Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Veterán autók

Eperjes

2010.01.22. 10:10 :: temesvarijeno

Vasárnapi álmos nyugalmat árasztó városka képe fogadott, amikor ott jártam. Borongós volt az idő, alig jártak az utcákon, a csukott ablakok még vártak a tavaszt köszöntő kitárulkozásra. Eszembe jutott, hogy akkor is tavasz volt 1687-ben, rémült, vérzivataros tavasz. Eperjes utcáit járva, templomait, épületeit nézegetve, nem lehet nem gondolni arra a régi tavaszra. Emlékeimben kutatok, próbálom előhívni a rég tanultakat. Már fényképezés közben megfogadom, hogy hazatérve felidézem annak a huszonnégy német-magyar mártírnak a nevét, akik olyan rettenetes, kegyetlen halált haltak, amilyent csak a féktelen gyűlölettől vezérelt önkény, és kiszolgálója, a minden emberi mivoltából kivetkőzött zsoldos pribék tud kitervelni.

Most, hogy a fotókat nézegetem, válogatom, beváltom akkori fogadalmam:

„Musztafa, Karafa, akasztófa - Mind ezen három fa - Mind a három rossz fa” – talán ez a legenyhébb korabeli köznapi minősítés Antonio Caraffa tábornokról, akinek rémísztő emléke máig nem halványult el a magyarság emlékezetében. Még a más felekezetűekkel türelmetlen és kíméletlen, feltétlen udvarhű Kolonics bíboros is panasszal élt ellene, kijelentvén: „Isten legyen irgalmas az eperjesi vérpadon ártatlanul kiontott magyar vérnek, s ennek szerzőit ne hagyja büntetlenül élni!”.

Caraffa nagybátyja - a magyar füleknek szintén nem jó csengésű Rajmondo Montecuccoli -tábornagy révén kerül a császári udvarba ahol gyorsan jelentékeny állásokba jut. Inkább udvaronc, mint katona, ennek ellenére tábornoki rangot ér el. Amikor 1685 végén a magyarországi hadak fővezérévé nevezik ki, Thököly Imre csillaga már lehanyatlott, Felső-Magyarországi királysága minden városa és erőssége meghódolt a császári hadaknak, csupán Zrínyi Ilona nem nyittatta meg Munkács várának kapuit, pedig a függetlenségi harcokban részt vett nemesekre, polgárokra, katonákra, Thököly minden hívére amnesztiát ígért a császári pátens.

Eperjes és polgárai már régóta tüskék voltak Bécs szemében. 1655-ben ebben a túlnyomóan német és protestáns városban alapítják meg a császár akaratával szembeszegülve a felső-magyarországi evangélikus rendek kollégiumukat, amely két év múlva már áll, egyik bőkezű mecénásaik közt találjuk gróf Thököly Istvánt, a Keczer Ambrus, Wittnyédi Istvánt. A Wesselényi-összeesküvés óta, - amikor is nem nyitotta meg kapuit a császár csapatai előtt - hol nyíltan, hol titokban, de mindig a függetlenségi mozgalmak mellett állt. 1683-ban a Bécs fölmentése után hazavonuló Sobieski János lengyel király hada próbálja bevenni a várost, amelynek polgárai a végsőkig kitartanak Thököly Imre mellett. Thököly Imre 1669-71 között két évig tanult és élt itt, és akit mindig közülük valóként tartottak számon.
Caraffa egy Bécs elleni összeesküvés felfedezését jelentette a császárnak, amely hallatlan veszélyt jelent az egész birodalomra nézve. Elhitette, hogy Munkács is azért állhat még ellent, mert külső segítséget kap, támogatóiban pedig Eperjes gazdag polgárait vélte felismerni. Az uralkodói teljhatalom birtokában pedig nekilátott szörnyű műve beteljesítéséhez, amelyben korábban is jeleskedett. 1686 februárjában Debrecen városa már megtapasztalta kegyetlenségét, amikor is embertelenül megkínoztatta a lakosságot, férfit, nőt egyaránt, sokukat megölette, vagyonuk elrablása mellett példátlan sarcot vetve ki rájuk.
Eperjesen 1687. február 16-án kezdte meg az elfogatásokat. A perbe fogottak ellen - valamennyien tehetős, nagy tekintélyű nemesek és polgárok -, Szentiványi László, s egy hadakkal járó, becstelen nő, kit az írások Tábori Erzsóknak neveznek, voltak a fővádlók.  Koholt levelek alapján először Weber Frigyest fogták el, ki azonban katolizált s ezzel rövid időre megmenekült. Kihallgatása során azonban megemlítette Zimmermann Zsigmond és apósa, Keczer András nevét, akiket Caraffa azonnal lefogatott. Zimmermann régi, tekintélyes eperjesi nagykereskedő család ivadéka, a protestáns iskola felügyelője, nagy műveltségű ember volt. Ő volt az, aki 1676-ban pénzt kölcsönzött Zrínyi Ilonának, I. Rákóczi Ferenc temetési költségeire. Keczer András pedig elkötelezett harcosa volt a protestánsok vallásszabadságáért vívott küzdelmeknek. Követték őket a börtönbe Fleischhacker György, Keczer Gábor, András fia, Rauscher Gáspár és Baranyay Ferenc. Ártatlanok lévén az ellenük felhozott hamis vádakban, nem vallhattak semmit, míg kínpadra nem vonattak. A vallomásokat perzseléssel, csigázással, spanyolcsizmával, izzó fémszálaknak a rabok nemi szervébe döfésével sajtolták ki; a tárgyi bizonyítékokat - azokat az állítólagos leveleket, amelyek napfényre hozták, hogy az eperjesiek kapcsolatot tartottak fenn az utolsó ellenálló erősséget, a munkácsi várat védő Zrínyi Ilonával – Caraffa soha, senkinek, így a bíróság tagjainak sem mutatta meg.

Rettentő kínzásokkal kicsikart vallomásaik és a koholt levelek alapján hozta meg március 3-án a Caraffa által felállított 12 fős testület az elrettentő ítéleteket: Zimmermann Zsigmondot, Rauscher Gáspárt, Keczer Andrást és Baranyay Ferencet halálra ítélte. Az ítélet végrehajtására a város piacán egy nagy faalkotmányt, vérpadot, „theatrumot”, ácsoltak, melyet a nép mészárszéknek nevezett el. Március 5-ikén itt hajtották végre az első kivégzéseket.

„Csoda-e, hogy megtagadom a vallomásomat, amelyet kínjaimban tettem? Ha azt kérdeznétek, vállalom-e, hogy szüleimet gonoszul megöltem, jóllehet már régen meghaltak, azt vallanám, hogy mindkettőt megöltem” – mondta állítólag Zimmermann Zsigmond. Keczer András utolsó útján Istenre hivatkozva, ki elé immár lépni fog, fennen hirdette, hogy amivel vádolják „én attól merőben tiszta vagyok, olyasmit meg sem kísérlék”.
Így tett Palásthy Gábor is, - akit Thököly villámának neveztek valaha; - talán ezért is kellett elszenvednie perbe fogott társainál is kegyetlenebb kínzásokat -, volt ereje ahhoz, hogy utóbb visszavonja kikényszerített vallomását, s ezzel megmentsen legalább egyetlen életet. Nem a magáét, hanem Radvánszky Jánosét, akinek az volt a vétke, hogy az őröket lefizetve többször beszökött apjához, Radvánszky Györgyhöz.

Mindenekelőtt a jobb kezüket - amelyet szándékukban állt, úgymond, törvényes királyukra emelni - szíjazták a tőkéhez; azokra csapott le először a bakó. A fejeket a tábori hóhér metszette le, a tetemek fölnégyelése a városi hóhér és szolgái feladata volt. „A belek egy része - hanyagságból vagy készakarva? - sok vérrel borítva a vérpadon maradt s az elítélteknek felfüggesztés végett való kiszállítása után a szomszéd kutyája falta fel őket. A vért pedig, akárcsak a vágóhídon, azon és a következő napon kutyák nyaldosták; s azt, amely a vérpad alá folyt le, piszkos disznók gyalázták meg.”
Március 22-ikén Keczer Gábor, Feischhacker György, Sárossy Márton (a munkácsi védőseregben harcoló Sárossy Sebestyén fia, és Zimmermann Zsigmond veje), Schönleben György és Medveczky Sámuel kivégzésére került sor.
Feja Dávidot (Féja Géza író őse) azonban nem sikerült a vérpadra hurcolni. A börtönben halt bele a kínzásokba április 16-án. Az élettelen testnek vették fejét; darabjait Kassa kapujában függesztették ki, hogy a másik nagy kuruc városnak is legyen rettegnivalója. Rajta kívül Radvánszky György halt bele még az iszonytató kínzásokba, miután a pribékek patkószegeket vertek körmei alá.

