Apuka Világa

A tavaszt idéző januári napsütésben céltalanul sodortattam magam a vasárnapi „bolhapiac ”forgatagában. A „műszaki jellegű” kínálat nem vonz, annál szívesebben állok meg a halomba szórt könyvek, vagy mindenféle régiséghalmok rendetlen összevisszaságú egyvelegét szemügyre venni. Valami furcsa csökönyösséggel hiszek benne, hogy vannak tárgyak, amelyek rám várnak, ennek megfelelően kitartóan keresem és várom a találkozást. Rég gazdájukat vesztett holmik, mindenféle lim-lom között, árválkodott a négyszögletes, rikító piros doboz. Első gondolatom az volt; na, megint valami „Kiváló Dolgozó” kitüntetés, legfeljebb nagyobbra sikerült, mint az átlag. Ilyent nem gyűjtök, már a sajátjaimra sem emlékszem, hogy hová raktam őket. Rég volt, amikor ez még jelentett valamit. Nem éri meg még lehajolni sem érte, tűnődtem néhány pillanatig, de aztán erőt vettem magamon, s még ott a földön felnyitottam a doboz fedelét, hogy ne kelljen kétszer lehajolnom. Aztán valahogy „meggyorsultam”. Markáns vonásaival, vállára omló hajfürtjeivel Mikes Kelemen nézett velem szembe. A következő pillanatban már úgy szorítottam a dobozt, mint aki el sem akarja engedni. Pókerarccal, unottan alkudoztam érte, miközben a szívem hevesen vert. Az eladó nem hallott még Mikesről, forgatta a dobozt, végigmért, vajon mennyit kérjen érte. Még megemlítette, hogy ez komoly darab, nehezéknek is jó lehet. A vége az lett, hogy majdnem fémáron hagytam magam meggyőzni, hogy kell nekem ez a nehezék.
Csak álltam a hömpölygő tömegben, és néztem, néztem váratlan kincsemet. Van, jónéhány igényesen megformált történelmi témájú érmem, plakettem, nem volt nehéz megállapítanom, hogy „méltó társuk” lesz új szerzeményem. Hazaérve aztán valahogy megcsúszott az ebéd. Először a plakett alatt lévő műnyomó kartora nyomtatott és gépelt IGAZOLVÁNY-t vettem szemügyre. E szerint egykori tulajdonosa részére a Battonyai Mikes Kelemen Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola (ma, Mikes Kelemen Katolikus Gimnázium és Szakképző Iskola) Iskolatanácsa 1986. november 5-én 15 éves törzsgárda tagsága alapján adományozza a Mikes Kelemen Emlékérmet, a hozzá való jelvény viselési jogával egyetemben. Ezzel megvolnánk, jöjjön a lényeg!
Az egyoldalas bronz plakett első ránézésre is tetszetős és nemcsak méretét tekintve hívja fel magára a figyelmet. Az egész felületet kitöltő portré kidolgozása jó arányérzékkel megalkotott munka, készítője biztos kezű, avatott mesterre vall. Akiről még semmit nem tudok, csak annyit, hogy MB. A monogramon kívül a mellkép portré két oldalán MIKES – KELEMEN és MCMLXVIII  (1968) évszám szerepel. Átmérője: 90 mm, Vastagsága: 5 mm.

És máris az Internet keresőben böngészek, hamar meg is találom:

A plakett MLADONYICZKY BÉLA (1936-1995) érem- és szobrászművész alkotása, aki 1961-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol olyan kiváló mesterek keze alatt vált művésszé, mint Beck András, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Martsa István, Pátzay Pál, Somogyi József, Vigh Tamás, Borsos Miklós. 1967-1996 között számos egyéni és csoportos kiállítás résztvevője. Köztéri szobrainak többsége Békéscsabán került felállításra, de többek között Szeghalom, Gyula, Sárospatak is otthont adott alkotásainak. Munkásságát több rangos díjjal is elismerték.  Özvegye, Sik Sára hagyatéka egy jelentős részét, köztük számos érmét, plakettjét Sárospatak városának ajándékozta.

