelzés alatt illetve két oldalán EB 444210 sorozat és sorszámmal. Alatta világos keretben: PADÉLÁNÍ SA TRESTA szöveg változat. A hátoldal vastag négyszögletes kerettel határolt része gazdagon mintázott, alsó részén, fekvő díszen nagyméretű „5” értékjelzés. A keretet, felső széleit szintén megtöri egy-egy értékjelzés, az alsó sarkok vonalát rozetta szakítja meg. Ez a példány vágáshibás.

Mérete: 157x76 mm 9 mm-es SPECIMEN perforálással

A bonyolult mintázatú díszes háttér felső részén a minta ívét követi az ország neve. Két oldalán az alapnyomatban kapott helyet a CM 610781 sorozat és sorszám. Négy, dupla vonalú függőleges pajzsszerű keretben „20” értékjelzés. A TATO POUKÁZKA PLATI felírat szintén ívelt elrendezésű. A hullámos mintázaton kiemelten DVACAŤ (20), alatta kisebb betűvel a pénznem: KORÚN. Az orosz ДВАДЦАТЬ КРОН (balra) és ukrán megfelelője: ДВАДЦЯТЬ КРОН (jobbra) szintén két sorban kaptak helyet. A kibocsátás éve nagyobb méretű, mint az előző címleteken. A FALŠOVANIE SA TRESTA figyelmeztetés kettős keretben kapott helyet. A hátoldal gazdag mintázatában háromszor szerepel a „20” értékjelzés, a középső pajzsban lévő szám alsó része ezúttal is motívumokkal díszes.

Mérete: 164x82 mm 9 mm-es SPECIMEN perforálással AB 856891 sorozat- és sorszámmal

A 20 Korun-hoz hasonló igényesen megtervezett szimmetrikus előoldal jellemzi ezt a címletet is. A változatosság kedvéért itt az előoldalra került a mintázott „100” értékjelzés. Az 5 Korun-hoz hasonlóan a figyelmeztetés szöveg itt is: PADÉLÁNÍ SA TRESTA.

A hátoldal élére állított hullámos mintájában kapott helyet ezúttal dőlt formában a „100” értékjelzés, két oldalt azonos motívumok téglalap kerettel lezárva. A nyomat ezúttal jobbra jelentősen elcsúszott, nem takarja az előoldal nyomatát.

Mérete: 186x94 mm 10 mm-es NEPLATNÉ perforálással

Érezhetően kedvét leli munkájában a tervezőművész, motívumaiban szinte összegzi az előző címletek rajzolatait, tovább variálva azokat. A sorozat és sorszám (AB 856891) most alul kapott helyet az alapnyomaton. A NÉPLATNÉ - Érvénytelen - perforálással, az NÉ és a TN betűk alatt 3-3 lyuk perforálással. Az érvénytelenítésre valószínüleg 1945. november 15-e után került sor, amikor is kivonták a forgalomból. A figyelmeztetés szövege ezúttal az 1 és 20 Korun-os címletével egyezően: FALŠOVANIE SA TRESTÁ.

A hátoldal ugyancsak bonyolultan díszes mintázata közepén az első három címleténél szolidabb vonalvezetésű „500” értékjelzés, ami átlós elrendezésben ismétlődik a bal és a jobb felső sarokban. Ebből a címletből a következő sorozatszámú példányok ismertek: AA, AB, AC, AE, AH, AR, AM, AO, AT, AX, AY, XA, XB).

Mérete: 190x100 mm 9 mm-es SPECIMEN perforálással

A záró címletű bankjegy egyes források szerint már 1944 végén forgalomba került a Kárpátalján, s a szovjet csapatok előrenyomulásával együtt a szlovák, majd cseh területeken is. Az kérdés, hogy a pénzforgalomban kisebb váltópénzek híján hogyan tudta betölteni funkcióját, amennyiben „társai” csak 1945 márciusában követték. A bankjegy elő- és hátoldala ismét igényes tervezésről árulkodik. Motívumainak elemzése már csak ismétlés lenne. Ismert dupla SPECIMEN-es perforációjú példány is, ahol mindkét oldalt perforálták, de azok a bankjegy alsó felén kerültek alkalmazásra. Sorozat és sorszáma: AA 462228. A sorszámok az 500-as címlet számaihoz hasonlóan 4,0 mm méretűek. Léteznek még СК, ТА sorozatszámmal is, továbbá 1000 Koronás bélyeggel felülbélyegzett példányok is.

Megjegyzés:

*A GOZNAK (Федеральное государственное унитарное предприятие Гознак, röviden Государственный знак) napjainkra már egy egyesített vállalatkomplexum. 1919-ben hozták létre kezdetben kizárólag az óriási mennyiségű biztonságos bankjegykibocsátás érdekében. Egyesítette magában a bankjegy gyártás különböző fázisait, így a tervezést, tipográfiát, a papírgyártást, nyomdai munkát is. A bankjegyeken kívül mostanra már államkötvények, bélyegek, banki- és telefonkártyák, SIM-chipek és számtalan egyéb nyomdaipari termék tervezését és előállítását végzik különleges technológiával készült, magas minőségű papír és plasztik alapanyagra, továbbá a grafikába is beépített biztonsági elemek sokrétű alkalmazásával. A GOZNAK híres tervező- és szakembergárdája révén termékeik magas művészi értéket képviselnek, amit fémjelez, hogy külföldi országok, köztük Indonézia és Egyiptom részére is terveztek és készítettek bankjegyeket.

** Ivan Ivanovics Dubasov (Иван Иванович Дубасов 1897-1988) A GOZNAK vezető tervezőművésze és elnöke 1932-1971 között. Több évtizedes művészi tevékenysége során számtalan bankjegy, bélyeg, érem vázlatait és terveit készítette el. Az ő illetve tervező kollektívájának nevéhez köthető a magyar - Vöröshadsereg Parancsnoksága - pengősor terveinek elkészítése is.

Temesvári Jenő

Kapcsolódó galéria: