Apuka Világa

„Sehol annyi virág, és sehol annyi bánat;
 Szeresd jobban Uram az én szegény Hazámat!”
Wass Albert

Nagykanizsán a Fő út a dombtetőre érve kétfelé ágazik, mintegy körbeölelve az Eötvös teret. Mintha a várost vigyázná, itt magasodik hivatalos nevén a Nagy-Magyarország emlékmű. Adományozója szándéka szerint az ezeréves Haza tragikus sorsfordulóira hivatott emlékeztetni az utókort. Mohi, Mohács, Arad, Trianon. Négy név, legfájdalmasabb sebeink. Túléltük mindet, talán azt is mondhatnánk, hogy az első három seb begyógyulása után megújulva, életképesebben néztek elődeink a jövőbe. A negyedikbe azonban beleroppantunk testileg és lelkileg egyaránt. Ez a seb csaknem halálos volt, máig nem gyógyul, marcangolja a lelket, pusztítja a testet. Talán ezért is hívják Irredenta-szobornak vagy Trianon-emlékműnek is, feledvén sokszor a másik három szó jelentéstartalmát, s nem felejthetvén sohasem a negyedikét.

Június 4. Nemzetünk gyásznapja. A győztes hatalmak megbízottai 1920-ban e napon íratták alá a Párizs melletti Versailles Trianon nevű kastélyában a magyar kormány meghatalmazottjaival azt a példa nélkül álló békediktátumot, melynek következtében a Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométernyi területéből elvettek és a Monarchiából kivált szomszédos utódállamok területéhez csatoltak 232 ezer négyzetkilométert. A megcsonkított ország területe mindössze 93 ezer négyzetkilométerre, - a teljes terület 28,6 százalékára -, mintegy 21 milliós lakossága pedig 7,6 millióra csökkent, azaz csupán 36,8 százaléka maradt magyar állampolgárként az új országhatárokon belül. Az elcsatolt lakosságból mintegy 3, 4 millió vallotta magát az 1910-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek. A háborús veszteségektől, forradalmaktól, majd a román katonai megszállást követő rablásoktól kivérzett országot sokkolta a diktátum. Társadalmi, gazdasági hatásai, a szülőföldjükről menekültek kétségbeesett áradata, a kilátástalanság és létbizonytalanság, milliónyi egyéni és családi tragédia mélyen bevésődtek az emlékezetbe, máig hatnak.

A győztesek igazsága - egy halálra ítélt ország

Nagykanizsa - amely kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal rendelkező gyorsan fejlődő gazdag kereskedőváros, egyben a fővárost az Adriával is összekötő vasúti csomópont volt -, egy csapásra elvesztette mind felvevő, mind értékesítési piacait. Határszélre került, kapcsolataitól megfosztva jelentéktelen várossá sorvadt, s ebből a bénító állapotból azóta sem tért magához teljesen.

A soha bele nem törődés gondolata az igazságtalan diktátum iránt, a kihirdetésekor a csonka ország minden templomában tompán kongó bénító harangszót követően szinte azonnal gyökeret vert az emberek szívében. Az közös akarat, vágy és remény szülte politikai, civil és egyéni mozgalmak hatására jöttek létre a békeszerződés felülvizsgálatát követelő irredenta, területvédő, hazafias polgári egyesületek és katonai jellegű szervezetek. Sorra szerveződtek a nagyszabású kampányok, aláírásgyűjtések határon innen és túl.
Aurélien Sauvageot - a későbbi híres nyelvész, az első magyar-francia és francia-magyar nagyszótár szerzője -, aki az Eötvös Kollégiumban francia nyelvet tanít, 1923-ban szomorúan állapítja meg, hogy Magyarország „Trianon-kórtól szenved”, betege annak a szerződésnek, amely a „béke” nevében született, de amelyik olyan vadállati kegyetlenséggel tépte szét Magyarországot, mint a barbárság legsötétebb korában. Neves íróink és költőink is sorra fogalmazták meg azt szívszorító fájdalmat, amit nem tudott elfogadni a társadalom egyetlen rétege sem, s egyben azt a fohászt is, hogy egyszer lesz még magyar feltámadás.

Ezért a reményért és hitért, hogy mindez nem maradhat így, sokan áldozni is készek voltak. Közéjük tartozott a város szülötte, a sokáig méltatlanul elfelejtett Schless István is, akit szülővárosából a kommün ideje alatt hálátlanul elüldöztek, de az őt ért sérelmeket feledve, hazaszeretetének megnyilvánulásaként egy emlékművet kívánt Nagykanizsának ajándékozni. Olyant, amely kifejezi a szentistváni állameszme tartalmának továbbélését, emléket állít az ezeréves történelmi Magyarország tragikus sorsfordulóinak, az évszázadokon át a hazáért hozott véráldozatoknak, kifejezi az azokat túlélő magyarság egységét, a trianoni országcsonkítás ellenére is a Szent Korona alá tartozó 63 vármegye összetartozását. A megvalósításra 20.000 Pengőt helyezett banki letétbe, melyet a kiviteli tervek és a költségvetés véglegesítése után további 5.000 pengővel utóbb még kiegészített.

A városi mérnöki hivatal által elkészített eredeti nagyságú deszka-modell

Schless István a győztes pályaműről a következőket mondta: „Örülök, hogy akadt egy magyar művész, aki szinte belelátott a lelkembe, és ki tudta fejezni azt, amit én érzek, ha Magyarország sorsára és jövőjére gondolok. ...Boldog vagyok, hogy idáig eljutottam, és remélem, hogy nem ez az utolsó áldozat, amit Isten segítségével hazámért hozhattam.”

Kisebb tervmódosításokat követően hamarosan elkészültek a kiviteli tervek, és a költségvetés is, megkezdődhettek az emlékmű építési munkálatai. A föld, beton és elhelyezési munkákat a kiírás szerint nagykanizsai vállalkozónak kellett kiadni, így azt a legkedvezőbb ajánlatot tevő Kertész Béla mérnök nyerte el, míg a kőfaragó és szobrász munkákkal a budapesti Rápolthy Lajos szobrászművészt és Heim Zoltán kőszobrászt bízták meg. A szintén budapesti Weisinger-kőfaragótelep a központi oszloptömb és a címerpajzsok faragását pályázta és nyerte el. Az emlékműhöz pilisvörösjenői, a szoboralakok és a korona megformálásához pedig dunaharaszti követ használtak fel.
A Zalai Közlöny 1934. május 5-i számában a munkálatok néhány napon belüli megkezdéséről ad hírt. Augusztus 14-én pedig arról számol be, hogy a betonalapozási munkálatokat az emlékmű helyén talált őslénycsontok régészeti feltárása hátráltatja. A munkálatok ettől függetlenül haladnak, a lépcsőzet elemei már megérkeztek, s augusztus 18-án útnak indítják Budapestről az emlékmű törzsrészét is. A négy szobor közül az „Anya gyermekével”, már teljesen kész, háromnegyed részben elkészült a „Magyar harcos” szobra is, és dolgoznak a „Magyar földműves” és a „Hungária” szobron is. Augusztus 25-én már a betonozási munkálatok is folynak. A nagyméretű és hatalmas súlyú emlékmű alapozásához 125 köbméter betont raktak a kiásott 7x7 méteres gödörbe, melynek súlya mintegy 250 tonna. Az alapozási munkákkal szeptember 5-ére végeztek, a földből egy 80 cm magasságú betontömb emelkedik ki, tetején a rá épülő oszlopot összekötő vasrudazattal. Megérkezett Pestről a kőfaragó mester, is, aki megkezdte a lépcsőzet összeállítását. 
1934. szeptember 16-án vasárnapi számában a Zalai közlöny újságírója lelkesülten számol be dr. Krátky István polgármester, Kelemen Ferenc bankigazgató valamint Barbarits Lajos főszerkesztő, a szoborbizottság tagjainak budapesti útjáról, ahol az október 7-ére tervezett szoborleleplezés részleteit beszélték meg a Revíziós Liga elnökségével, majd kilátogattak a Gyáli úti kőfaragótelepre is, ahol már az utolsó simításokat végzik a szobor-részeken. Kiemeli a tervező Hübner Tibor elkötelezettségét az ügy iránt, aki nemcsak a felhasználandó kőtömbök kiválasztásában, hanem azokon a részletrajzok gondos elkészítésével is segítette a kőfaragó és szobrász munkáját. Rápolthy szobrászművész és a kőfaragótelep pedig a kivitelezésben remekelt. A mű monumentalitása már részleteiben is megmutatkozik. Csak a korona, ami az emlékmű tetején lesz, 12 mázsa, a négy, 3 méteres magasságú szobor egyenkénti súlya 20 mázsa. Az oszlopfelépítmény tömege 80 mázsa. A már Nagykanizsán lévő szobor-elemek összeállítása serényen folyik, az emlékmű talapzata napról-napra nő. A még leszállításra váró kidolgozott kőanyag 6 vagonnyi.
Szeptember 18-án az újság már az október 7-i ünnepség forgatókönyvét ismerteti. Szeptember 20-án megérkezik a négy kőszobor. Az emlékmű építkezése napokon belül eléri a 7 méteres magasságot, s ekkor állítják fel a szobrokat a lábazatokra. Mivel az emlékmű avatása országos jelentőséggel bír, Krátky polgármester a Vasúttársaságtól „filléres gyorsot” az ország egész területéről pedig 50 százalékos utazási kedvezményt kért Nagykanizsára. Az adományozó kívánságára az összes iskolák testületileg vesznek részt az ünnepségen, hogy az a fiatal generáció, amely már nem ismerhette Nagy-Magyarországot, annak ez a szobor legyen egy örökös emlékeztető, és az általa kifejezett gondolatok ébren tartója.

Szeptember 27-én lélekemelő ünnepség keretében több száz főnyi közönség jelenlétében Schless István az emlékműben elhelyezte annak alapító okiratát, s a következőket mondta: „Magyarok Istene! - tartsd meg e sokat szenvedett nemzetet újabb ezer éven át és én hálát adok Neked e mű alkotásával, hogy nem éltem hiába. Éljen Magyarország!”.
Ezután dr. Krátky István mondott beszédet: „...Ez a szobor egy örökéletű szent magyar eszményt jelképez, a történelmi Magyarország oszthatatlan eszmei egységét. De ezenkívül hirdetni fogja egy lelkes magyar ember példaadó, önzetlen, áldozatkész hazaszeretetét is...”
Ezután megmozdultak a csigák, a gerendák felnyögtek a 13 mázsás, hatalmas kődarab alatt, ami megindult, hogy mintegy zárókőként ráereszkedjék az alapító okmány cementágya fölé. Utolsó mozzanatként erre a kőre helyezik el a 12 mázsás magyar korona kőkolosszusát.
1934. október 2-án az állványzatok bontását követően az elkészült emlékmű impozáns nagyságában, mint hatalmas felkiáltójel ott állt a Fő út tengelyében.

Az október 7-ére tervezett avatási ünnepséget azonban többször el kellett halasztani különböző események miatt. Október 14-én, a szomszédos Letenyén József főherceg részvételével zajlott frontharcos zászlószentelés programja miatt maradt el az ünnepség, október 21-én pedig a szobor leleplezésére felkért Herczeg Ferenc, a Revíziós Liga elnöke volt akadályoztatva, Október 28-án azután immáron ötödször kellett elhalasztani a rendezvényt, ezúttal 1935 Pünkösd vasárnapjára. 
Más események is újra és újra háttérbe szorították az emlékmű felavatását. 1935-ben, Ausztriában Schless Istvánt nemzetközi bonyodalmak előidézésével vádolták meg, amiért, mint osztrák állampolgár vagyonából irredenta jellegű szobrot emeltetett magyar földön. A pereskedésben vagyonát elvesztette, Németországba kényszerült költözni, hogy egzisztenciáját és anyagi helyzetét újra megteremthesse. A szomszédos országok a trianoni diktátum okozta rossz lelkiismeretük okán, folyamatosan tiltakoztak a magyar revíziós törekvések miatt, s nem nézték jó szemmel az emlékmű létezését sem.
Schless István legközelebb csak 1937-ben láthatta újra megálmodott hazafias művét. „Meghatottan, könnyes szemekkel állott meg a monumentum előtt, amelynek talapzatára ma délelőtt teljes csendben koszorút helyezett el.” - írja a Zalai Közlöny, 1937. június 5-én.

Az emlékmű a szomszédos országok minden rosszallása és tiltakozása, a Trianon szülte igazságtalanságok miatt a II. világháborúhoz vezető nemzetközi események, majd a reváns szülte újabb világégésbe torkolló pusztító harcok dacára is épségben fennmaradt. Magyarországnak a békés revízióra irányuló törekvései, tárgyalásos úton visszacsatolt területeinek és további jogos igényeinek érvényesítéséért folytatott erőfeszítései már nem vezettek eredményre a megváltozott külpolitikai helyzet miatt, így kénytelen-kelletlen belesodródott az újabb világháborúba, melynek végén megint a vesztesek oldalán találta magát. Ezúttal azonban nem csak a visszaszerzett döntően magyarlakta területek újbóli elcsatolásával, továbbá háborús jóvátétel címén maradék javainak elrablásával, százezrek szovjet fogolytáborokba hurcolásával kellett szembenéznie, hanem a már a kommün idején megtapasztalt kommunista hatalom és társadalmi berendezkedés totális eszmei és fizikai kényének is kiszolgáltatták a győztes nagyhatalmak politikai érdekei. A háborúban ugyancsak német szövetséges szlovákok, románok, olaszok a béketárgyalásokon megint az asztal másik oldalán ültek, ahogy az I. Világháború után is. A kisemmizett, magára hagyott Magyarországot a pedig újra megbüntette Európa.

Valóra váltak Ady látnoki szavai:

„Eddig csak azt hallottuk mindig, hogy feledni kell, most már emlékezni sem szabad.”

Az új rend hívei és kiszolgálói nem is tétováztak sokáig. A hazafiság, a nemzeti érzés bűn lett. Nagykanizsán lerombolták a kommün alatt elkövetett vörös terror áldozatainak síremlékét, ledöntötték az 1933. június 4-én felavatott országzászló emlékmű szoboroszlopát is. A Turul szobrot és az országzászló elemeit gépgyári munkások rejtették el, megmentvén így azokat a beolvasztástól és pusztulástól. Sokakkal együtt kilakoltatták, majd internálták dr. Krátky István polgármestert és családját. 1952 őszén pedig miután a szoboralakokat lefejezték, a koronát szétverték, a Nagy-Magyarország emlékművet is szétrombolták. És mivel súlya miatt elszállítani nem tudták, a mellette megásott gödörbe döntötték és elföldelték megcsonkított darabjait. Végezetül mintegy utolsó arculütésként 1964-ben az emlékmű talapzatára felállították a Tanácsköztársaságot dicsőítő szobrot.

Temesvári Jenő

Kapcsolódó linkek:

http://indafoto.hu/temesvarijeno/trianon_gyasznap_2005_junius_5

http://indafoto.hu/temesvarijeno/trianon_gyasznap_2011_junius_5

http://indafoto.hu/temesvarijeno/nagymagyarorszag_emlekmu_nagyk