Apuka Világa

Mielőtt megismerkednénk a címben megnevezett Intézet meglehetősen ritka sportérmével, érintőlegesen tekintsük át magának az intézetnek a történetét és felépítését.

A Sopronban élő Zahradnikné, Bolza Matild 1850-ben gyűjtést indított, hogy egy intézetet állítsanak fel a tiszti árva lányok részére. 1870-től indult meg az oktatás 7 osztállyal (2 elemi, 2 polgári, 3 tanítóképző). A nevelés időtartama 10 év volt, és 8-10 éves kortól vettek fel a növendékeket. Az oktatás német nyelven folyt.

A bemutatásra kerülő sportérem szempontjából ezúttal azonban csupán az 1920-as évtől kezdődő időszakot kell kiemelnünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését, majd a békeszerződéseket követően az akkori Magyar Katonatiszti Leánynevelő Intézet osztrák tanárai is elhagyták az iskolát - a cseh, lengyel, horvát és osztrák növendékeket még 1918-ban hazaküldték -, melynek épületébe antant misszió költözött. A nevelőintézet oktatási anyagait, teljes tárgyi felszerelését Győrbe, ill. Egerbe szállították, így gyakorlatilag megszűntek az iskola oktatási feltételei.

Ami a tananyagot illeti, abban a különböző iskolatípusoknak megfelelően alakult az órarend, ill. a képzés. A más iskolatípusokban megszokott humán és reáltantárgyakon kívül - csak kiragadva - a szakképzésben hangsúlyt kapott a fehérnemű javítás, ruhakészítés, az angol, francia és német nyelvoktatás, az e nyelveken való gyorsírás elsajátítása, irodai szaktanfolyam és a tanító (nevelő) képzés.
Az intézet napirendje feszes és fegyelmezett, mondhatni katonás volt. Hétfőtől szombatig reggel 6.30-tól este 19.30-ig szigorú időbeosztás szabályozta a növendékek életét. Az ébresztőt követően torna és hálórend, tisztálkodás, majd 7.40-től 20 perces reggeli következett. 08 órától 13.40-ig 45 perces tanórák voltak 10 perces szünetekkel. 10.35 és 11.05 között második reggeli és kötelező tartózkodás a szabadban, majd 13.40ig folytatódtak a tanórák. 13.45-től ebéd, délután séta, csoportos játék, sportolás, uzsonna, majd ismétlés, korrepetálás, készülés a másnapi órákra volt a program. A vasárnap jelentett némi enyhítést a szigorú napirendben, amikor is reggel 07 órakor volt ébresztő, majd istentisztelet, levélírás, mozi, séta, csoportos kirándulás enyhítette a kimerítő hét fáradalmait. A növendékek minden hónap első és harmadik vasárnapján kimenőt kaptak.
A magas színvonalú képzés, az intézmény fegyelmezett rendje garantálta, hogy az innen kikerülő végzettek az életben is megállják majd a helyüket. Az intézet növendékének lenni rangot jelentett a középosztálybeli társadalom körében.

Mindezek előrebocsátása után ismerkedjünk meg magával a sportéremmel: Előre kell bocsátanom, hogy az érmen szereplő adatokon, annak méretbeli leírásán kívül sajnos az érem tervezőjének nevére, a sportverseny szakágára, az elért helyezésre, a díjazott személyére vonatkozóan semmiféle szakirodalom, hivatkozás, egykori növendék visszaemlékezése nem áll rendelkezésre. A helyezést illetően ez alól az 1939-es év érem kivétel, ezen ugyanis az évszám alatt az I. helyezést feltüntették. Az 1935-ös évből két példányom is van, és ebből az évből több is létezik, ami arra enged következtetni, hogy több sportágban osztották ki.
Az sportérem köriratában az Intézet székhelye, Sopron sincs feltüntetve, annál hangsúlyosabb helyet kap viszont a Zrínyi család jól ismert családi címere.
Gyűjteményemben az 1934, 1935, 1936, és 1939 évekből vannak példányok.

Az évente megrendezett intézeti sportverseny belső rendezvény lehetett, mivel más hasonló profilú leánynevelő intézet ez időben nem működött Magyarországon.

Temesvári Jenő

Irodalom:

Németh Ildikó - Závodi Szilvia: A soproni Tiszti Leánynevelő Intézet története1850-1945.

Gyerekkorom óta körülvesznek órák, amelyeket reprezentál több márkás zsebóra, köztük egy korai Audemars, íróasztalom felett a falon, egy mesés hangon bongó Junghans falióra, szintén a 19. század végéről, a könyvespolcon pedig idejüket kiszolgált, mára elnémult asztali órák - Kienzle, MOM - és természetesen számos Doxa, Citizen, Seiko karóra is. Kegyes volt hozzájuk a sors, megúsztak két világégést, megszállást, nagyszüleim, szüleim megőrizték őket, most féltő gonddal én vigyázok rájuk, aztán majd a fiam, unokám. A legidősebb 150, a fiatalabb társai is 70-80 évesek… De most nem ezekről lesz szó, hanem egy a címben is említett ébresztőóráról, amely nem csörög, hanem dobol…

Aki szakszerű órabemutatót remél, csalódni fog, ugyanis az időmérők ismerete, szerkezetük sokfélesége egy életen át tartó tanulást szenvedélyes elkötelezettséget feltételez, így csupán csodálója vagyok ezeknek a technikai remekműveknek.

Mérete: 24x12,5 cm

Laikusként sokáig nem ismertem a márkáját, gyártóját, akiktől megkérdezhettem volna, már régen abban a világban vannak, ahol nincs idő, időmérő sem kell…

Mindig izgatott, ha ránéztem a polcon, a némán álló órára, hogy milyen márka lehet, ugyanis csupán egy szétterjesztett szárnyú sas, és karmai alatt háromszor hasított körben, három betű (FMS) utalt gyártójára név nélkül, ráadásul a hátlapján a felhúzó csavarokhoz tartozó feliratok angol nyelvűek voltak (ALARM, WIND, HANDS, FAST, SLOW). – Itt kell megjegyeznem, hogy a hátlapon a nehezen kibetűzhető bekarcolt betűk, számok szerint, talán 1913-ban látta/javíthatta órás, azóta biztosan nem, ki tudja miért és mióta nem működik, csupán az ALARM felhúzó mozgatására kezd el serényen dobolni, de járni nem jár…

A sasos, monogramos cégjelzés a központi tengely alatt

Az angol nyelvű hátlap, a külső körszeletben felül a javító órásmester jelzete

Visszatérve a sasos, 3 betűs márkajelzésre, miután ismeretségi körömben senki nem ismerte ezt a márkát, ilyen típusú óráról még csak publikált képet sem találtam a világhálón, sok utánakeresést követően egy hatalmas betűrendes katalógusban sikerült megtalálnom a megfejtést (Kőnig Levente órásmesternek e helyütt is köszönöm, hogy felhívta figyelmemet erre az adatbázisra).

Az óraszerkezeten nyomot hagyott az idő vasfoga, nem csoda, hogy nem működőképes…

Akkor lássuk, mit érdemes tudni a Friedrich Mauthe cégről:
A generációkon átívelő, mindmáig sikeres óragyártó története 1844-ig nyúlik vissza. Friedrich Mauthe és felesége kezdetben vegyesboltot alapított a württembergi Schwenningenben, ahol óraalkatrészeket és komplett Fekete-erdői órákat is kínált. Nem sokkal később a cég már saját órák gyártásába kezdett, ami jelentős fejlődésnek és terjeszkedésnek indult, ausztriai és franciaországi leányvállalatokkal bővült. A Mauthe órák sokféle, változatos igényes és tetszetős kivitelben exportslágerré váltak. A cég egyik legnagyobb exportpiaca Anglia volt. Valamelyik felmenőm egy ilyen angol hátlapi feliratos órát vásárolt meg. Hogy mikor, azt a szerkezetek fejlődésében jártas órásmester tudná behatárolni.
Csupán érdekesség, hogy a német gazdasági és ipari fellendülés idején a Mauthe cég karórákat szállított a Volkswagen-csoportnak, amelyeket minden járműtulajdonos ajándékba kapott, aki jelentősebb motorjavítás nélkül 100 ezer kilométert tett meg VW-jével. A Mauthe órák így a minőség és a német kézművesség megtestesítőivé váltak. Hogy ez mennyire volt jellemző az asztali órákra, azt talán az angol piacra való bejutás sejteti…
A több családi generáción átívelő óragyártás mindmáig él, a kései utód Bernd Mauthe a Baden-Württemberg-i Wehingenben működő óramanufaktúrájával újjáélesztette a hagyományosan jó nevű márkát, megőrizve a cég szakmai elismertségét az óragyártó cégek között.

Az exkluzív órákat gyártó cég vásárlói közé sorolja többek mellett az Egyesült-Arab Emírségek uralkodói családját, melynek megbízásából a manufaktúra elkészítette a világ legnagyobb órájának, a mekkai Királyi Óratorony toronyórájának pontos mását, de ez már egy másik történet az órák csodálatos világában…

A családi óra megpihent, megbecsült helye van a könyvespolcon társai körében, és ha már nem is jár, csak néha-néha dobol néhány ütemet, ismét mesélt múltjával, nevével egy számomra eddig ismeretlen korról, világról…

 Temesvári Jenő

A numizmatikában, az érmek, bankjegyek rendkívül sokrétű és gazdag világában - ha nem is foglalnak el központi szerepet és helyet -, a gyűjtők számon tartják a különböző közvetett értékjelzéssel felruházott fizetési eszközöket, amilyenek a szükségpénzek, városi pénzhelyettesítők, a termény, élelmiszer zsetonok, hídbárcák vagy a különféle állami és karitatív egyleti segélyalapok adományjegyei, csak kiemelve néhányat a teljesség igénye nélkül…

Sajátos, és mindenképpen egyedi jellegű, csak a társadalom egy szűk rétege által használt jegyek megnevezése a gabella (vágatási bárca, értékjegy), amely olyan közvetett izraelita hitközségi adó, melyet az ortodox zsidó vallásban elfogadott állatok rituális (kosher/kóser) vágásáért kellett fizetni. A gabella amúgy latin kifejezés már a középkorban ismert, Franciaországban pl. a sóadó neve.
A kóser vágatás után megfizetett felár összegéről kapott igazolás,(vagy bárca) „pénzként” felhasználható a hitközösség fizetős szolgáltatásaiért: temetés, esketés imaszék kiváltás, tisztasági fürdő használat stb. A gabella-cédulák alkalmi pénzként szolgáltak, a kosher hús hitközségi adójaként, egyfajta értékpapírok voltak, amelyek bevételei részben hozzájárultak az izraelita hitközségek intézményeinek (imaház, iskolák, aggok háza, népkonyha) fenntartásához.
(Csak érintőlegesen és viszonyításul érdemes e helyütt megemlíteni, hogy 1944 áprilisában a magyarországi izraelita hitközségek felszámolásakor készült záró számadás szerint a miskolci anyahitközségnek 9980 tagja, ebből 2500 fő adózója volt. A különböző címen, együttesen befolyt 342.676,40 Pengő adóból a vágatási bárcákból és értékjegyekből származó bevétel,18.688,17 Pengőt tett ki).

Az említett vágatási bárcákon, értékjegyeken a laikus szemlélő számára is feltűnhet, hogy ezek csak bizonyos állatok vágására vonatkoznak. Ennek magyarázata, hogy az ortodox zsidó konyha csak olyan élő állat húsát használja fel, amely a Tóra által megállapított jelek alapján ehető, és amely szabályosan lett vágva. A tradicionális kóser húst csak az arra hivatott szakképzett ember, a sakter vagy sajchet („metsző”) vághat. Kizárólag ő végzi a zsidó hitközségekben az étkezési célra szánt állatok rituális vallási előírás szerint történő levágását. Ilyenek a kérődző, párosujjú patás („hasított körmű”) emlősök, mint a szarvasmarha, borjú, juh, kecske. A szárnyasok közül a liba, kacsa, pulyka, kakas és tyúk. A disznó, teve, nyúl és a ló tisztátalan, húsuk fogyasztása tiltott (tréfli). A rituális vágatási előírások csak a négylábú állatokra és a szárnyasokra vonatkoznak, a halakra nem, így ilyen értékjeggyel nem is találkozhatunk. A speciális vágási módszer, a sechitá alkalmával a sakter a négylábú állat vagy a szárnyas nyakán bemetszést végez egy tökéletesen éles pengéjű, erre az aktusra készített késsel, amelynek éle nem lehet csorba. A sakter a vágás előtt imádkozik. A vágás műveletét egyetlen gyors és határozott mozdulattal kell elvégezni. A kést nem lehet nyomni, és a szúrás is tiltott. Az állatot ily módon teljesen kivéreztetik, amely vágási szokás a zsidó vallási előírásokat nem gyakorló arab, görög és török világban is általánosan elfogadottak, a hús meleg égövi területeken való megromlását, ezáltal járványok, fertőzések megelőzését hivatott megakadályozni.
Fémből készült kerek és sarkainál vágott téglalapforma vágatási bárcák ismertek Aradról, Lugosról, Temesvárról, Sopronból, a papírra nyomtatoottak pedig 1906-tól maradtak fent a Miskolczi Izraelita Hitközség által kibocsátottakból.

A fenti vázlatos ismertetés után gyűjteményem távolról sem teljes és átfogó anyagából szeretném bemutatni az fent említett vágatási bárcák és értékjegyek néhány eltérő példányát az 1926-1942 közötti évekből. 1926-ban „búcsúzott” az erősen inflálódott, szebb időket is látott Korona, amelyet 1927. január 1-én felváltott a Pengő pénznem bevezetése.

JUH Vágatási bárca - évszám, bélyegző nélkül. – Metsződíj 300 Korona

BORJÚ Vágatási bárca 1926. – Metsződíj 7.500 Korona

LIBA vágására Értékjegy 1926. - 4.800 Koronáról

2 db KACSA vágására - sorszámkövető Értékjegyek 1926. – 2 x 2.400 Koronáról

Szigorú előírások betartásával, hitközségi ellenőrzés mellett a kóser mészárszékekben vágott nagyobb testű állatok (marha, borjú), fogyasztható húsát bontva és kimérve, valamint a szárnyasokat is vagy a mészárszékek mellett működő, vagy azoktól távolabb eső teljesen különálló húsboltokban árusították. Innen szerezték be mind a vendéglátóhelyek, mind pedig azok a magánszemélyek a kóser húsárut, akik pl. bérházakban éltek, s nem volt módjuk és lehetőségük helyben vágatni a sakterral. De ezekből a mészárszékekből szállítottak akár a környező, akár távoli településekre is. A kiszállított kóser vágású húsárut a hitközség plombájával lezárt sértetlen csomagolásban, összesítő jegyzékkel szállították. A sérült csomagolású vagy plombával el nem látott szállítmány tréfli-nek, azaz tisztátalannak számított.

Vágott kóser baromfiak szállítás összesítő kísérő jegyének kitöltetlen példánya

Működött olyan mészárszék is, amely egyszerre foglalkozott egyik (teljesen elkülönített részlegében kóser hússal, és egy másikban tréflivel a neológ, a vallási előírásokat már nem megtartó, ill. minden más, nem izraelita vásárló számára.

1 kg. hús után Értékjegy - 1926. 1.200 Koronáról

1/2 kg. hús után Értékjegy - 1926. 600 Koronáról

1/4 kg. hús után Értékjegy - 1926. 300 Koronáról

1/8 kg. hús után Értékjegy - 1926. 300 Koronáról

Magyarország önálló, Ausztriától független valutarendszere a Pengő volt. A koronaértékű államjegyek átváltása a törvényesen megállapított értékaránynak (12.500 Korona = 1 Pengő) megfelelően történt. Vagyis, az egy évvel korábbi (lásd: 2. kép) borjú vágatási metsződíjáért fizetett 7.500 Korona a pénzváltást követően az erős aranyfedezetű Pengő pénznemben 1927-ben nem egész 1 Pengőbe, azaz 80 fillérbe került.

BORJÚ Vágatási bárca 1927. - Metsződíj - 80 fillér

Hogy milyen értéket képviselt az 1920-as trianoni diktátummal területileg, gazdaságilag, természeti kincseit és lakosságszámát tekintve példa nélkül megcsonkított ország újonnan bevezetett pénzneme, érdemes egy pillantást vetni a Pengő 1927-es árfolyamára a szomszéd és a jelentősebb európai országok, valamint a mérvadó USA fizetőeszközeihez képest.

A fillér, pengő 1926-os évszámmal vert, de hivatalos fizetőeszközként csak 1927. január 1-től forgalomba került fém váltópénzei

Amíg 1926-ban 1/8-ad kg hús ára 150 Korona volt, ugyanezért 1927-ben 1 ½ fillért kellett fizetni. Fél filléres pénz nem volt, mint ahogy 1/8, azaz 12,5 dkg húst is nehéz lett volna leszelni. - Valószínűleg kiegészítő jegyként funkcionált az 1/4, 1/2, és 1 kg-os mennyiségektől némileg eltérő súlyhoz...

1/2 kg. hús után - Értékjegy - 1927. - 6 fillér

1 kg. hús után - Értékjegy, 1927. - 12 fillér

1 KACSA vágására - Vágatási jegy - 1927. - 24 fillér

A hitközség elárvult kóser húsboltja már csak emlék… (Forrás: szantograf.hu)

1 kg. hús után - Értékjegy, 1930. - 12 fillér
Schwarcz Soma*, Miskolcz
(*Schwarcz Soma, Miskolcon könyvnyomdát, könyv és papírkereskedést működtetett)

1/4 kg. hús után - Értékjegy - 1931. - 3 fillér
Schwarcz Soma, Miskolcz

1 kg. hús után - Értékjegy, 1931. - 12 fillér
Schwarcz Soma, Miskolcz

1 kg. hús után - Értékjegy, 1932. - 12 fillér
Schwarcz Soma, Miskolcz

1/4 kg. hús után - Értékjegy - 1938. - 3 fillér
Pártoljuk a hitközségi (Telegdi utcai) fürdőt, ajánlással.
Schwarcz Soma, Miskolcz

1/2 kg. hús után - Értékjegy - 1938. - 6 fillér
Pártoljuk a hitközségi (Telegdi utcai) fürdőt, ajánlással.
Schwarcz Soma, Miskolcz

A Telegdy utcai fürdőépület központi részén helyezkedett el a nyolcszögletű rituális fürdő (mikve), melyet fürdőszobák vettek körül. Az ortodoxvallást követő emberek pénteken, ünnepek előtt, de különösképpen Jom Kippur (engesztelés napja) előtt jártak a mikvébe. A fürdőnek külön előírásai, használatának egykor törvényei voltak, amelyeket külön „talmud traktátus", a „Mikváót" rögzített. A zsidó fürdő telkén egy kóser húsbolt is működött.

1-1 kg hús után - Értékjegy-ek egymás utáni sorszámmal, 1939. évre - 2 x 12 fillérről
Pártoljuk a hitközségi (Telegdi utcai) fürdőt, ajánlással.
Klein Lajos**, Miskolcz
(**Klein Lajos miskolci könyv- és értékpapír kereskedő)

1 KACSA vágására - Vágatási jegy - 1940. - 30 fillér
Pártoljuk a hitközségi (Telegdi utcai) fürdőt, ajánlással.

1 LIBA vágására - Vágatási jegy - 1942. - 80 fillér
Pártoljuk a hitközségi (Telegdi utcai) fürdőt, ajánlással.

1 - 1 drb. nem helyben vágott KACSA után – Értékjegy – 1942. 2 x 40 fillér
Pártoljuk a hitközségi (Telegdi utcai) fürdőt, ajánlással.

,,A város lakossága 1920-ban 56 982 fő volt, 1930-ban 61 559 fő, 1941-ben pedig, 77 361 fő. A zsidóság száma ugyanezekben az években a következőképpen alakult: 1920-ban 11 300 fő 1930-ban 10 862 fő 1941-ben 10 428 fő." - olvashatjuk Szabó Tünde Judit: A miskolci zsidóság története és demográfiája című, - magánkiadásban megjelent könyvében. Az 1941-es népszámlálás szerint Miskolcon körülbelül 10 500 zsidó élt, ami a lakosság 13,5 %-át tette ki. Társadalmi, gazdasági súlyuk, szerepük meghatározó, szerves része volt a város életének.
Gyűjteményemben 1942 után már nincs, de rákeresve, másutt sem találkoztam 1943-as évre érvényes vágatási jegyekkel, aminek leginkább a háború miatt a mezőgazdasági termelés visszaesése, ill. az élelmiszerkészletek kínálatának beszűkülése, korlátozása lehet a magyarázata.
1944 áprilisában, a záró számadás benyújtására kötelezett izraelita anya- és fiók hitközségek száma 740 volt az ország területén. A városokban, lakosságuk számát tekintve nagyobb, míg a községekben csupán kis létszámú zsidó lakosság élt. A hitközségi bevételek 5-6 tételsora közül kiemelve csupán a „Gabella adó”-t, azt láthatjuk, hogy az még 1943-44-ben is számottevő tétel (átlagosan 8-10 %) volt a nagyobb lélekszámú ortodox közösségeknél az össz befolyt adóhoz viszonyítva. Ennek ellenére a Miskolcin kívül sehol nem nyomtattak ilyen papír gabellákat, legalábbis ilyenekkel még nem találkoztam...

1944 júniusában a miskolci és a környékbeli zsidóságot előbb embertelen körülményű gettóba kényszerítették, majd a haláltáborokba való elhurcolásukkal Magyarország legnagyobb vidéki izraelita közössége szinte teljesen megsemmisült. Az itt bemutatott értékjegyek, bárcák csupán szerény bepillantást adhatnak mindennapi életükbe, vallásukba, hagyományaikba, konyhájukba, társadalmi szokásaikba.

Temesvári Jenő

https://miskolciszemelvenyek.blog.hu/2019/03/02/_a_miskolci_zsidosag

http://buksi.byethost18.com/gabella.html

https://library.hungaricana.hu/hu/view/milev_1944_adattar_Zsido_Adattar/?pg=414&layout=s – Miskolczi Izraelita hitközség adatai

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sakter

http://www.zsido.hu/ujelet/archiv/u980812.html - a kóser és a tréfli

http://mtdaportal.extra.hu/books/A_zsidokerdes.pdf

Az alábbi képes levelezőlap története nagyon prózai módon vette kezdetét. Véletlen láttam meg a rendkívül vonzó hölgyet ábrázoló képet egy online keres-kínál honlapon. Gyűjtöm letűnt idők fotográfiáit, amelyek megidézik a múltat, azt az idő végtelenébe vesző világot, amelynek tanúi voltak, s amely világ képi formában már csak általuk létezik.

Nem sokat tűnődtem, licitáltam, s nyertem. Már csak várni kellett a postát, hogy meghozza ezt a rendkívül elegáns és bájos szépasszonyt… A kép hátoldalának fotóját nem tette fel az eladó, így aztán a hölgy iránti csodálatom némileg háttérbe szorult, amikor kézbe véve, megfordítottam a lapot, s elolvastam a tartalmát. Mindenhogyan különleges, érdekes és meglepő volt számomra több okból is. A hölgy portréját tekintve meglepetésként ért a híradás tartalma a messzi távolból és múltból. De haladjunk sorjában…

A levelezőlap előoldala, amely önmagában is megérne egy divattörténeti elemzést...

