Apuka Világa

Ha egy-egy újabb családi adat, régi levél, üdvözlőkártya, vagy tárgyi emlék kerül gyűjteményembe, az mindig újraszüli az alkalmat, arra késztet, hogy a már meglévőket újra nézegetve rendszerezzem, felfrissítsem, pontosítsam már meglévő ismereteimet. Mint az majd az alábbiakból kiderül, eddig „önálló életet élő” fényképek az új ismeretek által szerencsés esetben csoportba rendezhetők, együtt pedig tartalmat kap, értelmet nyer korábbi „hallgatásuk”. Elmondják történetüket arról a világról, amelybe már csak általuk léphetünk be, azt hitelesebben csak rajtuk keresztül ismerhetjük meg.

Ezúttal egy tablókép idézi vissza a múltat, segít megismerni szereplőit. Társulnak hozzá más képek is, hírt adva az előttünk éltekről, kiegészítve a megfakult bejegyzéseket, amelyek vaskos, ritkán fellapozott anyakönyvekben rejtőznek. Hírt adnak saját sorsukról, és az általuk teremtett, generációkon átívelő újabb és újabb családi kötelékekről is. Vannak köztük, akik mára már csak ködös, sokszor a családi emlékezetből is kihullott nevek egy-egy mohás sírkövön, mások révén pedig máig tovább élnek újabb és újabb családi közösségek. Élők és holtak, valóságosak vagy már csak emlékek, egy közös jellemzőjük mindenképpen van: nevükben, vagy őseikben mindannyian a Brader családhoz tartoznak. A tablókép és „társai” segítségével egy házasságkötés kapcsán szeretném Brader családtagjaimat megidézni, megőrizve emléküket a magam és szűkebb-tágabb családom számára.

Esküvői tablókép 1908-ból
Álló sor: Brader Samu, Brader Paula, Brader Rozina, Brader Mária, Brader Johann
Ülő sor: Brader Samuel, felesége Domján Zsuzsanna, Brader Amália, Wittek Rudolf, Anna Sladek és férje Rudolf Ágost Wittek
(a Brader családból a képen nem szerepel a legidősebb fiú: Brader Ludwig)

1908. augusztus 5-én. nevezetes alkalomból gyűltek össze Kőszegen a Brader család tagjai és a meghívott vendégek. Rudolf Wittek, azaz Wittek Rezső villamossági szerelő 24 éves római katolikus, budapesti születésű, kőszegi lakos - miután kihirdettettek a Szenháromság utáni 7. vasárnapon -, házasságot kötött Brader Amália 19 éves ágostai hitvallású evangélikus kőszegi születésű, ottani lakos hajadonnal. Az esketési anyakönyv bejegyzése szerint „a bizonyosságoknak (tanuknak) nevük és polgári sorsuk: Burger István villamosmű igazgató és Griller Adolf városi ellenőr, kőszegi lakosok. A polgári házasság ugyancsak ezen a napon megköttetett a helybeli (kőszegi) m. kir. Anyakönyvi hivatalnál”.

Hogy mikor és milyen alkalomból ismerte meg egymást a két fiatal, az már aligha derül ki, és nem is tartozik ránk. 1907. Karácsonyán készült az a két fotó, amelyen már együtt láthatóak Amália (Málcsi) bátyjával, Brader Samuval együtt, majd Rudolffal párban. Ez utóbbi fotót Tiszai Viktor unokabátyám, - Brader Johann unokája - bocsátotta rendelkezésemre. A német nyelvű eljegyzési értesítőt pedig Brader Róza nagymama őrizte meg.

Eljegyzési kártya 1908. április 19.

A házasságkötésre jellemzően a menyasszony születési, illetve lakóhelyén került sor. Különböző keresztény egyházakhoz tartozó jegyesek esetén rendszerint a menyasszony vallása szerint történt meg a házasságkötés. A férj ilyen esetekben a születendő gyermekek vallására nézve reverzálist adott. Rudolf Wittek a házasságkötéskor még katolikus vallásúként van bejegyezve, később azonban áttérhetett az ágostai evangélikus hitvallásra, ugyanis az 1910. február 8-án megszületett gyermekük Wittek Anna Irma anyakönyvi bejegyzésénél a szülők mindketten: „ág. hitvallású evangélikusok”. Sorsuk alakulását - ahogy a képen szereplőkét is -, más alkalommal még megidézem azoknak a családi emlékeknek, tárgyaknak és dokumentumoknak segítségével, melyeket megkímélt a szeszélyes sors.

Amália, Rudolf és Samu

Amália és Rudolf

Bizonyára az örömszülőkről és a többi testvérről is készültek felvételek, de azok már vagy elkallódtak, vagy még várják valahol sorsuk jobbra fordultát. A háttér és öltözetük mindkét képen megegyezik a tablókép installációjával és viseletével, ami így közvetett úton elárulja annak készítési helyét és készítőjének személyét is, ami önmagában első ránézésre nem derülne ki. Kis Antal fotográfus műterme minden bizonnyal legfeljebb csak kártyaméretű „visit portrait” és képeslap nagyságú „cabinet portrait” képek elkészítésére volt technikailag alkalmas. Az ezeknél lényegesen nagyobb, nem albumokba rendezett, keretezett fali tablókép nagyítását ezért az eredeti lemezről másutt kellett megrendelni. Így kap értelmet és magyarázatot az anonim tablókép hátoldalán látható bélyegzőlenyomat, mely szerint a Kőszegen készült fotográfia nagyítását Bécsben készítették el Leopoldine Selzer zománc-ékszer és fotográfiai nagyítást is vállaló üzletében. A képeket Róza nagymama bécsi, IX. kerületi Lichtenstein str. 20. szám alatti címére rendelték meg.

Semi-Email-Schmuck/& Fotogr. Vergrößerung/Leopoldine Selzer/Wien XIX. Döbl. Gürtel 11.

A 20x26 cm-es méretűre nagyított fekete-fehér fotográfiát nyomdai úton előállított és sokszorosított 25x35 cm-es kemény kartonlemezre kasírozták fel. E kép mögül került elő a tablón Domján Zsuzsánna dédnagymama és Amália között álló Paula (Pauline) nagynéni 1891. március 26-án tett konfirmációs fogadalmának emléklapja. A kép egy másik példánya is megőrződött a családban Tiszai Viktornál.

A Jurisics téri Városházától, melyben a m. kir. Anyakönyvi hivatal is székelt, az ifjú házasok a násznép kíséretében, átvonultak az evangélikus templomba, ahol már várta őket Beyer Teophil lelkész úr - későbbi kőszegi és felsőlövői főesperes, - hogy ünnepélyes keretek közt megáldva a gyülekezetet, fogadalmukat a Mindenható előtt is szentesítse.

A másik, keskeny formátumú képen, amely a polgári házasságkötés napján készült, Róza nagymama hajában virágdísszel, hófehér ruhájában, kar könyékig érő csipkekesztyűs kezében virágcsokrot tart. A kép hátoldalán német nyelvű feljegyzése a dátummal. A műtermi installáció azonossága e képeken is szembetűnő, bár ez esetben mindkét képen szerepel a fényképész neve és Kőszeg is. Amália és Róza a két legfiatalabb lánytestvér egész életében szoros kapcsolatban maradt egymással, ami annak ellenére is fennmaradt, hogy Amália Trianon után Ausztriában élt, Róza nagymama pedig - Ludwighoz és Johannhoz hasonlóan, akik szintén Bécsben éltek és dolgoztak -, később Budapestre ment férjhez.

A családi történetnek egyelőre vége. A tabló többi szereplőjéről, családjaikról, életük egy-egy eseményéről is maradtak fényképek, okmányok, anyakönyvek. Ezeken, ahogy az életben is, hol kedves, meghitt, örömteli, máskor szomorú, tragikus események őrződtek meg. Születések, házasságkötések, gyászjelentések, sírkövek a temetőkben. Majd a többiek is követik a most megidézetteket, csokorba szedve igyekszem megörökíteni az ő történetüket is, hogy ne vesszenek a feledés homályába. Brader nagymama gondosan megőrizte a képeket, leveleket, ily módon is összetartva azt a családi közösséget, amely valaha létezett, s akik már régen elmentek a végtelen úton és időben. Helyüket utódaik vették át, általuk újabb családtagok álltak és állnak be abba a sorba, amely követi az elődök nyomát, s amely sornak remélem mindig lesz folytatása.

