A ”Shakespeare” név csak könyvekben áll. Egy ilyen nevű színész élt, legalábbis egy hasonló nevű. A végrendeletén, mely se könyvet, se kéziratot nem említ, háromszor is áll egy „Shakspere”-szerű név – rossz tollal írhatta egy haldokló író, vagy jó tollal egy fél-analfabéta. Angliában, ahol nem járt török, tatár, német, még megvannak a XVI. századbeli diáknévsorok. A színész neve nincs rajtuk. Nincs egy okmány se, amely mint írót említené.
| Életéről mindössze tucatnyi megbízható adatot ismerünk (méltatói szerint elrejtőzött művei mögött). 1564-ben Stratford-on-Avonben született, keresztelésének napja április 26-a. Egy jómódú iparos-polgár fia volt. Fiatalon, 1582-ben nősült, a nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt vette feleségül, akitől egy lánya, majd egy fia született. 1587 körül otthagyta családját, és Londonba ment. Kért és adott kölcsön pénzt, vett házat és gabonát. Talán csak mellesleg színészkedett, inkább kereskedő volt. 1593-ig neve nem hagy mély nyomokat sem színházi sem írói berkekben. Száz évvel a halála után azt írták, hogy Hamlet apjának a szelleme volt leghíresebb szerepe. Talán vállalkozó színigazgató lett volna? Erre utal, hogy az újonnan épült londoni színház, a Globe egyik részvényese lett 1599-ben. Nincs utalás sem arra, hogy szülővárosán és Londonon kívül járt máshol is, vagy elhagyta volna Angliát, netán ismerte közelebbről drámáinak színhelyeit. |
 |
Művei nagy része névtelenül jelent meg, vagy csak W. S. állt a címlapjukon… de ugyanakkor két tucat silány darab jelent meg, ugyanezzel a monogrammal. Valamikor 1610 és 1612 között felhagyott a színműírással, hazatért szülővárosába, s ott halt meg 1616-ban. 1609-ben adta ki szonettjeinek 150 darabos gyűjteményét. A híres Folio-kiadás posztumusz mű, de sok darabjának első kiadása. A mű bevezetését egy mellesleg szintén színészkedő szatócs és egy vendéglős lopták Pliniusból.
De - ha nem ő - ki írta a nagy művet?
Egy dilettáns amerikai irodalomtörténész, Calvin Hoffman szerint Marlowe! Marlowe, aki mint Babits mondja, mindent Shakespeare számára készített elő.
 |
Christopher Marlowe ugyanabban az esztendőben született, amelyikben William Shakspere vagy Shakespeare. A jómódú canterburyi csizmadiamester fiát családja papnak szánta. A kor legjobb iskolájában, Cambridge-ben tanult, de nem pap lett, hanem irodalmár, klasszikus szerzők fordítója, Erzsébet királynő diplomatája (vagy kémje) a Németalföldön és Franciaországban. Ez a kalandos küldetés segítette hozzá, hogy belelásson a korabeli Európa dinasztikus és vallási harcaiba. 1588, az az év, melyben az angol flotta legyőzte a spanyol Armadát, megalapozván az évszázados brit tengeri uralmat, egyszersmind a Londonba épp csak visszatért Marlowe első színházi diadalának esztendeje. Még cambridge-i diákként fejezte be, talán nem is egyedül, a Didót itt kezdte írni a kétrészes Tamerlánt, amely az első sikert hozta 1588-ban. Ezt követte A máltai zsidó, majd A párizsi mészárlás és a II. Edward, végül pedig utolsó befejezett és talán legismertebb műve a Doktor Faustus tragikus históriája (1592-3). |
De a csupán nagy ritkán bemutatott drámáknál maradandóbb emléke Marlowe teremtő zsenijének a blank verse, az a rímtelen, tízszótagú, jambikus sor, melyen - talán nem is véletlenül – a Marlowe furcsa halálát követő néhány hónapon belül a semmiből felbukkanó Shakespeare drámái is megszólaltak.
A művelt, világlátott és sikeres fiatalember bizonyos gőgös felülnézetből tekintett a korabeli vallásosságra. Nem volt egyedül ezzel a királynői udvar környékén, de alighanem kitűnt a hasonló „ateista” nézeteket vallók közül. A napi politikában elég volt egy kurta közeledés a katolikus hatalmakhoz, hogy a szaporodó eretnekellenes vizsgálódások során rá is sor kerüljön. Elítélni talán kínos lett volna, hiszen nagy hatalmú elvbarátai, pártfogói voltak. Huszonkilenc éves korában, 1593-ban gyilkosság áldozata lett, tőr végzett vele, egy Ingram Frizer nevű ismert politikai kalandoré.
Májusban; s négy hónappal utóbb jelent meg az addig - Hoffman szerint – ismeretlen „Shakespeare” név egy címlapon: a Venus and Adonis című költemény címlapján. „First heir of my invention” – képzeletem első örököse – mondta ugyanez a címlap. Örökös csak akkor lép jogába, ha a tulajdonos meghal…
De meghalt-e Marlowe? Meggyilkolták? – Hoffman állítja, hogy nem. Csak meghalt volna, ha…
A zseniális szkeptikus fiatalember, aki Doktor Faustus tragédiáját megírta (melyben úgy elmélkedik Faustus az ón kai mé ón felett, mint később Hamlet a „to be or not to be”-n), közismert ateista volt, Isten és az ördög harcában semleges, még szellemekben, boszorkányokban sem hitt, és súlyos vádak fenyegették. Fel volt jelentve, istenkáromlási eljárás volt ellene folyamatban, tíz nap választotta el a tárgyalástól… ami körülbelül azt jelentette: a máglyától. Ha barátja, a hatalmas Sir Walsingham nem kezeskedett volna érte, börtönben várta volna ítéletét.
Tíz nap rövid idő… Ha Walsingham meg akarta menteni barátját, át kellett csempésznie a Csatornán. Nem tehette: gentleman volt, becsületszavát adta, kezeskedett érte.
Hogy Walsingham hogyan oldotta meg a megoldhatatlan kérdést, csak több mint háromszáz év múlva derült ki – mondja Hoffman. Akkor – 1593-ban az a hír járta, hogy Marlowe az éppen dühöngő pestisben halt meg. Kicsit később azt híresztelték, hogy meggyilkolták. 1600-ban – amikor Rómában a szintén istentelenséggel vádolt Giordano Bruno égett a máglyán – valaki azt írta, hogy „csúf nőügyek” miatt szúrták le.
Ebben háromszázharminckét évig senki sem kételkedett. Akkor fedezte fel Leslie Hotson a halottkém bizonyítványát.
A bizonyítvány szerint Marlowe és védnökének három szolgája – akik közül az egyik épp aznap tért vissza Hollandiából – együtt ittak egy özvegy házában. Összevesztek a számlán, és Marlowe az egyiket, Frizert le akarta szúrni. De az elvette a tizenkét fillért érő kést, s homlokán keresztül őt szúrta le. Másnap, miután tizenhat tanú megnézte a holttestet, eltemették.
Egyéb okmányok bizonyítják, hogy Frizert, mivel a tanuk szerint önvédelemből ölt, még csak vád alá sem helyezték: s hogy a három ember megmaradt Walsingham szolgálatában. (A még újabb kutatások szerint a halottkém neve egyetlen névsoron sem szerepel.)