Elsőre a helység nevén akadt meg a szemem: Nagykanizsa! - talán azért, mert én is ebben a városban élek, és ha nem is itt születtem, de évtizedek óta ez a város már az otthont jelenti számomra. A címzett Babics Iduska (Ida) neve nem mondott számomra semmit, de már megmozdult bennem a családfakutatói véna, kíváncsivá tett a levél tartalma alapján az ő és a levélíró későbbi sorsa, szerettem volna többet megtudni róluk.
De előbb még lássuk, mit tartalmaz a szokványosnak nem mondható címzés, illetve a lap megírásának, keltezésének a helye:

A cirill szöveg a címzés alatt:
„Из города Oша ферганск. обл. Туркестан.”
Turkesztán, Ferganai terület/járás, Os/Oш városából.
(A város, ill. a terület ma Kirgizisztán része).

Babics Iduskának, Nagykanizsa Főposta. I. Zala vmegye.
A cirill szöveg a címzés felett: Beнгриԅ /Hongrie

Ezek után nézzük a szöveg tartalmát, amelyben a megszólítás felett ismét olvasható a turkesztáni helységnév (Os) és a keltezés ideje.

Ki tudja, hány gyötrelmes hónap, év telt el Jóska életéből remények és kétségek közt, mire leírhatta ezt a néhány sort? Vajon hazaért az üzenet húsvétig?
Forgattam, nézegettem a lapot, aztán újra és újra elolvastam a szöveget. Próbáltam magamban összerakni, mit is gondoljak: mire lehet ebből a néhány sorból következtetni? Iduska és Jóska tudták, de őket már nem lehet megkérdezni… - Arra jutottam, hogy ez a Jóska valószínűleg az I. világháború orosz frontján eshetett fogságba, és így kerülhetett annyi más sorstársával együtt a cári, majd a szovjethatalom ázsiai, távol keleti vidékére. Volt ideje megtanulni a nyelvet, folyamatos a cirill írása, egyébként is szembetűnően jól kiírt a betűformálása, bizonyára iskolázott ember lehetett. Hogy mennyire volt közelebbi, szorosabb a korábbi, - Turkesztánba kerülése előtti - kapcsolata az Iduskának szólított Idával, az nem derül ki. Hogy fontosnak tartotta értesíteni hazatértének várható idejéről Babics Idát, valószínűsíthető, hogy korábban is lehetett köztük levélváltás... Az udvarias megszólításból és a kissé távolságtartó "sokszor üdv" köszöntés talán azt jelzi, hogy akár közelebbi kapcsolatban is lehettek korábban, de ezt az egymástól elszakított, távol töltött évek elhalványították...Azért Jóskának fontos lehetett, máskülönben aligha írta volna meg a reményteli hírt.
A Google Map útvonaltervezője szerint az Os(h) és Nagykanizsa közötti távolság, még közúton is majd 5700 km, ugyanez vasúton, nem kizárt, hogy ablaktalan tehervagonban, rengeteg megállással - még ha - „a hazafelé út mindig rövidebb” is-, mégis gyötrelmes, embert próbáló lehetett. Jóska nem túlzott, ha reményei szerint várhatóan majd két hónap múlva lesz csak otthon…

A Turkesztánból hazavezető út kontinensnyi távolságon ível át

A képes levelezőlap teljes hátoldala

A helye ugyan üresen maradt, de a lapra mégsem ragasztottak bélyeget. Nincs rajta a fogolytáborok lapjairól ismert cenzúrázó hatóság feljegyzése, pecsétje sem. Rejtély az is, hogy ilyen reprezentatív képeslaphoz hogy lehetett hozzájutni a „világvége” Turkesztánban, miért pont ezt választotta Jóska, és vajon mennyit fizethetett, mit adhatott érte? A képeslap igényes kivitelű, sokszorosított eljárással készült, az eredeti kép minden bizonnyal jó nevű, talán bécsi, vagy párizsi fényképész műterméhez köthető. Több ilyen egybefonódó GL Co jelzésű sorozatszámos képes levelezőlapot ismerek, de azok mindegyike a Monarchián belül lett feladva, posta által lebélyegezve. Az előkelő hölgy egész megjelenése, légies ruházata, kalapja az extravagáns tolldísszel, arisztokratikus kisugárzása, varázsa lenyűgözi a szemlélőt. A levelezőlap jó állapotú, nincs megtörve, elkoszolódva. Talán levélborítékban kerülhetett feladásra, amely aztán elkallódhatott az idők során, de tartalmát megvédte. Önmagában a hosszú úton aligha ért volna el címzettjéhez a nagykanizsai főpostára, hogy aztán majd száz év után útja és sorsa hozzám vezesse.

Ezek után lássuk, mire jutottam a a személyek utáni kutatásban?
Mivel önmagával a Jóska névvel nem tudtam mit kezdeni, szerencsét próbáltam, hátha találok gyászjelentést Babics Idáról, amelyből tovább léphetek. – Találtam! Özv. Tóth Gézáné, született Babics Ida 1975.augusztus 19-én, 81-ik életévében hunyt el Nagykanizsán.

Tóth Gézáné Babics Ida gyászjelentése

A lánykori név és a város egyezett a levél címzettjével. Bevallom, kicsit csalódott voltam, mert valahogy tudat alatt azt reméltem, hogy az a bizonyos Jóska lett Babics Ida férje. Kézenfekvő volt, hogy ezek után a nagykanizsai polgári anyakönyvek halálozási bejegyzéseiben megkeressem a gyászjelentésben feltüntetett dátumot…

Tóth Gézáné Babics Ida halotti anyakönyvi bejegyzése

Ez a dokumentum már beszédesebb, mint a szűkszavú gyászjelentés. Megtudhatjuk belőle, hogy özvegy volt, 1894. április 12-én született Nagykanizsán, továbbá elhunyta előtti lakcímét valamint szülei nevét. A házastárs családi és utóneve, a házasság helyének és évének rovatát kihúzták.
Mi mást tehettem, rákerestem, hogy korábban elhunyt férjének,Tóth Gézának van-e gyászjelentése? – Van!

Tóth Géza gyászjelentése 1966-ban

Rutinlépés volt, hogy rákeressek ezek után Tóth Géza halotti ak.-i bejegyzésére is…

Tóth Géza halotti anyakönyvi bejegyzése

Lakcím egyezik, és itt már fel van tüntetve a házastárs neve, és ami még fontosabb: a házasságkötés éve is. Hogy ez miért lehet fontos? Nem másért, csupán hogy bizonyságot nyerjen, Babics Ida a levelezőlap 1922-es keltezése és 1927 között kötött-e házasságot mással is?
Újabb keresés a már említett nagykanizsai polgári ak.-ben, ezúttal az 1927-ik év házasságkötései között… Ehhez csak idő, türelem, és kis szerencse kell, hogy az eredmény meglegyen…

Tóth Géza és Babics Ida esketési bejegyzése 1927-ben

Reméltem, hogy az 1922-1927 közti öt évben talán helyet kapott a levélíró Jóska Babics Iduska életében. Nem így történt, s ezzel elveszett az utolsó esély is arra, hogy megtudhassam ennek a messzi távolból Nagykanizsára magáról hírt adó Jóskának a családnevére, későbbi sorsára. Babics Ida, M. Kir. Posta segédtisztnő nem az ő felesége lett. Beosztása, munkahelye magyarázatot ad arra, hogy a levelezőlapot miért a főpostára címezte Jóska. Ha tudta, hogy hol dolgozik Iduska, akkor talán azt is kellett tudnia, hogy hol lakik. Mégsem a Hunyadi utcai címre írt... Hogy miért, ezt is csak találgatni lehet...

Lyukas az 1922-27. közötti 5 év, amennyiben nincs magyarázat arra, hogy Babics Ida miért várt a férjhezmenetellel 1927-ig, hiszen születési idejét figyelembe véve már 1922-ben, 28 évesen is úgymond „vénkisasszony"-nak számított… Az ismeretlen Jóska sorsa, az, hogy egyáltalán hazaért-e, kideríthetetlen titok marad. Reményei ellenére lehet, hogy soha nem ért haza, többé nem adott hírt magáról. És az is lehet, hogy Iduska évekig várt még rá, és ezért halogatta a férjhez menetelt 33 éves koráig.
Mindez csupán találgatás, egyfajta megközelítés. A Sors kifürkészhetetlen szeszélye, akarata, által Jóska egy pillanatra felvillan az idő sodrában, hogy aztán újra az ismeretlenség homályába hulljon... Babics Iduskának hosszú élet adatott meg, majd 40 évig élt házasságban,született gyermeke, örülhetett unokának, és remélhetőleg boldog is volt. Vajon eszébe jutott néhanapján Jóska?