Temesvári Jenő

„...közlekedési eszközök közt vaspálya legczélszerübb arra,
hogy a nemzeti kereskedelem fölélesztésének alapjául tétessék...”
Gróf Széchenyi István

Az 1859. január 1-jén létrejött Csász. Kir. szab. Déli Államvasút Lombard-Velencei és Központi Itáliai Vasúttársaság (K. K. priv. Südliche Staats-Lombardisch-Venetianische und Central Italienische Eisenbahngesellschaft), rövidebben Déli Vasútnak elnevezett vasúttársaság 1861. március 22-én adja hírül a Kanizsa- Sz.-Fehérvár-budai vonalnak a személy- és teher-szállítmányra történő megnyitását f. év április 1-én, Kanizsa, Komárváros, Keszthely, Boglár, Szántod, Sió-Fok, Lepsény, Csákvár, Sz.-Fehérvár, Dinyés, Nyék, Martonvásár, Tárnok, Tétény, Promontor és Buda állomásokkal. Egyúttal tájékoztatja a nagyérdemű utazóközönséget, miszerint illetéki-árszabály, s mérföld-mutatók minden megnevezett állomáson az állomás-főnöknél megszemlélhetők, a menetrend pedig a minden állomáson kifüggesztett menet-tervből meglátható.
Ezzel a szárnyhosszabbítással létrejött a Dunántúl vasúti hálózatának gerince, összeköttetést létesítve egyrészt Budapesttel, és az 1873. június 23.-án megnyílt új vonalszakasz révén végül Fiuméval is. A Déli Vasút magyar hálózatának hossza az 1880-as évek közepére - a szárnyvonalakkal együtt - 760 km-re növekedett.
Az idők múlásával, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően 1923-ban már a Duna-Száva-Adria Vasúttársaság nevet viseli a Déli Vasút, aztán néhány év után Magyar Királyi Államvasutak a neve. A 150 éves jubileumot pedig immár a jogutód, a MÁV ZRt. ünnepelhette június 25-én, Nagykanizsán. Ebből az alkalomból 07.25 órakor Budapestről gőzmozdony vontatta nosztalgiavonat indult, amely a korabeli megállóhelyeken megpihenve 13.27-órakor fekete füstfellegbe burkolózva, dohogva befutott Nagykanizsára, ahol több száz érdeklődő és fúvószenekar köszöntötte.

Múlt és jelen egymás mellett. Gőzös és a villanyvonat a kanizsai állomáson

Nagykanizsa életében mindig fontos, mondhatni meghatározó szerepet játszott a vasút, melynek fejlődése korántsem nem volt törésmentes az elmúlt másfél évszázad folyamán. Napjainkra sokat vesztett fényéből, Nagykanizsán is meglassult a korábban lüktető pályaudvari élet, álmos hétköznapok benyomását kelti a hajdani személy- és teherszállítási csomópont, ahonnan élénk forgalom bonyolódott Bécsen át Ausztria, Zágrábon át az Adria és Trieszten keresztül Olaszország felé. A Dél-Dunántúl, Dombóvár, Pécs és körzetei felől szintén Kanizsán keresztül vezetett a szerteágazó vasúti hálózat. A másfélszázados ünnepen a MÁV és a város vezetésén kívül jelen voltak a horvát és olasz vasúttársaságok képviselői is, ami reménnyel és bizakodással töltheti el a jövőt illetően a vasút dolgozóit és a vasútért aggódók és rajongók népes táborát. A kanizsai vasutasok, mint mindig, most is kitettek magukért. Az évfordulóra felújították az állomás mellett létesített vasúti park mozdonyait és szerkocsijait, összefogva a Cserháti Sándor Szakközépiskola diákjaival és tanáraival.

Egy legenda. A felújított 424-es gőzmozdony a kanizsai vasútparkban

Az idő gyorsan szaladt, mind a nosztalgia vonat utasai, mind a fényképezőgépeikkel fel-alá szaladgáló izgatott vasútbarátok számára. Az utasok stílszerűen az állomás restijében elfogyasztották ebédjüket, majd elhelyezkedtek a különböző korú és osztályú szalonkocsikban.

Még maradt egy kis idő az emlékek megörökítésére, mindenütt ismerősök és ismeretlenek integettek egymásnak a tömött peronról és a kocsik ablakából. Aztán a Pécsi MÁV Filharmonikusok fúvószenekarának pattogó ritmusú indulójába belesivított a kalauzok sípjának éles hangja. 15.45 órakor kéményéből koromfekete füstfelleget lövellve búcsúzóul a gőzös is füttyentett néhányat, a szerelvény méltóságteljesen kigördült az állomásról. A búcsúztató közönség mozdulatlanul nézett utána, szemével kísérte, amíg az utolsó kocsi is eltűnt a bútorgyári kanyarban. Szép emlék marad, jó volt ott lenni. Isten éltessen Déli Vasút!

A cikkhez tartozó galériák:

- az ünnepség képei >>>

- fotók a felújított járművekről >>>

Temesvári Jenő

„Sehol annyi virág, és sehol annyi bánat;
 Szeresd jobban Uram az én szegény Hazámat!”
Wass Albert

Nagykanizsán a Fő út a dombtetőre érve kétfelé ágazik, mintegy körbeölelve az Eötvös teret. Mintha a várost vigyázná, itt magasodik hivatalos nevén a Nagy-Magyarország emlékmű. Adományozója szándéka szerint az ezeréves Haza tragikus sorsfordulóira hivatott emlékeztetni az utókort. Mohi, Mohács, Arad, Trianon. Négy név, legfájdalmasabb sebeink. Túléltük mindet, talán azt is mondhatnánk, hogy az első három seb begyógyulása után megújulva, életképesebben néztek elődeink a jövőbe. A negyedikbe azonban beleroppantunk testileg és lelkileg egyaránt. Ez a seb csaknem halálos volt, máig nem gyógyul, marcangolja a lelket, pusztítja a testet. Talán ezért is hívják Irredenta-szobornak vagy Trianon-emlékműnek is, feledvén sokszor a másik három szó jelentéstartalmát, s nem felejthetvén sohasem a negyedikét.

Június 4. Nemzetünk gyásznapja. A győztes hatalmak megbízottai 1920-ban e napon íratták alá a Párizs melletti Versailles Trianon nevű kastélyában a magyar kormány meghatalmazottjaival azt a példa nélkül álló békediktátumot, melynek következtében a Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométernyi területéből elvettek és a Monarchiából kivált szomszédos utódállamok területéhez csatoltak 232 ezer négyzetkilométert. A megcsonkított ország területe mindössze 93 ezer négyzetkilométerre, - a teljes terület 28,6 százalékára -, mintegy 21 milliós lakossága pedig 7,6 millióra csökkent, azaz csupán 36,8 százaléka maradt magyar állampolgárként az új országhatárokon belül. Az elcsatolt lakosságból mintegy 3, 4 millió vallotta magát az 1910-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek. A háborús veszteségektől, forradalmaktól, majd a román katonai megszállást követő rablásoktól kivérzett országot sokkolta a diktátum. Társadalmi, gazdasági hatásai, a szülőföldjükről menekültek kétségbeesett áradata, a kilátástalanság és létbizonytalanság, milliónyi egyéni és családi tragédia mélyen bevésődtek az emlékezetbe, máig hatnak.

A győztesek igazsága - egy halálra ítélt ország

Nagykanizsa - amely kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal rendelkező gyorsan fejlődő gazdag kereskedőváros, egyben a fővárost az Adriával is összekötő vasúti csomópont volt -, egy csapásra elvesztette mind felvevő, mind értékesítési piacait. Határszélre került, kapcsolataitól megfosztva jelentéktelen várossá sorvadt, s ebből a bénító állapotból azóta sem tért magához teljesen.

A soha bele nem törődés gondolata az igazságtalan diktátum iránt, a kihirdetésekor a csonka ország minden templomában tompán kongó bénító harangszót követően szinte azonnal gyökeret vert az emberek szívében. Az közös akarat, vágy és remény szülte politikai, civil és egyéni mozgalmak hatására jöttek létre a békeszerződés felülvizsgálatát követelő irredenta, területvédő, hazafias polgári egyesületek és katonai jellegű szervezetek. Sorra szerveződtek a nagyszabású kampányok, aláírásgyűjtések határon innen és túl.
Aurélien Sauvageot - a későbbi híres nyelvész, az első magyar-francia és francia-magyar nagyszótár szerzője -, aki az Eötvös Kollégiumban francia nyelvet tanít, 1923-ban szomorúan állapítja meg, hogy Magyarország „Trianon-kórtól szenved”, betege annak a szerződésnek, amely a „béke” nevében született, de amelyik olyan vadállati kegyetlenséggel tépte szét Magyarországot, mint a barbárság legsötétebb korában. Neves íróink és költőink is sorra fogalmazták meg azt szívszorító fájdalmat, amit nem tudott elfogadni a társadalom egyetlen rétege sem, s egyben azt a fohászt is, hogy egyszer lesz még magyar feltámadás.