Ahogy annak idején bizonyára a szobrászművész is tette, mielőtt megformálta a benne élő kép alapján Mikes Kelemen portréját, úgy e helyütt is helyénvaló életének főbb eseményeit feleleveníteni:

1717. október 10-én érkeztek meg Gallipoliba, hogy a szultán birodalmában várják az európai események alakulását, s hogy visszatérhessenek Magyarországra. Az osztrák-török háború azonban kedvezőtlenül alakult a törökökre nézve, s az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci béke végleg szertefoszlatta Rákóczi és kísérete terveit. VI. Károly megbizottai ekkor követelték Rákóczi és Bercsényi kiadatását, de a szultán ezt kereken megtagadta. 1720 tavaszán a porta a Márvány-tenger partján fekvő Rodostót tűzte ki a bujdosók végleges szálláshelyéül, ahová április 24-én érkeztek meg. Itt teltek el Mikes hátralevő évei, az életéből még hátralévő több mint negyven keserves esztendő, örökös honvágy között. Anyja még az 1720-as évek elején mindent elkövetett, hogy kijárja fia számára a kegyelmet a hazatérésre. Mikesnek csak folyamodnia kellett volna az amnesztiáért, de ő nem élt vele, nem akarta elhagyni urát. A hontalanság eleinte elviselhetőbb volt a kolostori rendtartás mellett is, melyet a Fejedelem a magyar kolóniában megkövetelt. Mozgalmasabb, színesebb volt az élet, amíg többen voltak, és némi szerény társasági életről is gondoskodtak az előkelőbb bujdosók feleségei, környezetük személyzete. Ekkor szövődött Mikes életének is idillikus fejezete Kőszegi Zsuzsi iránt. Vonzalmuk kölcsönös volt, de Bercsényiné, Csáky Krisztina grófnő halála után (1723) Zsuzsi az idős, de anyagilag nagyobb biztonságot biztosítani tudó Bercsényinek nyújtotta kezét. Amikor pedig Bercsényi után özvegyen maradt, 1726-ban Lengyelországba költözött. Vele Mikes életének legbensőbb reményei és álmai tűntek el. Az évek múlásával a bujdosók is egyre fogyatkoztak. Amikor II. Rákóczi Ferenc 1735-ben meghalt, Mikes hűségének, eszményének legfőbb tárgyát is elveszítette. Rákóczi József 1738-iki hadivállalkozásában már kedvetlenül vett részt. Még örült, hogy ha csak távolról is, de megláthatta Erdély havasait, aztán az 1740-es év már újra Rodostóban találja. Az új uralkodóhoz, Mária Teréziához folyamodott hazatérhetéséért, de a válasz mindig az volt: „Ex Tureia nulla redemptio!"” - Törökországból nincs visszatérés! Sorsát vallásos hitére támaszkodva belenyugvással fogadta, s viselte. A napok egyhangúságát levélírással, francia vallási és szépirodalmi művek fordításával űzte el. Egymásután temette el bujdosó társait, míg 1758 októberében Zay Zsigmond báró halála után végképp egyedül maradt. Élete utolsó éveikben még engedelmet nyert, hogy levelet válthasson otthoni családtagjaival, kövesdi Huszár József báróval (mostohaapja fiával), akinek könyveiből is küldött haza. 1761. október 2-án hunyt el pestis járványban, Rodostóban.

A Mikes emlékplakett első fokozatával 1972 óta jutalmazza tanárait és kiváló diákjait a Szakközépiskola. A szerencse jóvoltából a sors most engem is megajándékozott vele.

Hűség, elkötelezettség, kitartás, becsület, hazaszeretet. Olyan fogalmak, amelyek külön-külön is megnemesítik azt, akiben megvan valamelyik. Mikes Kelemenben mind megvolt.

Olvasom sorait, melybe egész élete belefoglalható:
„Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.”

A zajos, hamis értékeket hajszoló világ gyakran megfeledkezik róla, elrohan mellette. Nem jól teszi…

Temesvári Jenő