Amikor vártam, hogy meghozza a képeslapot a posta, csupán egy „szépasszonyra vártam”. És, hogy mit is lehet várni a szépasszonyoktól? – Hiú ábránd csalóka délibáb, ha a férfinép azt hiszi, hogy valaha is fellebbentik előttünk a fátylat, elárulják legféltettebb titkaikat. Nem teszik, ahogy megőrizte a messzi távolból magával hozott titkát a képeslap varázslatos, álomszép asszonya is…

Azért nem neheztelek rá. Sokkal többet kaptam, mint reméltem. Megajándékozott néhány izgalmas órával, bevezetett ismeretlen világokba, feledtette az idő múlását, amíg a lehetséges válaszokat kerestem, és elcsalt a családkutatás mindig izgalmas, megunhatatlan világába is.

Kaposvári barátom jóvoltából régóta dédelgetett álmom vált valóra azáltal, hogy lehetőségem nyílt megtekinteni a címben megjelölt múzeumot, amelynek amúgy nincs állandó látogatási rendje, látogatókat csak előzetes bejelentkezés útján tudnak fogadni.

A múzeum döntően az egykori légi bázis 1936-2004 közötti történetének, állományának állít emléket, amely a bázis területén az amerikai légierő délszláv missziójának itt állomásozása idején épült, volt kápolnájában kapott helyet. A kezdetek, az 1928-tól meginduló polgári vitorlázó, majd motoros repülés kezdetei, és sportsikerei néhány fénykép segítségével emlékeznek mások mellett Abaffy Genovévára, a tragikus sorsú, Somogy megye első női vitorlázórepülő bajnokára. Időrendben méltán kap megbecsült helyet a „Boszorkány” bombázó repülő osztály tevékenysége a II. világháború végéig. A folytatásban már bőséges tárgyi és képanyag mutatja be a 31. Kapos Harcászati Repülőezred történetét.

A négy helység alapterületét és teljes falfelületeit zsúfolásig megtöltik a relikviák. A kiállítás megalkotói nemcsak a repülésre, a repülő személyzetre gondoltak, hanem a kapcsolódó, kiszolgáló szakágak bemutatására is, mint amilyen a légi irányítás, radar, rádióforgalmazás, a műszaki kiszolgálók eszközei, az egészségügyi szakszolgálat, számos repülési és fegyvernemi alkatrész, a légi fényképezés területének bemutatása, de megismerheti a látogató a pilóta- és ejtőernyős speciális felszereléseket, a különböző időszakok földi egyenruháit is.

A taszári légi bázis történetét megalakulásától kezdve a megszűnésig nagy tárgyi tudással, és laikusok számára is közérthetően ismertette Kontsagh Sándor, ny. á. zászlós és Tarlósi József ny. á. alezds. társával önkéntes munkában fogadják a látogatókat és nagy gonddal és hozzáértéssel ápolják, óvják az emlékeket. Csak az elismerés, tisztelet és köszönet hangján szólhatunk róluk és odaadó, önzetlen tevékenységükről.

A csatolt galériák csupán ízelítőt adhatnak a múzeumi anyag gazdagságáról, nem pótolhatják a személyes élményt, mint ahogy a részletes és szakértő tárlatvezetésen kapott ismeretek sem pótolhatók semmi mással. Kontsagh Sándor úrnak ismételten köszönet érte.

A Múzeum elérhetősége: http://www.taszar.hu/taszari_hely-_es_repulestorteneti_kiallitas.html

Csatolt képgaléria: http://indafoto.hu/temesvarijeno/katonai_repulo_muzeum_taszar

Temesvári Jenő

A fájdalomtól lesújtott és megtört szívű férj, Kéthelyi gróf Hunyady Kálmán - aki csupán három és fél hónappal élte túl szeretett hitvesét -, továbbá az elhunyt gyermekei és a közvetlen családtagok a Budapesten nyomtatott gyászjelentésen adják tudtul, hogy kéthelyi Hunyady Alexandrine, született Buol-Schauenstein grófnő a halotti szentségek ájtatos felvétele után 1901. február 1-én, Bécsben elhunyt. Egészalakos fotográfiája a 1866-ban összeállított foto albumban maradt fent, de erről majd még lesz szó.

Amennyire az adatok alapján lehetséges, ismerkedjünk meg a rendkívül elegáns, és mai szemmel is vonzó grófnő származásával, és azzal, hogy házassága révén hogy vált a magyar főrendek közt is rangos Hunyady család tagjává.

Alexandrine (Victoria Gabriele) Buol-Schauenstein grófnő - ő felsége néhai Erzsébet császárné és királyné csillagkeresztes és palotahölgye -, 1837. 02. 21-én született Mannheimben, a Baden-Württembergi fejedelemségben.

Szülei:
Karl Ferdinand von Buol gróf (Karl Ferdinand Graf von Buol-Schauenstein Regensburg, 1797.05.17.-1865.10.28. Wien) osztrák diplomata és államférfi, 1852-1859 között külügyminiszter, és Caroline (Franziska Dorothea Josephe Maria Katharina) Isenburg hercegnő (Schwetzingen, 1809.11.25. - 1861.02.01. Mannheim).

Nővére:
Josephine Caroline Alexandra Marie von Buol-Schauenstein grófnő (Karlsruhe, 1835.10.10. - 1916.05.21. Salzburg).
Férje: Otto Paul Julius Gustav Blome gróf

Alexandrine grófnő 1862. október 6-án kötött házasságot kéthelyi Hunyady Kálmán gróffal, a Bécshez közeli Maria-Enzersdorf-ban, ahol 1876-ban majd megvásárolják azt a mindmáig nevüket viselő kastélyt - amely napjainkban szállodai és közösségi kulturális célokat szolgál - halálukig birtokolták.

A Maria-Enzersdorf-i kastély kápolnájának mennyezetfreskója és az oltár (Forrás: Internet)

Kéthelyi gróf Hunyady Kálmán 1828. október 13-án született Bécsben.
Szülei: kéthelyi gróf Hunyady Ferenc (Wien, 1804.09.17. - 1882.12.23. Wien*) és vásonkeöi Zichy Júlia grófnő (Bécs,1808.01.27.-1875.04.14. Wien).

Pályafutása fontosabb állomásai:
1846-ban lépett be a hadseregbe
A színes litográfián a fiatal lovassági tiszt még főhadnagyi rangban (Forrás. Internet)
1849-ben lovassági kapitányi rangban vett részt az Olaszországgal vívott háborúban.
1856-ban őrnagy, kamarássá nevezik ki, 1858-ban már alezredesként, a 10. huszárezred parancsnokaként harcolt. Magentánál szerzett érdemeiért megkapja a vaskoronarendet, a Solferino-i ütközetben tanusított hősiességéért a hadi ékítményes katonai érdemkereszttel jutalmazza az uralkodó.
1866-ban a poroszok elleni hadjárat után nyugállományba helyezését kéri, de 1867-ben már ismét a honvédségnél teljesít szolgálatot, mint ezredes,
1874-ben nevezi ki a Ferenc József császár és király főszertartásmesterévé,
1875-ben vezérőrnagy, 1876-ban titkos tanácsos, 1880-ban altábornagy,
1894-ben lépett elő lovassági tábornokká.

Gróf Hunyady Kálmán lovassági tábornok 25 éves jubileumára vert emlékérem

Gyermekeik:
Károly Ferenc Mátyás (Verona, 1864.12.17. - 1933.03.28. Soborsin)
Felesége: nádasdy és fogarasföldi Nádasdy Mária (Irma) grófnő (Agárd, 1873.04.28. – 1925.07.31. Soborsin*)
Esketés: 1894.06.11. Nádasdladány*
Gyermekük:
Ferenc (Agárd, 1895.04.08. – 1966.05.30.Budapest*)
Első felesége: nagylónyai és vásárosnaményi Lónyay Márta grófnő (1897.11.08. -1948.09.30. Budapest*)
Esketés: 1921.04.18. Budapest.
Második felesége: Machacek Aurélia (Kassa, 1914.07.11. – 1983.12.10. Budapest*)
Esketés: 1953.09.26. Kőtelek

Júlia (Maria-Enzersdorf bei Wien. 1867.12.22.-1943.11.21. Rief bei Hallein)
Férje: Hugo von Boos zu Waldeck gróf (Mariazell, 1869.05.10.-1945.03.19. Urstein bei Hallein)
Esketés.: 1895.04.05. Bécs

Hunyady grófnő életéről, mindennapjairól nem maradt fenn jóformán semmilyen adalék, legfeljebb csak a korabeli sajtó rövid társasági rovatainak híreiből értesülhetünk egy-egy udvari fogadásról, ahol a család rangjánál, és Erzsébet császár- és királyné melletti udvarhölgyi státuszánál fogva jelen kellett lennie. Több kastélyt birtokoltak, ahol mind az osztrák, mind a magyar arisztokrata családok reprezentánsai gyakran megfordultak, akikkel részben rokonságban is álltak. Egy német hercegnő és egy osztrák arisztokrata gyermekeként Alexandrina bizonyosan kifogástalan nevelésben és taníttatásban részesült. A sokat távol lévő katona férj és apa bizonyára kevesebb időt tudott gyermekeivel tölteni, így a grófnőre a családi ügyek intézéséből és a birtokok irányításának gondjából is kijuthatott. Uradalmaik lakossága és a szolgálatukat ellátók előtt is köztiszteletben álltak, példás életet éltek. A Sors csupán 64 évet adott a földi életből Alexandrine grófnőnek.

***

A már idézett gyászjelentés híradása szerint Kéthelyi Hunyady Alexandrine grófné, született Buol-Schauenstein grófnő három héttel 64-ik születésnapja előtt, 1901. február 1-én elhunyt.

A gyászoló családtagok a gyászjelentésen

„…A drága halott földi maradványa teljes csendben a gyászházban beszenteltetik, Ivánkára, Pozsony megyébe szállíttatik és ott a családi sírboltba örök nyugalomba helyeztetik. …Az engesztelő szent miseáldozat az Augustinus-templomban, valamint valamennyi kegyuri plébánia-templomban fog megtartatni.”

Alig három és fél hónappal később, 1901. május 17-én követte őt férje Hunyady Kálmán gróf is az örökkévalóságba.

„Nagyméltóságú Kéthelyi Hunyady Kálmán gróf Ő cs. és apostoli királyi felsége főszertartásmestere, cs. és kir. belső titkos tanácsos és kamarás, lovassági tábornok, a magyar főrendiház örökös tagja, a Lipót-rend nagykeresztese a hadi ékítményes III-ad osztályu vaskorona-rend lovagja, a hadi ékítményes katonai érdemkereszt, a katonai érdemérem (a k.é.k.sz.(katonai érdemkereszt szalagján), a hadi érem, az ezüst jubileumi emlékérem, a jubileumi emlékérem és a II-od osztályu katonatiszti szolgálati jelvény tulajdonosa stb. stb…hosszú súlyos szenvedés, a halotti szentségek többszöri ájtatos felvétele után életének 71. évében az Urban csendesen elhunyt.”

Halálának másnapján, 1901. május 18-án, Csáky Albin gróf a magyar főrendiház elnöke indítványozta, hogy a kiváló férfiú érdemeinek elismeréseként, továbbá a főrendeknek a család iránti együttérzésének és fájdalmának az aznapi jegyzőkönyvben kifejezést adjon, egyúttal a gyászoló családhoz részvéttáviratot juttasson el. Az indítványt a főrendek egyhangúan elfogadták. A Budapesti Hírlap május 19-i számában az alábbi olvasható:

Mindezek után vegyük szemügyre közelebbről Hunyady grófnő fotográfiáját:

Kabinet portré. Mérete: 10,7 x 16,1 cm.

A semleges, üres háttér előtt karjait a faragott támlájú szék karfáján nyugtató Hunyady Alexandrine grófnő szép vonású arcát rövid, középen elválasztott hullámos rövid barna haj keretezi. A sötét színű rövid bársony vagy brokát kabátka a rávarrott szalagokkal gazdagon díszített, bő kézelőjét a grófnő behajlított karja külön is kihangsúlyozza. Az 1860-as évek divatja szerinti függőlegesen csíkozott rendkívül elegáns deréktól abronccsal merevített szoknya mintegy uszályként a szőnyeget súrolja. A kép a „szegényes” installáció ellenére jól megkomponált, a személyt hangsúlyozza, helyezi előtérbe. A grófnő tartása természetes, nem mesterkélt, egész lényéből árad az az elegancia és előkelőség, amelyet nem lehet tanulni…

A fotográfia verzója

A kétoldalasan nyomtatott hordozó karton előoldalán a cégjelzés és a fényképészek név kezdőbetűinek (HR) egybefonódó ötletes grafikája

A kép hátoldalán korabeli írással az egykori tulajdonos feljegyezte a nevet: Gräfin Hunyady.
Dr. Hermann HEID (Darmstadt, 1834-1891 Wien) és Ferdinand RONNIGER (Leipzig,1835-1919 Wien) 1861-1867 között működtettek közös üzletet Bécsben a Landstrasse Gartnergasse 23. szám alatt. Dr. Heid 1870-ben készült portréinak verzóján Ronniger neve már nem szerepel.

Utánrendelések mérsékelt áron minden időben teljesíttetnek.
Minden nemű utánzás tilos.

Egy számomra kedves és féltve őrzött képpel, a hozzá köthető személyek vázlatos családi kapcsolataival kiegészítve, és a már visszavonhatatlanul a mindennapok részeseivé vált fotográfiákat készítő fényképész mesterekkel, egy végérvényesen az idők távolába vesző világot próbáltam újra életre kelteni. Egy kép, amelyet kézbe vehetek, amely tanúja volt egy másfél századdal ezelőtti, csak megidézhető, de soha vissza nem hozható békebeli világnak, egy kép, amely túlélt minden viszontagságot, egy kép, amely folytonosság, összekötő kapocs múlt és jelen között.

Szerencsésnek mondhatom magam több okból is: egyrészt, mert sajátomnak tudhatom ennek a szép és vonzó grófnőnek, egy magyar arisztokrata főrend, egyben kimagasló katonai erényekkel megáldott tábornok, férj és családapa méltó párjának a portréját, másrészt azért, mert a portré egykori tulajdonosa feljegyezte a nevét, és ezzel megkönnyítette a dolgomat, mert már „csak” utána kellett kutatnom, hogy amennyire lehetséges, megismerhessem személyét, családja életét, leszármazását. És nem utolsó sorban azért, hogy mindezt megoszthatom mindazokkal, akiket ez érdekelhet.

Temesvári Jenő 

Az 1866-68 között összeállított fotóalbumba döntően német fejedelmi családok tagjai kerültek beválogatásra, de szerepelnek benne magyar főnemesi és nemesi családok (Cziráky, Fáy, Hunyady, Karacsay, Kende, Koller) hölgytagjai és ünnepelt színészek, színésznők, opera énekesnők is. Ez alkalommal, Koller Ida úrhölgy fotográfiájával és rajta keresztül szűkebb családja vázlatos életrajzi adataival, gyászjelentéseivel ismerkedhet meg az érdeklődő olvasó.