Ezért a reményért és hitért, hogy mindez nem maradhat így, sokan áldozni is készek voltak. Közéjük tartozott a város szülötte, a sokáig méltatlanul elfelejtett Schless István is, akit szülővárosából a kommün ideje alatt hálátlanul elüldöztek, de az őt ért sérelmeket feledve, hazaszeretetének megnyilvánulásaként egy emlékművet kívánt Nagykanizsának ajándékozni. Olyant, amely kifejezi a szentistváni állameszme tartalmának továbbélését, emléket állít az ezeréves történelmi Magyarország tragikus sorsfordulóinak, az évszázadokon át a hazáért hozott véráldozatoknak, kifejezi az azokat túlélő magyarság egységét, a trianoni országcsonkítás ellenére is a Szent Korona alá tartozó 63 vármegye összetartozását. A megvalósításra 20.000 Pengőt helyezett banki letétbe, melyet a kiviteli tervek és a költségvetés véglegesítése után további 5.000 pengővel utóbb még kiegészített.

A városi mérnöki hivatal által elkészített eredeti nagyságú deszka-modell

Schless István a győztes pályaműről a következőket mondta: „Örülök, hogy akadt egy magyar művész, aki szinte belelátott a lelkembe, és ki tudta fejezni azt, amit én érzek, ha Magyarország sorsára és jövőjére gondolok. ...Boldog vagyok, hogy idáig eljutottam, és remélem, hogy nem ez az utolsó áldozat, amit Isten segítségével hazámért hozhattam.”

Kisebb tervmódosításokat követően hamarosan elkészültek a kiviteli tervek, és a költségvetés is, megkezdődhettek az emlékmű építési munkálatai. A föld, beton és elhelyezési munkákat a kiírás szerint nagykanizsai vállalkozónak kellett kiadni, így azt a legkedvezőbb ajánlatot tevő Kertész Béla mérnök nyerte el, míg a kőfaragó és szobrász munkákkal a budapesti Rápolthy Lajos szobrászművészt és Heim Zoltán kőszobrászt bízták meg. A szintén budapesti Weisinger-kőfaragótelep a központi oszloptömb és a címerpajzsok faragását pályázta és nyerte el. Az emlékműhöz pilisvörösjenői, a szoboralakok és a korona megformálásához pedig dunaharaszti követ használtak fel.
A Zalai Közlöny 1934. május 5-i számában a munkálatok néhány napon belüli megkezdéséről ad hírt. Augusztus 14-én pedig arról számol be, hogy a betonalapozási munkálatokat az emlékmű helyén talált őslénycsontok régészeti feltárása hátráltatja. A munkálatok ettől függetlenül haladnak, a lépcsőzet elemei már megérkeztek, s augusztus 18-án útnak indítják Budapestről az emlékmű törzsrészét is. A négy szobor közül az „Anya gyermekével”, már teljesen kész, háromnegyed részben elkészült a „Magyar harcos” szobra is, és dolgoznak a „Magyar földműves” és a „Hungária” szobron is. Augusztus 25-én már a betonozási munkálatok is folynak. A nagyméretű és hatalmas súlyú emlékmű alapozásához 125 köbméter betont raktak a kiásott 7x7 méteres gödörbe, melynek súlya mintegy 250 tonna. Az alapozási munkákkal szeptember 5-ére végeztek, a földből egy 80 cm magasságú betontömb emelkedik ki, tetején a rá épülő oszlopot összekötő vasrudazattal. Megérkezett Pestről a kőfaragó mester, is, aki megkezdte a lépcsőzet összeállítását. 
1934. szeptember 16-án vasárnapi számában a Zalai közlöny újságírója lelkesülten számol be dr. Krátky István polgármester, Kelemen Ferenc bankigazgató valamint Barbarits Lajos főszerkesztő, a szoborbizottság tagjainak budapesti útjáról, ahol az október 7-ére tervezett szoborleleplezés részleteit beszélték meg a Revíziós Liga elnökségével, majd kilátogattak a Gyáli úti kőfaragótelepre is, ahol már az utolsó simításokat végzik a szobor-részeken. Kiemeli a tervező Hübner Tibor elkötelezettségét az ügy iránt, aki nemcsak a felhasználandó kőtömbök kiválasztásában, hanem azokon a részletrajzok gondos elkészítésével is segítette a kőfaragó és szobrász munkáját. Rápolthy szobrászművész és a kőfaragótelep pedig a kivitelezésben remekelt. A mű monumentalitása már részleteiben is megmutatkozik. Csak a korona, ami az emlékmű tetején lesz, 12 mázsa, a négy, 3 méteres magasságú szobor egyenkénti súlya 20 mázsa. Az oszlopfelépítmény tömege 80 mázsa. A már Nagykanizsán lévő szobor-elemek összeállítása serényen folyik, az emlékmű talapzata napról-napra nő. A még leszállításra váró kidolgozott kőanyag 6 vagonnyi.
Szeptember 18-án az újság már az október 7-i ünnepség forgatókönyvét ismerteti. Szeptember 20-án megérkezik a négy kőszobor. Az emlékmű építkezése napokon belül eléri a 7 méteres magasságot, s ekkor állítják fel a szobrokat a lábazatokra. Mivel az emlékmű avatása országos jelentőséggel bír, Krátky polgármester a Vasúttársaságtól „filléres gyorsot” az ország egész területéről pedig 50 százalékos utazási kedvezményt kért Nagykanizsára. Az adományozó kívánságára az összes iskolák testületileg vesznek részt az ünnepségen, hogy az a fiatal generáció, amely már nem ismerhette Nagy-Magyarországot, annak ez a szobor legyen egy örökös emlékeztető, és az általa kifejezett gondolatok ébren tartója.

Szeptember 27-én lélekemelő ünnepség keretében több száz főnyi közönség jelenlétében Schless István az emlékműben elhelyezte annak alapító okiratát, s a következőket mondta: „Magyarok Istene! - tartsd meg e sokat szenvedett nemzetet újabb ezer éven át és én hálát adok Neked e mű alkotásával, hogy nem éltem hiába. Éljen Magyarország!”.
Ezután dr. Krátky István mondott beszédet: „...Ez a szobor egy örökéletű szent magyar eszményt jelképez, a történelmi Magyarország oszthatatlan eszmei egységét. De ezenkívül hirdetni fogja egy lelkes magyar ember példaadó, önzetlen, áldozatkész hazaszeretetét is...”
Ezután megmozdultak a csigák, a gerendák felnyögtek a 13 mázsás, hatalmas kődarab alatt, ami megindult, hogy mintegy zárókőként ráereszkedjék az alapító okmány cementágya fölé. Utolsó mozzanatként erre a kőre helyezik el a 12 mázsás magyar korona kőkolosszusát.
1934. október 2-án az állványzatok bontását követően az elkészült emlékmű impozáns nagyságában, mint hatalmas felkiáltójel ott állt a Fő út tengelyében.

Az október 7-ére tervezett avatási ünnepséget azonban többször el kellett halasztani különböző események miatt. Október 14-én, a szomszédos Letenyén József főherceg részvételével zajlott frontharcos zászlószentelés programja miatt maradt el az ünnepség, október 21-én pedig a szobor leleplezésére felkért Herczeg Ferenc, a Revíziós Liga elnöke volt akadályoztatva, Október 28-án azután immáron ötödször kellett elhalasztani a rendezvényt, ezúttal 1935 Pünkösd vasárnapjára. 
Más események is újra és újra háttérbe szorították az emlékmű felavatását. 1935-ben, Ausztriában Schless Istvánt nemzetközi bonyodalmak előidézésével vádolták meg, amiért, mint osztrák állampolgár vagyonából irredenta jellegű szobrot emeltetett magyar földön. A pereskedésben vagyonát elvesztette, Németországba kényszerült költözni, hogy egzisztenciáját és anyagi helyzetét újra megteremthesse. A szomszédos országok a trianoni diktátum okozta rossz lelkiismeretük okán, folyamatosan tiltakoztak a magyar revíziós törekvések miatt, s nem nézték jó szemmel az emlékmű létezését sem.
Schless István legközelebb csak 1937-ben láthatta újra megálmodott hazafias művét. „Meghatottan, könnyes szemekkel állott meg a monumentum előtt, amelynek talapzatára ma délelőtt teljes csendben koszorút helyezett el.” - írja a Zalai Közlöny, 1937. június 5-én.

Az emlékmű a szomszédos országok minden rosszallása és tiltakozása, a Trianon szülte igazságtalanságok miatt a II. világháborúhoz vezető nemzetközi események, majd a reváns szülte újabb világégésbe torkolló pusztító harcok dacára is épségben fennmaradt. Magyarországnak a békés revízióra irányuló törekvései, tárgyalásos úton visszacsatolt területeinek és további jogos igényeinek érvényesítéséért folytatott erőfeszítései már nem vezettek eredményre a megváltozott külpolitikai helyzet miatt, így kénytelen-kelletlen belesodródott az újabb világháborúba, melynek végén megint a vesztesek oldalán találta magát. Ezúttal azonban nem csak a visszaszerzett döntően magyarlakta területek újbóli elcsatolásával, továbbá háborús jóvátétel címén maradék javainak elrablásával, százezrek szovjet fogolytáborokba hurcolásával kellett szembenéznie, hanem a már a kommün idején megtapasztalt kommunista hatalom és társadalmi berendezkedés totális eszmei és fizikai kényének is kiszolgáltatták a győztes nagyhatalmak politikai érdekei. A háborúban ugyancsak német szövetséges szlovákok, románok, olaszok a béketárgyalásokon megint az asztal másik oldalán ültek, ahogy az I. Világháború után is. A kisemmizett, magára hagyott Magyarországot a pedig újra megbüntette Európa.

Valóra váltak Ady látnoki szavai:

„Eddig csak azt hallottuk mindig, hogy feledni kell, most már emlékezni sem szabad.”

Az új rend hívei és kiszolgálói nem is tétováztak sokáig. A hazafiság, a nemzeti érzés bűn lett. Nagykanizsán lerombolták a kommün alatt elkövetett vörös terror áldozatainak síremlékét, ledöntötték az 1933. június 4-én felavatott országzászló emlékmű szoboroszlopát is. A Turul szobrot és az országzászló elemeit gépgyári munkások rejtették el, megmentvén így azokat a beolvasztástól és pusztulástól. Sokakkal együtt kilakoltatták, majd internálták dr. Krátky István polgármestert és családját. 1952 őszén pedig miután a szoboralakokat lefejezték, a koronát szétverték, a Nagy-Magyarország emlékművet is szétrombolták. És mivel súlya miatt elszállítani nem tudták, a mellette megásott gödörbe döntötték és elföldelték megcsonkított darabjait. Végezetül mintegy utolsó arculütésként 1964-ben az emlékmű talapzatára felállították a Tanácsköztársaságot dicsőítő szobrot.

Temesvári Jenő

Kapcsolódó linkek:

http://indafoto.hu/temesvarijeno/trianon_gyasznap_2005_junius_5

http://indafoto.hu/temesvarijeno/trianon_gyasznap_2011_junius_5

http://indafoto.hu/temesvarijeno/nagymagyarorszag_emlekmu_nagyk

A 8 dolláros előoldalán a sarkkörön belül őshonos Polar Bear (Ursus maritimus) közismertebb nevén a jegesmedve szerepel. A legtöbb jegesmedve szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti, hatalmas távolságokat bejárva táplálék után. Fő tápláléka a hal és a fóka, de ínséges időkben „ráfanyalodik” zúzmókra, fészkelő madarakra, és elhullott állatokra is.  Az északi sarkvidék jégmezőinek csúcsragadozója, természetes ellensége a borjait védő hatalmas agyarú rozmáron kívül jóformán nincs. A korábban már bemutatott 10 dollároson helyett kapott jegesmedve után a 8 dolláros jegesmedvepárjának ismételt szerepeltetésével a bankjegyek tervezői talán az Arktisz állatvilágának reprezentánsát, koronázatlan urát kívánták hangsúlyozni.

A harmadik, egyben a sorozat ötödik darabjának, a 15 dolláros bankjegynek előoldalára egy rozmár (Odobenus rosmarus) kolónia került. Többnyire családban vagy csordában élnek. Az öregebb, erős bikák háremet gyűjtenek maguk köré, míg a fiatal bikák külön csoportokba tömörülnek. Táplálékot keresve akár 30 méter mélyre is alábuknak tengerfenékre, ahol agyaraikkal kaparják fel az iszapban és a jégpárkányon élő rákokat, kagylókat, férgeket és más alsóbbrendű állatokat. Nem vetik meg a fiatal fókákat és más víziállatokat sem. A rozmár hím testhossza elérheti a 4,5 métert, súlyban pedig akár az egy tonnát is. Első szemfogaik hatalmas agyarakká alakultak át. A hímeké mintegy 75 centiméter hosszú és 3 kilogramm súlyú, kerülete a tövénél akár 16-20 centiméter is lehet, a nőstényeké ennél valamivel kisebb.

Mindhárom címlet hátoldalán egy másik sarkkutató-felfedező legenda, nevezetesen Roald Engelbregt Gravning Amundsen (1872-1928) személyének és felfedező útjainak állít emléket a bankjegyek tervezője. Mindhárom címleten - az előzőekhez hasonlóan azonos - rövid ismertető olvasható, amely megemlíti a Déli sark meghódítását, valamint hogy szintén elsőként hajózta végig a járhatatlannak vélt Északnyugati átjárót. Végezetül megemlíti eltűnését 1928 júniusában egy mentőexpedíció során.

A 3 dollároson szereplő portré 1908-ban készült a már elismerést és hírnevet szerzett Amundsenről, aki öt társával 1903-tól l906-ig tartó útjuk során elsőként hajózta végig az Atlanti és a Csendes óceánt összekötő csatornát. A portré alatt legendás hajója a Gjøa sziluettje látható, amely ma a norvégiai Fram múzeumban pihen.

A 8 dolláros címletről egy másik portré tekint ránk. Amundsen egy korábbi sikertelen sarkvidéki repülőgépes expedíciót követőn újra Lincoln Ellsworth és az olasz Umberto Nobile társaságában, a Norge N1 olasz léghajó 12 fős személyzetével 1926. május 11-én a Spitzbergákról felemelkedve, - valószínűleg elsőként, május 12-én - átrepültek az Északi sark felett, majd két nappal később Alaszkában szálltak le. A Nobile által épített Norge 106 méter hosszú, 26 méter átmérőjű, 19.000 m3 gázkapacitású 10 tonna tömegű léghajó volt, amely óránként 115 km-t megtételére volt képes.

A 15 dolláros bankjegy hátoldalára Amundsen egészalakos grafikája került sarkköri sífelszerelésben. Alatta a már említett 1925. évi Északi Pólus elérésére szervezett sikertelen repülőgéppel megtett útja elevenedik meg. A két Dornier-Wal N-24 és N-25 lajstromjelű hidroplán fedélzetén Amundsen és Ellsworth, valamint a 2-2 fős személyzet szállt fel, és északnak repült a Svalbard szigetek irányában. Másnap 1925. május 21-én landoltak egy jégmezőn. Az é. sz. 87° 44'-ig jutottak, ameddig repülőgéppel addig még soha senki. Leszállás közben az egyik gép tönkrement. Három hét alatt sikerült a jégen kifutópályát építeniük a felszálláshoz. A hattagú csapat az épen maradt repülőgéppel szerencsésen visszatért.

A bankjegyek által felidézett eseményekhez tartozik, hogy ennek a nagyszerű embernek kivételes életpályája tragikus véget ért. A kutatótárs Umberto Nobile Italia nevű léghajója felfedező útja során 1928. május 25-én lezuhant a Jeges tenger jégtáblái között a Spitzbergáktól északra. A keresésére indult Latham típusú kétmotoros hidroplán 4 fős személyzetéhez segítőként önkéntesen csatlakozott Amundsen és egy társa. A gép június 18-án szállt fel Tromsø-ből. Három órával később a Barents-tenger felett megszakadt velük a kapcsolat, Amundsen és társai mind a hatan nyom nélkül eltűntek. Hónapokkal később mindössze csak a Latham egy üzemanyagtankját találták meg. Roald Amundsen a sarkvidék felfedezésének és kutatásának szentelte életét, ott is fejezte be azt.

A bankjegyeket tetszetős, igényesen kivitelezett grafika és színösszetétel jellemzi. A műanyag (polymer) felület alapnyomata minden bankjegyen hasonló, a sarkkör térképszelvényének részletét ábrázolja.

Első pillantásra feltűnik, hogy a három újabb címleten nem szerepel a 2 és 10 dollároson alkalmazott ráragasztott kivitelű sorszámozott hologram. A sorozatjel (A) és sorszám a 3-as címletnél ötjegyű, míg a 8-as és 15-ös címleteknél 4 jegyű, fekete alapnyomat. Ugyanakkor - a hologram téglalap helyett, biztonsági helyettesítőként erőteljes, függőlegesen szaggatott, négyes tagolású hologram fémcsíkot alkalmaztak. Az értékjelzések számai és betűi címletenként eltérő színűek, a leglátványosabb mindenképpen a 8 dolláros piros színe. A kibocsátó ezúttal 2014. december 31-ig garantálja visszaváltáskor a névérték kifizetését. Valószínűleg e téren ezúttal sem lesz sok dolguk.

Az immár 5 darabos sorozat, s vele együtt az Arktisz világának bemutatása remélhetőleg folytatódik újabb címletek kibocsátásával. Az eddigiek nem okoztak csalódást, gyűjteményem is, és az általuk megszerzett ismeretek révén én is újra gazdagabbak lettünk.

Temesvári Jenő

A cikksorozat első része >>>

A műszaki vonatkozású dolgokban való jártasság nem erősségem. Így a gépjárműiparról, még közelebbről a személyszállító automobilok fejlődéstörténetéről is meglehetősen szerény, mondhatni szinte semmilyen ismereteim nincsenek. Hogy ezúttal mégis e számomra ismeretlen világba kalandozom el, annak oka nem más, mint a családi fotográfiák között megmaradt egyik kép, amely szubjektív vonatkozása mellett talán szélesebb kitekintésű üzenetet is hordoz. A régi képek egy már nem létező világ visszatükröződései, sok esetben jelentéstartalmuk is eltér mai gondolatvilágunktól, felfogásunktól. Rájuk csodálkozunk, de sokszor nem is értjük eredeti, tényleges üzenetüket. A „jó képek” sok mindenről mesélnek. Ismerős vagy ismeretlen személyekről, tárgyakról, viseletekről, szokásokról, mindenféle eseményekről. A „még jobb képek”-en a személy(ek), a fotográfus neve, a felvétel dátuma és helye is szerepel. A kép, amelyről ezúttal szó lesz, ebből a szempontból nézve alig felel meg ilyen irányú elvárásaimnak. Sem fényképész, sem dátum, sem helyszín, első ránézésre csupán annyit tudok meg róla, hogy Tringer János nagyapám életének egy pillanatát örökíti meg. Ez a pillanat része életének abból a csak közvetett módon behatárolható tíz esztendejéből, amelyről sajnos szinte semmit nem tudok. Csupán annyit, hogy valószínűleg 1898-tól legkésőbb1909. januárjáig állt szolgálatban a magyar királyi csendőrség kötelékében, tehát a kép datálása is ezekre az évekre határolható be. Ebből az időből - mint kutatásaim során kiderült - nem sok magyar vonatkozású adat, dokumentum és főleg fénykép maradt fenn. A kép „szóra bírása” érdekében katonai, csendőrségi, gépjármű történeti szakterületek avatott ismerőitől kértem segítséget, hogy kérdéseimre választ kaphassak. A foto, a szakértői vélemények, a hozzáférhető szakirodalom tanulmányozása egyben arra is alkalmat adott számomra, hogy a csendőrség szó hallatán meglehetősen egysíkúan általánosító, döntően elítélő, negatív kicsengésű és mindenképpen megosztott közfelfogással szemben tárgyilagosabb, és főképp árnyaltabb megközelítésben ismerhettem meg ennek a testületnek a szerepét, tevékenységét.

Bizton állítható, hogy a követelményrendszernek való megfelelés még napjainkban is általános megbecsülést váltana ki bármely rendvédelmi szerv megítélésekor. Az önkéntesen a csendőrség kötelékébe jelentkező az eskü letétele után hivatásos csendőrré vált és hat évre kötelezte el magát. A hat hónapos alapkiképzés és a sikeres vizsga letételét követően tizedesi rendfokozatot kaptak, s végezték szolgálatukat, a számukra kijelölt csendőrőrs területén. A rangfokozati előléptetésre általában öt éves szolgálatot követően került sor, melynek feltétele a kiváló minősítés mellett újabb tanfolyamok elvégzése, majd az azt követő vizsgák sikeres letétele volt. 

A csendőrség szolgálati fegyverként 1906-ig a Frühwirth-típusú tárkarabélyok Kropatschek-féle változatát használta. Ekkor tértek át a Budapesti Fegyver- és Gépgyár által gyártott, 31M Mannlicher típusú, ötlövetű karabély használatára, melyhez egy 445 mm pengehosszúságú - a honvédségnél alkalmazott késpenge szuronytól eltérő -, négyszögletes, bordázott kiképzésű döfő szurony tartozott. Oldalfegyverként félgörbe kardot viseltek. (A lovas csendőrök karabélya rövidebb, kardja pedig egyenes kiképzésű volt). A tölténytáska 10 lőszert tartalmazott. Minden csendőrnek volt szolgálati, kimenő és egy díszruhája. A csendőri állomány (a nyomozók kivételével) polgári ruhát soha nem viselhetett.

Ennyi alapismeret talán elegendő ahhoz, hogy most már tüzetesebben szemügyre vehessük a kérdéses csendőrségi automobilt, továbbá a képen szereplő csendőrőrs tagjainak egyenruházatát, felszerelését, és rangjelzéseit. 

Csendőrségi automobil valamikor az 1900-as évek első évtizedében

A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum munkatársának alábbi szakvéleményét idézem: 

„A csendőrség motorizálása az 1920-as évek legvégén vetődött fel, 1929-ben a belügyminisztérium megszavazta a csendőrség motorizálására 9 db. Méray gyártmányú motorkerékpár beszerzését. Két motoros csendőrkerületet állítottak fel az egyik Székesfehérváron volt ez felügyelte a Budapest-Székesfehérvár, ill. a Balaton északi és déli útvonalait, a másik  pedig Győrben volt, ez a Bécsbe vezető utat felügyelte. Korábbi  időből nincs adatunk,  valószínűsíthető, hogy egy-egy  körzet parancsnoka rendelkezhetett gépkocsival. A képen látható autó 1905-8 között készülhetett. Jellegzetes típusjelet nem ismerek  fel rajta, a jármű egyes szerkezeti részei nagyon emlékeztetnek a Csonka János által 1907-12 között készített alvázakra.
Kicsit csalóka a fénykép, itt valójában egy kisautóról van szó, a kerékátmérő és a tengelytáv arányai közel állnak a fentebb említett Csonka alvázakhoz. Mivel a járműre a karosszériát a legtöbb esetben, a megrendelő egyedi  igényei alapján készítették el a kocsigyártók, azonos típusú alvázak esetén is, rendkívül eltérő külalak adódhatott. A rendelkezésemre álló szakirodalom nem említi, hogy Csonkának valamelyik alvázát a Csendőrség vásárolta meg.
Az 1907-es ipartörvény értelmében az állami közfeladatot ellátó gépkocsiknak hazai gyártmányúaknak kellett lenniük. Ebben az esetben jelentősen lecsökken a szóba jöhető típusok száma,  (abban az esetben, ha nem 1907-előtt vásárolták) mert mindössze Csonka János  tervei alapján, a Podvinecz és Heisler Malomépítészeti és Gépgyárban Budapesten, esetleg az aradi  Marta-nál (legfeljebb 1911-ben) készülhetett ilyen alváz.”

Korrekt, objektív elemzés, de sajnos a célomhoz nem vitt közelebb. Legfeljebb megerősítette az időközben más irányban folytatott kutatásaimat. Nevezetesen azt, hogy a kérdéses automobil mindenképpen 1908 előtt készült, ugyanis Tringer János neve 1909. február 20-i belépéssel már a Déli Vaspálya Társasság budapesti Vezérigazgatóságának Kereskedelmi és Díjszabási Osztálya állományában szerepel. De ne fussunk ennyire előre, életének következő 25 éves szakasza már egy másik történet.

A mai szemmel nézve mindenképpen kuriózum automobil azonban nem ”magányos”, bár önmagában is megállná a helyét bármely veteránautó kiállításon. A fotográfia kormeghatározását illetően adódik egy másik lehetőség is. Az automobilban helyet foglaló, és körülötte álló csendőrök szintén kortörténeti jelentőséggel bírnak, bár ők ezt akkor, amikor megörökítették őket, aligha gondolhatták.
A fenti képet ezúttal „kidekoráltam”, megpróbáltam közérthetővé tenni azt, ami a szakavatott szemnek első látásra is magától értetődő. Lássuk kérdéseimre mit írt erről ezúttal a magyar királyi csendőrség történetének avatott szakértője:

„Csendőrségtörténeti szempontból a kép figyelemre méltó, fényképileg is igen jó, látszik, hogy nem amatőr, hanem profi fényképész készítette.
Személygépkocsi használata ez időben a Magyar Királyi Csendőrségnél csak az igen magas beosztású egyéneknél (pl.: kerületi parancsnok a csendőrség felügyelője vagy helyettese) fordulhatott elő. A csendőr őrsparancsnokságok nem rendelkeztek személygépkocsival. Legfeljebb a kerületi parancsnokságok valamint a Felügyelőség. De ezekre vonatkozó adat nem áll rendelkezésre.
A gépkocsin látható piros-fehér-zöld zászló arra utal, hogy magas beosztású állami tisztviselő érkezhetett vele, s előírás szerint a csendőrőrs tagjai ünnepélyesen, katonai módon fogadják. Erre utal, hogy a kakastollas kalapot viselő csendőrök előírásszerűen felszerelve, feltűzött szuronyú puskával a derékszíjon tölténytáskákkal, jobboldalukon gyalogcsendőr karddal, lövészbojttal felszerelve vannak, kitűntetéseiket nem szalagsávon, hanem szalagon viselik és a járőrtáska nincs náluk.
Az őrs parancsnoka (a gépkocsiban jobbról) és helyettese (az Ön nagyapja) előírás szerint díszben fogadhatta az igen magas rangú látogatót. A díszruházat a kétsoros pitykegombbal ellátott u.n. csendőrdolmány, rajta a kitüntetések szalagon, a társasági sapka (csákó) fehér kesztyű, pantalló és kard, melyek az ülő helyzet miatt nem láthatóak. A gépkocsiban ülők közül a jobb oldali gallérján egy széles csík (paszomány) is látszik. Ez a három csillaggal őrmesteri rangot jelent, ez különbözteti meg a két személyt rangjelzés tekintetében. Ő őrmester, őrsparancsnok! A három csillaggal rendelkezőknek ugyanaz a rangja, őrsvezetők. A személyek egy őrs tagjai. Volt azonos, u.n. díszruhájuk, mint a gépkocsiban ülőknek. Puskával, szuronnyal felszerelve, kakastollas kalapban nem lehetett díszruhát viselni. A díszruhához (dolmány és csákó) pedig nem lehetett szuronyos puskát hordani, ehhez kardot kellett kötni. Magas rangú elöljárót vagy állami vezetőt fogadni az őrmester-őrsparancsnoknak és (helyettesének) díszben, míg az őrs többi tagjainak tollas kalapban feltűzött szuronyú puskával kellett.
Négy csendőr ruházatán - köztük az Ön nagyapjáén is -, a kerek jelvény az u.n. járőr vezetői jelvény, melyet csak külön vizsga letétele után lehetett viselni, s pótdíj is járt utána. Ezt a jelvényt 1895-ben vezették be.
A kor behatárolásához a felszerelési tárgyak közül a tölténytáskák, valamint a négy élű döfő szurony (csendőrszurony) szolgálnak. Ezek viselését 1906-ban rendszeresítették. Így a kép 1906 és 1911 között készülhetett.
A szuronyos puskával álló csendőrök zubbonyának és a gépkocsiban ülők dolmányának balkarján lévő ék alakú paszományok nem a rangot, hanem a csendőrségnél eltöltött szolgálati időt jelentik. A széles paszomány a csendőrségnél eltöltött 6 év szolgálati idő után, valamint minden további vékony 3-3 év után járt. Az egy vastag és három vékony paszomány után több nem kerülhetett felvarrásra. A fekete tollas csendőrkalapon kétsoros zöld zsinór van, a kalapcímer felirata "KIRÁLYÉRT ÉS HAZÁÉRT!".”

A „néma” kép tehát ennyit árul el a hozzáértő, szakértőnek. Mit lehet ehhez hozzátenni? Tényeket, és az azokból leszűrhető következtetéseket. Nagyapám, Tringer János 1877. január 11-én született a Tolna megyei Nagyszokoly (Nagy-Szokol) községben. Nagyszokolyról a területi mozgósítás alapján a cs. és kir. Székesfehérvári 69. vagy a m. kir. Székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredhez vonultak be a sorkötelesek. Mivel tíz év szolgálati idő után már részleges nyugdíjjogosultságot szerezhetett, ezért visszaszámolva az időben - 1909 év elejétől -, minden bizonnyal 1898-ban léphetett át katonai szolgálatából a m. kir. csendőrség állományába. Születési, és katonai szolgálati helye alapján csendőrszolgálati helyét is ennek megfelelően valószínűleg Somogy megyében jelölték ki. Erről ezt írja a szakértő:

„Nagyapja születési helye és csendőrségi szolgálati helye között semmi-nemű ellentmondás nincs. A csendőrségnél szolgáló altisztek a születésük szerinti csendőrkerületben szolgáltak, azon belül kerültek, ha szükséges volt, áthelyezésre! Az Ön nagyapja Székesfehérvár-i VI. sz. csendőrkerületben szolgált, e kerülethez a dokumentumok szerint: Fejér, Sopron, Moson, Baranya, Vas, Somogy, Zala, Győr, Veszprém és Tolna vármegyék tartoztak. A trianoni békediktátum előtti történelmi Magyarországról van szó!”

Két szintén datálatlan Vértes Antal fotográfus nagykanizsai műtermében készült fényképe egyikén kimenő dolmányán két csillagot, tizedesi rangjelzést visel. A képről egy szemmel láthatóan fiatalabb, lágyabb vonású férfi tekint ránk, szemben a későbbi, szigorú tekintetű, korban idősebb, immár gallérján három csillagot viselő szakaszvezetőnél. Mivel mindkét portré mellkép beállítású, a dolmány karja takarva marad, így a szolgálati időt jelző - ami az automobilos képen látható -, paszományok rejtve maradnak, mint ahogy a beosztási jelvények, kitüntetések és lövészbojt is hiányzik.  A képek készítési idejének aktualitását talán az előléptetések időpontja adta, mindamellett, semmilyen adat nincs sem szolgálati, sem magánéleti vonatkozásban nagykanizsai (Zala megyei) kötődésére. 

Egyelőre itt befejeződik az időutazás, melyet egy régi fényképnek köszönhetek, s melyhez utat találtak „társai” a portrék is. Bepillantást nyertem egy számomra eddig ismeretlen világba. Az ismeretszerzéssel töltött idő, és nem utolsó sorban a témához kapcsolódó szakterületek ismerőinek segítsége által értelmet kaptak olyan részletek, amelyeket ma már a múló idő homálya fed. Egy kor elevenedett meg, melynek valaha élt hús-vér tanúi már régen az enyészet martalékává váltak csakúgy, mint írásos és képi dokumentumainak nagy része is. Egy-egy múzeum talán őriz még hasonló tárgyi emlékeket, mint a valamikor tisztelettel vegyes ámulatot keltő füstöt okádó, zajos automobil a képen. A benne és körülötte feszítő minden rendű, rangú személyeknek bizonnyal életre szóló élmény maradt a képbe merevedett pillanat. Rájuk sokszor csak értetlenül néz a mai kor embere, mert már nem ismeri, nem érti világukat. Próbálja azt megfejteni, gondolatai közé óhatatlanul beférkőzik valami furcsa vágy az ismeretlen iránt, amit teljes valójában már aligha lehet megismerni.
Tringer János aktív életének csak egynegyedét töltötte el a csendőrség kötelékében. Esküjét, becsületét, tisztességét későbbi „civil” életében is mindvégig megtartotta. Négy évtizednyi állami alkalmazásban eltöltött szolgálata során a legfőbb szabálynak talán a csendőr tízparancsolat 9. pontját tartotta: „Mögötted a törvény. Előtted is az legyen!”
Tisztelem emberi tartásáért és tisztességéért, büszkeséggel tölt el, hogy Nagyapámként tarthatom számon személyét és emlékét.

Amikor e témakör kutatásába belefogtam, a különböző beállítottságú, gyakran egyoldalúan értékelő, és elfogult publikációk olvasása, jegyzetelése közben eleinte azt gondoltam, hogy elutasításban, meg nem értésben lesz részem, ha kérdéseket teszek fel. Nem így történt. A megkeresett intézmények vezetői, munkatársai kivétel nélkül készséggel segítettek. A három kép, mint a téma és e korszak ritka reprezentánsai érdeklődést keltettek, természetesen más-más szempontok alapján. A Fotótörténeti Múzeumot Kecskeméten, továbbá a Nagykanizsai Múzeumot a fényképész személye, ill. cégjelzése, a Közlekedési Múzeumot a gépjármű típusa, a Hadtörténeti Intézetet, Körössy Zoltánt, Perjési Gyurka bácsit, a talán még élő legidősebb hajdani csendőrtisztet pedig csendőrségi témája miatt érdekelték a képek. Számomra egy korszak tanúi, családfám kutatásának, megismerésének becses emlékei. Az említett intézmények és személyek a képek digitalizált változatát kérték gyűjteményük számára, melynek szívesen tettem eleget.

Köszönetnyilvánítás azoknak akik munkámban segítettek:

- Bertáné dr. Varga Judit főigazgató-helyettes Asszony és Hidvégi János - Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum
- Dr. Lóránt Csaba - Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság Csendőrségi Alosztályának vezetőségi tagja
- Dr. Bonhardt Attila ezredes igazgató és Dr. Kiss Gábor szds. - HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi  Levéltár és Irattár
- Kőrössy Zoltán - Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség (MKCsBK) USA elnöke
- Perjési György ny. csendőr főhadnagy
- Arató Csongor

Néha rámosolyog az emberre a szerencse. Nemrégiben, otthon jártam Szüleimnél, s ezúttal is élve az alkalommal a számomra megunhatatlan régmúlt családi emlékeiről beszélgettünk. Beszámoltam „csendőrségi nyomozásom” eredményeiről is. Édesapám pedig nem várt meglepetéssel szolgált. Egy rég nem használt, magában árválkodó asztal lapja alatt két töredezett, erősen megviselt nagyméretű faliképre lelt, amelyekre ugyan emlékezett még gyermekkorából, de nem hitte volna, hogy még megvannak. Ha viharverten is, de átvészeltek minden viszontagságot, várva, hogy új életre kelhessenek. Egyiken Nagyapa portréja gallérján a három csillaggal. A másikon felesége Brader Róza nagymama. Csak álltam, s néztem őket, mit bántam én, hogy sérültek, töredezettek, keretüket vesztették. Visszatértek, talán mert a gondolatok, az emlékek útjába idősíkok sem állhatnak. Most itt vannak tőlem kéznyújtásnyira, az íróasztalomon. Ahogy az életben, és az elmúlásban is, azt gondolom, hogy ebben az írásban is elválaszthatatlanul egymás mellett van a helyük. 

Temesvári Jenő

Azzal kell kezdenem, hogy nagyon sok Brader nevű személy élt, és él ma is a nagyvilágban. Számszerűsítve nehéz lenne pontos adatokkal szolgálni, de erre nincs is szükség. Elég, ha csak némely internetes portál adataira pillantok. Az amerikai mormon egyház adatbázisában szerte a nagyvilágban 82.865 katolikus Brader adatai között lehet keresgélni. Ennyien azért nincsenek, ugyanis a rendszer például minden egyes gyereknél ismételten felhozza a szülők neveit, azok száma pedig lehetett akár tíz is. Tehát, ha az átlag családszámnak megfelelően negyedeljük, akkor mintegy húszezer Braderrel számolhatunk. Talán az elsők közt hajózott át az Újvilágba 1744-ben az a Wendel Brader, aki 1720-ban született valamelyik német választófejedelemségben. Aztán követték rokonai is. Egy másik statisztika azt mutatja be, hogy amíg 1840-ben az USA tagállamai közül mindössze 4-ben, 1880-ban már 32-ben, 1920-ban pedig már 40-ben éltek Braderek. A kivándorlás oka, ahogy minden más nemzetnél és családnál szerte Európában Norvégiától Görögországig, elsősorban gazdasági kényszerből eredt, de az okokat illetően bizonyára akadtak kényszerűbb kivételek is. Egy Amerikába szakadt Brader a családi honlapján arról számol be, hogy déd ősének talpa alatt bizonyos kihágások miatt forróvá vált a talaj, így jobbnak látta családostól odébb állni, illetve hajózni. A számok alapján arra a következtetésre is juthatnánk, hogy talán az összes Brader kivándorolt a szebb és boldogabb jövő reményében a vén Európából. De ez nem így van. A maradók leszármazottai szép számmal élnek ma is kontinensünkön, többek között Angliában, és jobbára német nyelvterületeken, így nagyobb lélekszámban Németországban, Ausztriában, elvétve Svájcban, és más országokban is.
A Brader név gyakoriságáról egy helyütt az olvasható, hogy egy százas skálán 16 pontos gyakoriságú. Mint általában a statisztikák, ez is vagy igaz, vagy nem, számomra egyáltalán nem nem fontos. Nyilvánvaló, hogy a világban szétszóródott Bradereket nem fűzik kimutatható rokoni szálak egymáshoz, ahogy az összes más azonos nevű családok tagjait sem. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy döntően a német fejedelemségekből származnak. Eltérő vallásuk is „elkülöníti” őket, jóval gyakoribbak a katolikus felekezetűek, mint az evangélikusok. Sajnos az evangélikus felekezetűekről nem áll rendelkezésre semmilyen olyan, például a mormon egyház által feldolgozott - a felróható pontatlanságaival együtt is értékes - több tíz milliós nagyságrendű kutatható anyakönyvi adatbázis.

Tovább szűkítve immár csupán a magyarországi Braderekre vonatkozó számbavételt, számuk mindössze „csak” 443 marad a mormon anyakönyvek adatai alapján (itt is igaz a névismétlődés, tehát tényleges családszámuk talán 80-100 körül lehet az 1740-1895 közötti időszakban). A dolognak azonban van egy kis „szépséghibája”. Ugyanis az én „szorosan vett” Brader nevű családom tagjai mindannyian ágostai hitvallású evangélikusok, így az említett mormon adatbázisban csak akkor találkozhatom valamelyikük nevével, ha házastársul katolikus felekezetűt választottak. Az így megismerhető személyek, kötelékek száma nem sok, de számbavételük távolról sem haszontalan. Szerencsére több esetben előfordult, hogy valamely Brader férfiú katolikus lányt választott magának, s az is, hogy egy-egy Brader-lány férje katolikus felekezetű volt, aki aztán vagy áttért leendő hitvese vallására, vagy megtartotta római katolikus felekezetét. A vegyes házasságok kapcsán a reverzális adásáról még lesz szó a későbbiekben, egy-egy család bemutatása kapcsán.

Az elvándoroltak által az új hazában megtanult nyelvek anyanyelvvé váltak idővel, azonban általánosságban elmondható, hogy eredeti német anyanyelvüket családi, közösségi kapcsolataikban tovább használták és használják, az őseiktől tanult eltérő dialektusokat megőrizték és remélhetőleg utódaiknak is áthagyományozzák. Visszaemlékezve budafoki gyermekkoromra, kedves emlék, amikor felidézem Brader nagymama és a házunkban lakó szintén „sváb” Schwarz néni néha magyarral is kevert német beszélgetését a kerti asztalnál, vagy a „gang” padján megpihenve csendes délutánokon. Budafokon a pék is csak németül köszönt, és szólt hozzám, ha mentem a kemencéből hosszúnyelű lapáttal kihúzott forró kenyérért, ropogós zsemléért, pedig ugyanolyan jól „bírta” a magyart is. Ahogy rakosgatom, a hol németül, hol magyarul írt üdvöző kártyákat, leveleket, silabizálom a számomra már csak nehezen olvasható cirkalmas gót betűket, örömteli és szomorú híreket továbbító sorokat, értem és érzem, hogy eme kettősség csak így egész és csak így teljes. Az emlékek elém jönnek: Kőszeg (Güns), ahol sohasem éltem, de otthon vagyok kacskaringós utcáiban, ismerősek a házak kapui, ablakai, templomtornyai, temetőjében, az ismeretlen nevek is ismerősek. Ebben az általam annyira szeretett ma is kétnyelvű kisvárosban fogalmazták meg azt a családi okmányt, amely Brader dédnagypapa és mind a hét már felnőtt gyermeke aláírásával erősíttetett meg 1919. március 1-én. Olvasom az egyik közjegyzői záradékot:
„Előttünk, mint tanuk előtt, kik igazoljuk, hogy jelen okirat tartalmát ismerjük és aláírás előtt a kiállítóknak német anyanyelvükön megmagyaráztuk.” A két magyar nevű tanú bizonyára ugyanolyan jól beszélte a kőszegi németet, mint ahogy a szerződést kötő Brader családom tagjai - köztük Brader Róza nagymama is  a magyart -, mégis gondot fordítottak arra, hogy egyformán is értsék annak tartalmát, amihez kézjegyüket adták. 

Majdnem teljes a család. Brader dédnagymama, született Domján Zsuzsanna ekkor már nem élt

Az ágostai hitvallású evangélikus Braderek túlnyomórészt a történelmi Magyarország nyugati részén éltek, illetve élnek ma is. A trianoni határok meghúzásával a burgenlandi (Őrvidék) településeken Felsőőr (Oberwart), Felsőlövő (Oberschützen), és több Bécsben (Wien) élő, foglalkozásuk révén oda kötődő Brader család is elszakadt az országtól. Az „itthoni” Braderek közül a legtöbben ma is Kőszegen élnek, de van (volt) pápai, nagykanizsai, pécsi, szegedi, budapesti rokoni ága is a családnak. Az ország más vidékein elszórtan élő Brader nevű családokkal a kőszegi ág rokoni kapcsolata eddigi ismereteim alapján nem mutatható ki.

Ha a családi emlékekkel való ismerkedés és egyéb előtanulmányok, ismeretek birtokában a lelkes „kutató” elkezdi összeállítani példának okáért eme Brader családfáját, rögtön azzal szembesül, hogy már nagyszülői szinten 3 másik családnevet is meg kell jegyeznie. Igen ám, de a nagymamáknak és nagypapáknak, szintén vannak szülei, nagyszülei, és így tovább. Erre a tényre viszonylag hamar rádöbben az egyszeri kutakodó, és egyúttal azzal is szembesül, hogy ugyan még „csak” a negyedik generációnál tart (ükszülők), és már 16, az ötödik generációnál (szépszülők) már 32, és a hatodiknál (ősszülők) már 64 családot tudhat egyeneságon a magáénak és illene azokat fejben is tartania. És mindezek közül csupán 1 család a Brader. A közvetlen felmenők testvéreiről, azok házastársairól, gyerekeiről pedig még szót sem ejtettünk. Sokan, amikor erre rádöbbennek, feladják a reménytelennek látszó feladatot, hogy eligazodjanak a nevek, a közeli-távoli rokonság számbavételében. Nem is kell, nem is lehet mindenkit számbavenni. Annál inkább sem, mivel az „egyszerű matematika” számadatai hamar meggyőznek mindenkit a vállalkozás lehetetlenségéről és céltalanságáról.

Lássuk: ha az előbbi csupán egyenesági felmenői sort számszerűsítve folytatjuk, akkor azt látjuk, hogy a 10-ik generáció már 1024, a 20-ik 1.048.576, a 30-ik 1 milliárd 73 millió 471 ezer 824, míg a 40-ik 1 billió feletti őst jelent! Ha az egymást követő generációkat átlag 30 évben számoljuk, akkor „mindössze” talán csak 1000-1200 évet mentünk vissza az időben. Ami történelmi távlatokban nézve nem is olyan sok. Ezek után bárki mondhatná, hogy ennyi ember nem is élt a Földön, mióta a világ világ, továbbá ebből az is következne, hogy mindenki mindenkinek rokona. Természetesen a billiós szám hamis, egy matematikai hatvány, ugyanis ugyanaz az ős számtalanszor, és megszámlálhatatlan családnál ismétlődik annál fogva, ahányan őt egy-egy család valamilyen rokonsági szinten számon tartja. A genealógiával foglalkozók ezt ősvesztésnek hívják. Az viszont nem kétséges, hogy a genetikai egyezőségek kimutathatnák, hogy több ezres-tízezres a valamilyen mértékben „vérrokon családok” száma, amelyeket azonban már senki sem ismer, s soha nem is tartott számon.

Mindezek után én már akkor is nagyon elégedett lennék, ha csupán a szülői két szálon elindulva idővel legalább 4-5 generáció egyenesági családtagjait összegyűjthetném. Első alkalommal tehát majd Brader felmenőim már megismert tagjaival próbálom meg bemutatni családom ezen ágát, a velük házasságok révén kapcsolatba került családok tagjaival együtt, hogy aztán a sor később majd folytatódjon további ágak kapcsolatainak megismerésével.

A családfa ábrák tanulmányozása során akarva-akaratlan elgondolkodtatnak a megismert életek, megélt sorsok. Szembeötlőek a különböző tendenciák, a sors különös fintorai; amikor az „egyke” viszi tovább a vérvonalat, életerős sokgyermekes ágaknál pedig nincs fiú utód, vagy „csak” lányok születnek. Generációnként megfigyelhető, hogy fiús családoknál nem születik utód, nem nősülnek meg, vagy korán elhalnak, a lányok nem mennek férjhez, vagy meddők, és még sorolhatnám, hogy miért nem folytatódik egy család egy vagy több ága. Sokszor tűnődöm a megélt életkorokon is. A 19. században mostoha körülmények mellett sem ritka az „aggkori elgyengülés”, és az akkor magas kornak számító 70-80 életév. Van ahol 10 megszületett gyermekből csak 6 éri meg a felnőttkort, van ahol 2-ből egy sem.
A Brader családnak az 1800-as években élt tagjai varga, kerékgyártó, vendéglős, pék, cukrász mesterséget, szakmát tanultak ki, gyakran valamelyik fiú folytatta is apja mesterségét. De volt köztük népiskolai tanító, nyomdász, hivatalt viselő és képzett házvezető-nevelőnő, okleveles városi szülésznő is. Szűkebb pátriájukban megbecsült iparosemberek, köztiszteletben álló személyek voltak, akik polgári szintű egzisztenciát tudtak családjuknak biztosítani. A társadalmi konvenciók alapján ezen helyzetűknek megfelelő családokból választottak társat is. Az asszonyok, mivel akkoriban még nem volt általánosan elfogadott szokás, hogy valamilyen szakképesítést szerezzenek, állást vállaljanak, fő és alapvető hivatásként a családanyai feladatokat látták el. A gyakori, sok esetben évenkénti bába-segédletes otthoni szülések megpróbáltatásai, a szerény körülmények, nélkülözések miatt bizony sok esetben korábban haltak, mint a férfiak. A félárván maradt gyerekek nevelése, a család egybetartása miatt nem ritka a második a házasság sem, mint ahogy a több házasságból származó utódok közös családdá válása és későbbi erős köteléke is természetes, és elfogadott volt.

Ahány név, annyi élet, annyi sors, megannyi történet. Szomorú és vidám pillanatait szándékom szerint ahol mód nyílik rá, majd megelevenítik a megmaradt tárgyak, dokumentumok, amelyek mindmáig őrzik rég kihűlt kezek melegét. Ez a melegség és a belőlük áradó szeretet remélem nemcsak rám sugárzódik át.

Maga a reptér nem túl jelentős, a görög szigetek szinte mindegyikén épültekhez mérhető. Forgalmát döntően a Hapag-Lloyd Express, a German Wings, Wizz Air, Ryanair, Fly Norwegian és természetesen a Croatia Airlines járatai bonyolítják München, Hannover, Stuttgart, Köln, Trieszt, Oslo, London, Birmingham és Zágráb viszonylatokban. Szeptemberben ezek a járatok már megritkulnak, „eseményszámba” megy, ha sikerül egy-egy fel illetve leszállást megfotózni. Kárpótlásul azonban akadt megörökítésre érdemes téma, nevezetesen a reptér előtti parkoló két oldalán kiállított katonai repülőgép jóvoltából.

A parkoló bejáratánál egy füves terület közepén egy F-84G "Thunderjet" típusú vadászbombázó (Lovac Bombarder) fogadja a látogatót. A Republic Aviation által kifejlesztett típusnak volt több modifikációja, a G modell az ötvenes évek elején állt rendszerben az USA légierejében. Festése megkopott, törzsén halványan felfedezhető az egykori Jugoszlávia ötágú vörös csillagos felségjele, a törzsön szereplő 676-os lajstromszámra csak a függőleges vezérsíkon még olvasható 10676 gyári számból lehet következtetni. A gép amúgy „egyben van”, nem hiányoznak róla szerkezeti elemek, mindkét, a szárnyvégekre szerelt póttartálya megvan, pilótakabinja sértetlen. A pilótafülke épségéről ennél a gépnél nem lehetett meggyőződni.

Társától „elszakítva”, a parkoló végén, árnyas fenyők társaságában árválkodik a másik, szintén jobb időket látott, viharvert és megcsonkított, méltatlan sorsába beletörődni látszó Lockheed TV-2 Seastar típusú 10252 gyári számú 252-es lajstromú kétüléses pilóta-oktató gép. (Za obuku pilota) A típus az US Navy-nél állt rendszerben szintén az ötvenes években.  Az F-84G-hez képest lényegesen lepusztultabb, szinte rokkant benyomást kelt a szemlélőben, látva megroggyant futóművét, hiányzó egyik póttartályát, szétzúzott pilótakabinját, amely teljesen ki van fosztva. A törzsben a hajtómű helyén fenyőtobozok, üres üvegek, egyszóval kiábrándító látvány. Óhatatlanul az jut az ember eszébe, hogy hova tűnt az az idő, amikor ez a gép büszkén, erőt sugárzóan várta a kifutópályán, hogy levegőt remegtető dobhártyaszaggató hangorkán kíséretében belefúrja orrát az ég ragyogó kékjébe. Hol vannak azok a pilóták, akiknek büszkeséget, tartást adott, hogy birtokolhatták erejét, és elhitette velük, hogy együtt legyőzhetetlenek. És hol vannak az utódok, akik csak ennyire becsülik saját múltjukat, hagyományaikat?

A nyaralás leteltével mielőtt a szigetről az impozáns hídkettősön kiautóztunk volna, eszembe jutott ez a szomorú páros, nem állhattam meg, hogy vissza ne autózzam még egy pillantást vetni rájuk. Az eső vigasztalanul ömlött, ha lehet még szomorúbb látványt nyújtott a szezonvégi  reptér és a régmúltakról álmodó két fáradt harci gép. Csak remélni merem, hogy itthon nagyobb tisztelet és megbecsülés övezi a repülés tárgyi és személyi állományát is...

A cikkhez tartozó galéria >>>

Temesvári Jenő