Világos, hogy kiskéssel senkit sem lehet homlokcsontján keresztül leszúrni. De ha valaki egy holttestet felismerhetetlenné akar tenni, a legegyszerűbb felhasítani a homlokát, s vérrel kenni be az arcát. Pestisjárvány idején mi se könnyebb, mint hullát szerezni… Ha Walsingham el akarta tüntetni védencét, így kellett eljárnia: átvitetni Hollandiába - hullát szerezni – s a hullát, mint „a meggyilkolt Marlowe-t” eltemettetni. Szolgái eljátszották a komédiát. A tíznapos határidőn belül Marlowe eltűnt Angliából s az Irodalom Történetéből. Négy hónapra rá már a színész neve állt egy verses műnek a címlapján! S Marlowe útban volt Verona, Velence, Róma, a Shakespeare-darabok színhelyei felé…
Valószínűtlen mese? – kérdi Hoffman. – A Folio szerzője ismerhette: a „Szeget szeggel” Angelója nem annak a Claudiónak a fejét kapja, akit halálra ítélt, hanem egy halottét, amelyet egy kicsit átváltoztatott a halál, mert „death is a great disguiser”… (A halál nagy maszka-mester…IV.felvonás, 2. szín. Mészőly Dezső fordítása). Az „Ahogy tetszik”-ben szó van valakiről, akinek pontosan tíz napja van, hogy elhagyhassa az országot, s Rosalinda azt tanácsolja neki, hogy képviseltesse magát a halálban – „die by attorney”… - (Bízd inkább a helyettesedre a halált. IV. felvonás, 1. jelenet. Szabó Lőrinc fordítása.) -, hisz a bolond krónikások még Leander halálának okára sem jöttek rá. (Leanderére, akiről Marlowe írt verses költeményt!)
Hol élt, meddig élt Marlowe Olaszhonban? Talán ez sem marad örök titok. Hotson, a szerencsés kezű kutató, megtalálta Orsini herceg 1600-ban Londonból írt leveleit. A katolikus főúr Elisabeth királynő vendége volt, az ő tiszteletére adták elő, alig tíz nappal a megérkezése után, vízkeresztkor, a „Vízkereszt”-et, amelyben ő maga is szerepel! A londoni színész nem ismerhette az Orsini család történetének apró részleteit. Sokkal valószínűbb, hogy Marlowe Orsini udvarában élt, a herceg angol kapitányai közt.
Virginio Orsininek még ezer levele fekszik Rómában, nagy részük még még meg nem fejtett kulcs szerint sifrírozva… ezeket kellene elolvasni!
Élt Assisiben egy tudós férfiú – Caldari -, aki szerint Marlowe 1610-ben halt meg; ez lehetne a magyarázat arra, hogy Shakespeare életének utolsó négy-hat évében nem írt semmit. Csak ügyefogyott aláírásokat egy könyvet nem említő végrendeletre…
Talán nem érdektelen megemlíteni itt azt a véletlen egybeesést, hogy Shakespeare „utolsó alkotói szakasza” és talán utolsó „műve” a „Vihar” ez idő tájt keletkezett, s melyben Prospero jelmezében maga a drámaíró mondott búcsút – varázspálcáját a tenger mélyére vetve -, színpadnak és életnek.
Shakespeare „művei” az angolok idézetbányája. Shakespeare jelkép, mindentudó bölcs, a lírikus, a drámaíró, az idegenforgalom egyik legfontosabb tényezője, a diákok réme, a színészek szerelme, a sznobok vesszőparipája… vigyázzon aki hozzányúl! Calvin Hoffmant (aki ráadásul amerikai) példátlan módon támadták. Pártok és egy Marlowe-társaság alakult; a stratford-on-avoniak kivonultak szentélyüket védeni. A harc csak egy pontban hozott döntő bizonyítékot: hogy a szitkok kora még nem ért véget. A politikusokat megszégyenítő szókinccsel, letűnt korok válogatott becsületsértéseit idézve harcoltak és harcolnak az örök pártok: az ortodoxok s heretikusok.
„Színpad az egész világ” – mondja Jaques az „Ahogy tetszik”-ben. Nyugodtan hátradőlhetünk: ehhez a megállapításhoz nincs mit hozzátenni.
Felhasznált irodalom:
Calvin Hoffman: „The Murder of the man who was „Shakespeare”. Grosset’s Universal Library, New York 1955.
Leslie Hotson: „The first night of the twelfth night”. Mercury Books. 1954. 1961.
Lenard Sándor: Völgy a világ végén. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973.
77 híres dráma. Móra Könyvkiadó, 1993.