A genealógiai irodalom több nemes Koller családot említ. Fennmaradt, miszerint az 1732. évi nemesi vizsgálatkor, bizonyos Koller Imre Baranya megyei esküdt a megyei szolgabírák és Tolna megye főjegyzőjének bizonyítványával igazolta nemességét, egyúttal, hogy nemeslevele elveszett. 1827-ben Fejér vármegye állít ki nemesi bizonyságlevelet az Alap és Alsó-Szentiváni birtokos Koller családnak. Ezen család néhány tagja a gyászjelentéseik szerint használta a „mányai, nagymányai” családi előnevet. (Mánya, vagy Nagy-Mánya felvidéki, Bars megyei település, melynek birtokosa szintén egy Koller nevű család. Az, hogy különösen a Baranya megyei 18. századi Koller család, valamint a Bars megyei, és a nagymányai előnevet nyert Kollerek egy közös ős ágai lettek volna, mindmáig beigazolásra szorul.

A gazdálkodásra kiválóan alkalmas sárréti tájegységben fekvő Alapi és Alsószentiváni jó termőtalajú földbirtokok alig hat kilométerre fekszenek egymástól, azok jövedelmei minden bizonnyal lehetővé tették, hogy a szülők jó színvonalú, nemesi rangjuknak megfelelő taníttatást biztosíthassanak gyermekeiknek.

1868-69-től a korabeli újságok társasági híreiben illusztris, előkelő körökben gyakran találkozhatunk Ida kisasszony nevével, legyen az a mindig nagy érdeklődéssel és a mindkét nem részéről ifjonti reményekkel várt éves jogászbálok, a jótékonysági bazárok segélyakciói, a „Nőképző-egylet sétahangversennyel és tombolával egybekötött rendezvénye. A Magyar Bazár divatlap így örvend: „Mind együtt voltak a város legkitűnőbb szépei, a bájos Cziráky grófkisasszonyok, Bethlen Vilma, Teleki Ilona, Weinkheim Krisztina, Csekonits Margit grófnők, Eötvös és Vay bárónők, Ney Aranka, Kovács Ilka, Trümmel Sidónia, Konkoly Adrienne, Kiss Janka, Reitter Mari, Koller Ida, Greffi Gabriella, Kováts Ir¬ma, Beniczky és Kvassay nővérek, Klein Mariska, Jankovits Irén, Polgár Erzsike és Emma, Kacskovics és Schopper nővérek... és még ki tudná előszámlálni mind”.

1869-ben a Fővárosi Lapok a füredi Anna bálról tudósít elragadtatással, s a hölgykoszorú felsorolása közt említi a bájos Koller Idát. A fotográfiája alapján is csinos és vonzó Ida minden bizonnyal derűs, vonzó egyéniség lehetett, közkedvelt tagja társadalmi közegének. Nincs róla adat, de bizonyára Pest-Budán is volt a családnak saját háza, vagy bérelt lakása, ha nem is olyan előkelő, mint amit a főnemesség, arisztokrácia tagjai megengedhettek maguknak. A nemesi kisasszonyok 18-20 évesen az első, bemutatkozó bált követően immár „eladósorba” kerülvén többségükben el is keltek, nem így Koller Ida úrhölgy. Bizonyára voltak udvarlói, kérői, de csak 27 éves korában határozta el magát a házasságra. A Fővárosi lapok 1875. május 13-i számának társasági rovatában az alábbi közlemény jelent meg:

Az augusztus 8-i lapszámban pedig a következőt olvashatjuk:

Mivel az ifjú férj is „helybeli”, szentiványi birtokos, minden bizonnyal a településen kezdték meg közös életüket. Az immár férjezett Ida asszony továbbra is aktív szereplője maradt a helyi közéletnek. 1876 márciusában a Fővárosi Lapok vidéki hírei közt arról értesülhet az olvasó, hogy Alapon (a Koller család másik birtokközpontjában) az ottani iskola taneszközeinek beszerzésére a helyi ifjúság jótékonysági céllal műkedvelő előadást, és azt követőnen táncmulatságot szervezett. A rendezvény háziasszonya Gencsy Albertné úrnő volt. A szép számmal megjelent helyi és környékbeli hölgyek között megtaláljuk Nagyné-Koller Ida asszony nevét is. A következő évek sajtójában és más hírforrásokban már nem találkoztam a fiatalasszony nevével, életének alakulásáról sem maradt fenn családi vonatkozású híradás.
Neve utoljára gyászjelentésén szerepel, amely arról tudósít, hogy Nagy Zsigmondné, Koller Ida hosszabb szenvedés után 1882. november 9-én délutáni 4 órakor, életének 33-ik évében elhunyt. Gyászolják szülei, Tivadar, Iván és Pál testvérei. Ha egy kis figyelmet fordítunk a gyászjelentés szövegi tartalmára, az „beszédes”. Gyakran előfordul, hogy téves az elhunyt életkora, itt is - ha a vajtai r. kath. anyakönyv szerinti 1848. április 11-én bejegyzett keresztelési dátumot joggal tekintjük hivatalosnak -, akkor Koller Ida nem a 33-ik, hanem a 34-ik életévében hunyt el. Ez annyira nem is lényegi kérdés, az inkább sokatmondó, hogy nem szerepel a megszokott formula, a „boldog házasságának x-ik évében”, mitőbb a gyászolók felsorolásánál hiába keressük a férj, Nagy Zsigmond nevét. Nem tudjuk, csak valószínűsíthetjük az okát, miszerint a házasfelek elhidegültek egymástól. A katolikus egyház a házasság felbontását csak egészen kivételes esetekben annullálja, vagyis nyilvánítja érvénytelennek, így tehát feltehetően a közös „ágytól és asztaltól” váltak csak el. Koller Ida férjezett nevén hunyt el.

Nagy Zsigmondné, Koller Ida gyászjelentése

Az immár a házasság kötelékéből szabadult férj gyászjelentésének tanúsága szerint 1886-ban új házasságot kötött, de „életének 40-ik, boldog házasságának 2-ik évében” elhunyt, az alsó-alapi birtokához közeli Szilas-Balháson (ma. Mezőszilas). Hozzá „kegyesebb volt a Sors, mert rá csak rövid, 1 heti szenvedést mért. 

hidaskürthy Nagy Zsigmod gyászjelentése 

De térjünk vissza az 1866-1868 közti években készült Koller Ida kisasszony fotográfiájához. A cabinet portrait BORSOS és DOCTOR, neves pesti fotográfusok pesti műtermében készült. A kazettás fal előtti párnás széken foglal helyet a szemrevaló és korát illetően 18-20 év közötti hölgy. A műtermi installáció mindössze egy padlóig lelógó sötét függöny, annál érdekesebb Koller Ida elegáns, csíkos ruhája, amely mellrészén mintázatában eltér a szoknyától. A ruházatot egy láncmintázatú kötény fedi. Haja hátul szalaggal összefogva, kis kerek, divatos kalapkájának fejdísze hátul válláig betakarja hosszú, göndör hajfürtjeit. Bal kezében a fonókban használt kender feldolgozásánál használt guzsalyt tart, jobb kezében pedig a guzsalyhoz használt orsót tartja. A beállított jelenet célját csak találgatni lehet, elképzelhető, hogy a kép valamilyen jótékonysági esemény alkalmával készült, amikoris az alapítványi hölgyek fényképeiből a nagyérdemű közönség tetszése szerint összeállíttathatott egy fényképalbumot, melynek árát segélyezésre fordították. Az ilyen céllal készült albumok 0 19. század 60-as éveitől nagy sikert arattak, keresettek voltak.

Koller Ida úrhölgy Cabinet portréja. Mérete: 10,3x16,1 cm

A kép verzója - Borsos és Doctor / Országut 42 sz. / volt botánikus kertben /Pesten.

A bemutatott kép kartonja teljes egészében megegyezik a Wesselényi Róza bárónőről készült cabinet portré elő és hátoldalával. A műtermi installáció csak annyiban más, amennyiben a háttérfal azon stukkódiszítés nélküli, a szék karfás, ugyanakkor a képbe belógó függöny és a műterem aljzatának trapéz szőnyegmintázata azonos.
Koller Ida beállításánál a fotográfusok azért választhatták az ülő helyzetet, mert a Koller Ida kezeiben tartott guzsaly és orsó használata ülő testtartást feltételez.

Amikor először kézbe vettem ezt a fényképet, a hátoldalon szereplő nevet rejtő személyről semmilyen ismerettel nem rendelkeztem, mitőbb még soha nem is hallottam róla. Aztán szokás szerint felébredt bennem a kíváncsiság, a családfakutató ösztön, hogy kiderítsem ki is volt valójában ez a szelíd tekintetű, bizonyosan sok férfiszívet megdobogtató fiatal hölgy, mit tudhatnék meg róla, mit árul el magáról, életéről, sorsáról? Nyomába eredtem, és amit megtudhattam tragikusan rövid életéről, azt megpróbáltam összefoglalni.
A kezdet majd mindig nehéz. Eleinte alig volt kapaszkodó, aztán kezdtek gyűlni az adatok, nemcsak róla, hanem szűkebb családjáról, szüleiről, testvéreiről. Mára már ki tudom egészíteni további adatokkal, dátumokkal a múlt századelőn összeállított családfa ábrák „fehér foltjait”, a szinte minden családtagot felölelő gyászjelentésekből pedig a kiterjedtebb családi kapcsolatok is felvázolhatók, elvezetnek másokhoz is.
De ezek részletes ismertetése és bemutatása már egy másik történet…

Megjegyzés:

Lásd: http://temesvarijeno.blog.hu/2016/02/04/wesselenyi_roza_barono
Borsos (József) és Doctor (Albert) fotográfusok életéről illetve tevékenységéről lásd:
http://temesvarijeno.blog.hu/2014/12/29/a_pejacsevich_csalad_nehany_fotografiaja

Ha véletlenül nem kerül kezembe ez a tábori levelezőlap, bizonyára eszembe sem jutott volna eltűnődni azon, hogy éppen száz évvel ezelőtt ezekben a napokban javában dúlt a Nagy Háborúként számon tartott öldöklés Európa hadszínterein. 1916. december 23-án talán elhallgattak pár napra a fegyverek, amikor egy bajai katona tintaceruzájával gondosan megcímezte édesanyjának, nagyságos Spitzer Lipótnénak azt a tábori levelezőlapot, amelynek árából jutott pár fillér az ezredének rokkantjai, özvegyei és árvái javára létrehozott segélyalapba is. A formanyomtatvány a Czettel-Deutsch és Tsa. Nyomda terméke, amely német és magyar nyelven is feltüntette az előre nyomtatott szöveget, illetve elhelyezte a tábori lapon a 23-asok ezredjelvényének grafikáját is.
Spitzer Lajos a levelezőlap feladója - mint azt a szabályzat előírta - a neve alatt feltüntette alakulatának nevét és postacímét is: I.R. № 23. M.G.A. II. Feldpost 105., azaz cs. és kir. 23. gyalogezred, II. géppuskásosztag (MaschinenGewehrAbteilung). Az ezredben nagyrészt Bács-Bodrog vármegyében élők szolgáltak, de voltak Budapestiek is. A Hadkiegészítő kerület: Zomborban volt felállítva.
A Feldpost 105., azaz a 105-ös Tábori Postahivatal a 32. gyaloghadosztályé volt, amihez a cs. és kir. 6., 23., 70. és 86. gyalogezredek tartoztak. 1916 karácsonyán a 32. hadosztály a keleti hadszíntéren, Mogila magaslaton és attól északra volt védelmi állásban, Zborow-tól északnyugatra. (A 32. hadosztály szervezeti felépítéséről és az ezred rövidítés feloldásában nyújtott segítségért e helyütt is köszönet Kajon Árpádnak). A postabélyegző dátuma négy nappal későbbi, vagyis továbbítására 1916. december 27-én került sor Magyarországra. Bár e lapon nincs rá utalás, Spitzer Lajos egy másfél hónappal korábbi lapja szerint alakulata Mariborban volt feltehetően tartalékban, vagy átcsoportosítás céljából. Ez a lap pedig már íródhatott akár az olasz, akár a keleti, orosz frontról is, mivel a 32. hadosztály ezredei harcoltak mindkettőn.
A 23. gyalogezred ezredtulajdonosa I. Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf, altábornagy volt.

Feldpostkarte – Tábori levelezőlap
Für die Invaliden, Witwen u. Waisen des I. R. Nr.23.
A 23. gy. e. rokkantjai, özvegyei és árvái javára.
Nagys. Spitzer Lipótné Úrnőnek / Baja Sz. László utca 18. / Bács-megye / Ungarn
Absender: - Feladó:
Spitzer Lajos / I.R. № 23. M.G.A. II. Feldpost 105.

1916. XII./23.
Édes jó Anyámnak!
„Levelet ma sem kaptam hazulról, nem tudom, hogy hol késhet a posta. Itt semmi újság nincs. Én eléggé jól érzem magam. Mi újság oda haza? A békeajánlatot visszautasították. Itt és most látszik meg, hogy kik akarták a háborút. Na hiszen örökké nem tart. Mást nem írhatok, soraikat várom csok. m. Lajos.
Csúnya az írásom, mert fázik a kezem.”

Igyekeztem utána nézni, hogy vajon találok-e valamilyen adatot arra vonatkozóan, hogy Spitzer honvéd túlélte-e a világháborút, és hazatért-e a véráztatta frontokról. Nem jártam sikerrel, viszont Baján találtam emléket Spitzer Géza őrmester (1872-1917), hősi halált halt katonáról, aki akár testvére is lehetett a tábori levelezőlaplap írójának. 

A bajai izraelita első világháborús hősi halottak emléktáblája (Forrás: OR-ZSE Könyvtára)

Az 1923-ban adakozásból emelt emléktábla 36 nevet tartalmaz, az egykori zsinagóga bejárati ajtaja mellett látható ma is, amely épületben ma a városi könyvtár kapott helyet. Spitzer Géza őrmester (az emléktáblán tűzmesterként van feltüntetve) a régebbi bajai izraelita temetőben nyugszik.
Az emléktábla történetét összefoglaló Albert Iván bajai újságíró cikkében megemlíti, hogy a tábláról hiányzik Spitzer Gyula szakaszvezető neve, akit 1919-ben Monoron lőttek agyon a bevonuló románok, és ott is temették el.
Monor honlapján az alábbi utalás olvasható erről:
„1919. augusztus 2-án pedig egy Pest felé visszavonuló vörös páncélvonatra a várost megszálló román katonák rálőttek. A páncélvonat viszonozta tüzet, és egy román katonát megöltek. Megtorlásul a románok elfogtak 53 személyt, főként civileket. A Madarescu román parancsnok vezette statáriális bíróság halálra ítélte a foglyokat, majd az agyagbányába hajtották, és ott kivégezték őket. A nem azonosított áldozatok közös síremléke ma a katolikus temetőben van.”
Nagyon valószínű, hogy Spitzer Gyula szakaszvezető ennek a megtorlásnak esett áldozatul. Mivel Monor polgári anyakönyvei jelenleg nem kutathatók, így nem tudható meg szüleinek neve, amely egyezőség esetén akár bizonyságul szolgálhatna arra vonatkozóan, hogy ő is rokonságban állhatott-e a tábori lap írójával, Spitzer Lajossal.

Száz éve ezekben a napokban elindult útjára egy tábori levelezőlap millió hasonló más társával együtt, hogy hírt vigyen az otthoniaknak, a szeretteikért aggódó szülőknek, feleségeknek. Aztán ahogy a százszor is újraolvasott tábori lapok sorai, úgy a levelet írók és azokat várók is elenyésztek az időben. Ez a lap túlélte az elmúlt száz év viszontagságait, kiemeltem egy bolhapiaci gyűrött kartondobozból, ahová ki tudja milyen úton-módon került.
És ahogy néha a régi, megfakult fényképek is „szóra bírhatók”, mesélnek, úgy ez tábori levelezőlap is felidézett néhány emlékmorzsát a bajai Spitzerekről.