Feja Dáviddal egy időben lefogtak még Eperjesen egy kassai mészárost is – egyikét azon négy áldozatnak, akiknek nem ismerjük biztosan a nevét -, rá Feja küldöncének szerepét aggatják; ő vitte volna az egykori kuruc városbíró, majd szenátor levelét Zrínyi Ilonának -. Azzal védekezett, hogy életében nem járt Munkácson. Őt nem négyelték fel: székhez kötötték, hogy össze ne essen félelmében, úgy vágta le a fejét a bakó.
Feldmayer Simon, a katona, korábban a város védelmének irányítója, halt még közülük nem hóhér általi halált: öngyilkos lett a cellájában, mert nem akarta, hogy megkínozzák, illetve, „hogy ne legyen gúnytárgya a piszkos hóhéroknak és polgároknak”.
Április 22-ikén Nagyidai Székely András, Palásthy Gábor, Kovács György és Bertók János, május 14-ikén Bezzegh György, Weber Frigyes (aki áttért a kegyelem reményében), Weber Dániel és három szolga (kiknek neve sem maradt fenn), végeztetett ki.

Bevégeztetett.

A rendek a pozsonyi országgyűlésen csak egyetlen kérdésben mutatkoztak szilárdnak. Követelték az eperjesi vértörvényszék megszüntetését, a kivégzettek családtagjainak kártalanítását. Mintha e követelések teljesítése lett volna a Lipót által megadott ár azért, hogy a magyarok törvénybe foglalják a Habsburgok fiági örökösödését, s lemondjanak a jus resistendiről, az ellenállás jogáról. A rendek az utolsó vesszőig teljesítették a császár akaratát. Draskovich országbíró volt az egyetlen, aki szilárdan ellenállni igyekezett Lipótnak. El is halálozott a császárral való tárgyalást követő órákban, állítólag agyvérzésben…

Az országgyűlést követően a még fogva tartott eperjesi rabok amnesztiával szabadultak. A lefogásuk elől Lengyelországba elbujdosókról a kortárs Rezik János - szintén emigrációba kényszerült eperjesi professzor -, ezt írta: „...mivel azonban a menekültek tudták, hogy Eperjesnek, Kassának is biztosították ugyan a sértetlenséget akkor, amidőn a császári seregek e városokat visszafoglalták, de szavukat megszegték és hogy az olasz ígéret szerfelett megbízhatatlan, kivált, ha evangélikusoknak adják, így hát a visszatérésre nem tudták magukat elhatározni.” A halálos ítéleteket - él a gyanúperrel a professzor - nem eltörölték, csak „kedvezőbb időre halasztották”.

Alig több mint tíz évvel később a későbbi fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet Nagysároson letartóztatják a császár katonái. Amíg Bécsújhelybe nem szállítják, ahol aztán majd fej-és jószágvesztésre ítélik – nem Bécsen múlt, hogy nem következett be -, az Eperjes főterén álló palotájában tartják fogva. Ha megengedték neki, hogy kinézzen az ablakon, négy épületet láthatott, amelyek egy kis teret takartak el: a katolikus székesegyházat, az evangélikus templomot, a kollégiumot és a volt városi iskolát. A térre, a vérpad helyére nem sokkal később az Immaculata-szobor került, hogy elfeledtesse az alattvalókkal a teátrumot. De minden bizonnyal inkább emlékeztette őket rá.

Antonio Caraffáról pedig feljegyezték: „Holta után is utálatos, s gyalázatos nevet hagyott a magyaroknál, mint szintén azelőtt Básta; a gyermek is gyűlölséggel említi.”

Temesvári Jenő

A cikkhez tartozó galéria ide kattintva érhető el.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr71692208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása