Apuka Világa

Az elértéktelenedés hatására 1706-tól csökken a X és XX polturások verése, helyettük a még  elfogadott és a pénzforgalomban nélkülözhetetlen poltura verését fokozzák. Ez természetesen komoly többletmunkát rótt a verdékre. A Consilium Oeconomicum 1706. július 19-én utasítja Berthóti Lászlót Szomolnokon: vigyázzon, hogy a kassai pénzverő ház meg ne fogyatkozzék rézből. 1706. szeptember 17-én rendeli el Rákóczi a Consilium Oeconomicum felé, hogy küldjön ki egy négytagú bizottságot a kassai pénzverő ház tisztjeinek és szolgáinak elszámoltatására, egész eddigi tevékenységüket véve alapul. 1707. januárjában a miskolci gyűlést követően intézkedés történik a X és XX polturások bevonására - amiből nem lesz semmi -, ugyanakkor fokozzák a polturások verését /1707 K-B, 1707 C-M, 1707 vjn./.

Az 1707. decemberi kassai gyűlés a "pecsétes" /felülbélyegzett/ libertás és XX polturás forgalmát megszünteti, a poltura azonban forgalomban marad csökkentett értékben. 1707. augusztus 21-én Rákóczi maga utasítja Hellenbachot a poltura veretésének beszüntetésére. 1708. márciusában Rákóczi parancsot bocsát ki a megyéknek, hogy a rézpénz forgalmát minden eszközzel állítsák helyre. Értékét 3 poltura = 1garas-ban határozzák meg.

1708 nyarán már a polturát sem fogadják el fizetségképpen. Bercsényi azt írja Rákóczinak: "Aligha   már mázsára nem szorul az poltura is mint az kongó /X polturás/...". 1708. augusztus 24-én Bottyán
generális írja a fejedelemnek: "Ma reggel írott levelemben is declaráltam az rézpoltura teljességgel való megcsükkenését, úgy hogy senki már el nem veszi, mivel semmit rajta nem vásárolhatni; az praesidiális hajdúk kiknek azzal fizettek: az utcákon mint polvát /pelyvát/ széjjel-szórják; tizenhárom, tizennégy, sőt tizenöt forintot is lehet egy ezüstforinton venni, - de úgy sem kell...".

A XX polturást /veres fél forint/ 1705. június 15-én kezdik verni Körmöcbányán verdejegy megjelölés nélkül. 1705. július 14-én kerül forgalomba. Kassán csak 1705-ben verik C-M verdejeggyel. A fedezet nélküli tömeges kibocsátás következtében már 1705-ben veszít eredetileg megállapított értékéből a "réz monéta", 1706-ban pedig már csak kényszerű intézkedésekkel lehet biztosítani forgalmát. 1706. április 13-án Rákóczi utasítja Bay Lászlót, hogy a rézpénz forgalmának és értékének biztosítására "statuáljon Kegyelmed egy vagy két közrendű emberen és kereskedőkön példát, süttesse az homlokába". Cserei Mihály Erdély históriája /1661-1711/ című munkájában így emlékezik: "Szörnyű irtóztató execútió mene véghez az egész országban, mert nagy portiót vetettek fel a militia számára /1707/, s a Rákóczi átkozott rézpénze miatt minden jóféle monéta kikölt /kikerült/ volna Erdélyből. Nem lévén a szegénységnek pénze, honnan portiót megadja, kínozták, kötözték, nyomorgatták, hogy ugyan nem adhatott, minden marháját elvették, egy jó pár ökröt 6 forintban, a brassai, szebeni mészárosok meg is gazdagodának, mind azok vevék meg az execútoroktól a marhákot rettenetes hallatlan olcsó áron. Láttam itt a brassai kapu előtt nyolcszáz bárányos juhot bárányokkal együtt nyolcszáz márjáson vőn meg Drauth Gyürgy, a brassai bíró, egy jó tehenet két-három márjáson adtanak el az execútorok. Ilyen szép szabadságot nyere Erdély Rákóczi Ferenc fejedelemségivel".

1707. júniusában intézkedés történik a X és XX polturások bevonására oly mértékben, hogy forgalomban csak 2,200.000 forint névértékű rézpénz maradjon, azokat pedig nehezen hamisítható jeggyel le kell bélyegezni. Ezeket meghatározott értéken mindenki köteles elfogadni. A bélyegzés a polturásokra nem vonatkozott, azokat változatlan formában /kivéve az 1706-os és 1707-es kisebb súlyú és lapkájú kassai példányokat/, tovább verik, míg a X és XX polturások verését abbahagyják.

1708. szeptemberében már a fejedelem is belátja a rézpénz tarthatatlanságát, felhagynak a kényszer-árfolyam fenntartását célzó erőszakos rendszabályokkal, áruelkobzásokkal. Ismét Csereit idézzük: "Bercséni Miklós tanácsából rézpénzt verete, tizpolturásokot, négypolturásokot, egypolturásokot s nagyobbakot, kit közönségesen libertásoknak nevezének, mert a pénzek egyik felén az vagyon nyomtatva: Pro Libertate. Ezzel a rossz pénzzel bővön kezde fizetni a hadaknak, meg is tiltatá mind Magyarországban, mind Erdélyben, az ezüstpénzzel ne éljenek, ő pedig maga számára ahol ezüstpénzt kaphatott, libertással mind felváltotta, s az egész magyar nemzetet minden jó pénziből kifosztá, az átkozott rossz pénz  marada nyakunkban, s már semmi hasznát nem veheti senki, mert a legnagyobbik közülök sem érne egy jó kispénzt".*
1708. augusztusában rendelet megy Horváth Györgyhöz; egy Ozmán nevű török kereskedőtől különböző portékákat vásároltak az ország részére, ezért mázsaszámra szállított rézpénzzel fizetnek. A kezénél lévő rézpénzt tehát mázsáltassa le. 1708. szeptember 21-én Bercsényi utasítása a Consilium Oeconomicum besztercebányai adminisztrációjához; Abdurrahman töröknek a tőle vásárolt különböző árukért mázsával mért libertást adjanak. Útlevelébe a mennyiséget írják be, hogy a megyék a megfelelő szállítóeszközről gondoskodhassanak. Még 1710-ben is folyt a megmaradt készlet eladása. Május 6-án egy görög és egy török kereskedő Bercsényitől Egerben 3,000 forint értékű rézpénzt vett, mázsáját 45 magyar forintért /66 mázsa/. A pénzt Konstantinápolyban Pápai János kezébe kellett lefizetniök. Ami rézpénz még megmaradt, abból ágyukat, harangokat öntöttek, más írásos adatból pedig megtudjuk, hogy Krakkóban "tekenő"-ben árulják.

Mindezek ismeretében, vagy talán éppen ezért, a korban annyit átkozott réz monéta gyűjtése, rendkívül változatos éremképe, viszontagságos története miatt a kort ismerő és kedvelő numizmatikus egyik kedves gyűjtési területe, összegyűjtött érmei pedig gyűjteményének féltve őrzött darabjai.

* Cserei általában nem szimpatizál Rákóczival. Más helyütt azt írja, hogy a nemesfém pénzt saját céljaira Lengyelországba küldi ki "rosszabb időkre", de egyik esetben sincs igaza. A nélkülözhetetlen nyersanyagokat, árukat, fegyvereket stb. csak aranyért és ezüstért lehetett külföldön megvásárolni; így ha tiltá a fejedelem azok belső forgalmát, ezt egyrészt azért tette, hogy mások ne halmozzák fel, másrészt az ország érdekében mindent a beszerzések fedezésére összpontosított. A háborús idők természetes velejárói az atrocitások, hatványozottan igaz ez a féktelen, regulát nem ismerő, azt el sem fogadó hajdúkra, hozzájuk társultak a zavaros időket kihasználó ügyeskedők, mindez - mint mindig -, leginkább a kiszolgáltatott, védtelen népet sújtotta. Rákóczi szándékai, áldozatvállalása magáért beszél, ő valóban mindenét feláldozta és elveszítette. Fejedelemként is méltóságos volt, rászabott sorsát is méltósággal vállalta és viselte.

Temesvári Jenő
 

Zweig János Kristóf Selmecbánya bányamestere volt a Rákóczi-szabadságharc idején. Keveset tudunk róla, szűkszavú tudósításaiból ítélve a város megbecsült polgára. Nagy mesterségbeli tudás, széles körű ismeretség jellemezte. 1707-ig ő őrizte a város céhládáját. Kényszerből állott Rákóczi hűségére, s mindvégig inkább a császáriakhoz húzott. Mindennél jobban érdekelte azonban városa jóléte, biztonsága és a bánya. Naplója szűkszavú, tárgyilagos, remek megfigyelőre vall. Sok olyan részletet őrzött meg, amelyről forrásokból egyáltalán nem, vagy csak töredékesen értesülhetünk. Egyedülállóak báró Hellenbach bányagróf a szabadságharc pénzügyminisztere munkájáról és üzelmeiről adott tudósításai.

1704. január 28-a körül hozattak be az új vörös polturák, melyeken a Boldogasszony képe körül a fénykör kihagyaték.
 
1704. február 10-kén Besztercére 28.817 forint küldetett. Hellenbach Lengyelországból hozatott ezüstolvasztásra ónt mert a maradék már csak három hétre volt elég, mivégre a polturák segéltek.

1704 . február 19-kén  Rákóczi 60 és Bercsényi 30 darab tizes aranyat kapott, az ide nem értett ezüst pénzen felül, mit az ágostai vallásbeliek, mint templombeni gyűjteményt küldének neki.

1704. április 29-kén  Vélemény kivántatott az iránt: mint állittassék ki a kivánt 1 millió veres poltura. Beszterce mindjárt igennel felelt, Körmöc elébb tudni akarta Selmecnek határozatát, ez pedig sokáig ingott, majd ismét apró garasos és polturás pénzt javasla divatba hozni, mely a béke helyre állitása után is köz értékű lehetne. Mit javasla báró Hellenbach, ki nem tudatott, de nem sokára megjelentek a réz 15 krajcárosok / X polturások /.

1704. június 2-kán  Báró Hellenbach új pénzt mutatott Nagybányáról, melynek egyik lapján ezen fölírás látszatott: "PATRONA HUNGARIAE", másikán pedig az ország címere, s ugyan ott fejér polturák is verettek, hasonló bélyeggel. A körmöci veres polturák folyton Mária képével veretnek, fénykör nélkül, úgy szinte a 15 krajcárosok is, egy felen a magyar cimer, másikán ezen fölirás lévén: "PRO LIBERTATE" és egy római X szám.

1704. augusztus 7-kén  A fejedelem abbeli parancsa hirdettetik, hogy az arany és ezüst pénz a király képe nélkül minél előbb folyamatba hozassék. Körmöcön és Besztercén, mint hallik, szinte evangélikusokkal töltik be az üres hivatalokat. Ezt a napló Hellenbachnak tulajdonítja, ki úgymond, néha új polturákban 1,000 forintonként kölcsönzött a kamarának, s ezt későbben arany, ezüstben fizetteté magának vissza.

1704. október 23-káról Zweig emliti, hogy az 1704-ik esztendőbeli aranyokon az esztendőszámra veretett át, minek okát úgymond, nem foghatja meg.

1704. november 15-kén Százezer forint küldetett a táborba, mihez az is járult, hogy Bercsényi mindent eltakarittatott, mit a kamaratárban talált. Vihnyén néhányan beszélték egymásnak, hogy a fejedelem Cancelláriájában parancs iratott Hellenbachnak: adna számot afelül, mely mennyiségben veretett eddig 15 krajcárost  / X poltura /, mire forditá azt, miután a táborban oly nagy mennyiségről semmit sem tudnak.

1704. november 16-kán  Ismét küldetett 170 ezer forint Kassára, s Hellenbach minden ezüst pénzt összegyűjtött, mint mondá, árukat vásárolni.

1705. január 22-kén A fejedelem világositást kivánt afelől, miért nem kerül ki a körmöci pénzházból hetenként legalább 50 ezer 15 X [krajcár]os, mire ő /Hellenbach/ az anyag hiányát hozá fel mentségül, és azt, hogy apróbb nemű pénz verésével vész el sok idő. Ennek következésében a fejedelem rézpénzveretésével egészen fel akart hagyatni, de a bányamivelés nem nélkülözheti. A Thököly-féle adósságból 2000 aranyat fizettetett ki /valószínűleg Thökölynek a várostól még annak idején felvett kölcsönéről van szó./

1705. február 20-kán  B. Hellenbachnak elutazta előtti parancsánál fogva minden kamarai kohezüst tisztára olvasztatván 800 márkát adott /egy budai márka vagy gira = 245,53 gramm/. Különösen megjegyzi itt Zweig azon körülményt, hogy minden arany- és ezüst pénz az ország cimerével veretik, ellenben mi a  fejedelem számára van szánva, az mind a király képével. A magyar forintokat a táborban csak 10 garasba, s a 15 krajcárosokat 3 garasba veszik. /A magyar forint eredeti értéke 16 1/3 garas volt, míg a 15 krajcárosé [X poltura] 5 garas. A pénzromlás egy év alatt 40 %./

1705. február 27-kén  Bercsényi 50 személlyel Selmecre jött, s b. Hellenbachhoz szállott. gr. Csáky mondá, hogy midőn Bercsényi az imént Selmecen volt, a kamara jövedelméből 14 ezer forintnyi fejér pénzt, 12 ezernyi rezet, b. Hellenbachtól 2000 aranyat kapott, arra kérvén ezt, hogy Selmecet jól  védelmezze.

1705. március 30-kán Körmöcön egy hét alatt 7 márka 34 pizét arany jött be. /pizét = pizetum. A pénzverésre szolgáló ezüstfém súlyegysége, a budai márka 48-ad része, kb. 5 gramm/. A mészárosok panaszkodtak, hogy a polturákon sokat vesztenek, mert marhát ezüst pénzen kell nekik vásárolni, s ezüstpénzért 3-4 polturát kénytelenek adni, ha be akarják váltani.

1705. június 15-kén Ez időben kezdettek vörös /réz/ félforintosok veretni /XX polturás/.

1705. június 22-kén Az aranynak értéke 3 frt-ban, a forinté 20 garasban állapittaték meg.

1705. július 11-kén  A veres 1/2 forintosok először jelentek meg, melyek iránt báró Hellenbach úgy rendelkezett, hogy hetenként legalább 1000 forintnyi veressék. A körmöci ezüstfuvarosok a jövedelmet csupa arany ezüstben hozták el, melyért b. Hellenbach más pénznemet adatott, s ezt hazaküldött.

1705. szeptember 24-kén  B. Hellenbach a Háromkirályok tárna jövedelmét császári fillérekké verette.

1706. január 30-kán  Gróf Cotten, ki ennek előtte hamis pénz veréséért elfogatott, mentségül azt vallotta, hogy az inség késztette e vetemedésre, s a hamis pénzen be akarta magát ruházni, embereket bérleni, csatamezőre kelni, s erre valami 2000 forintnyi summát szerezni. A nála talált tőkéket /verőtöveket/ maga véste ki. Cimborája, a vele elfogott Krisztián nevű órás, ki Besztercéről szerzé a szükséges rezet, csupán a gróf csábitásai martalékának vallotta magát, mit a gróf maga is megismert. A rájuk kiszabott halálos itélet száműzetésre változék.
Azon 100 mark /márka/ arany, mely Erdélyből érkezett, Körmöcön a császár képével veretett pénzzé.

1706. április 7-kén  A réz ritkulni kezdett, s nem volt már miből pénzt verni.

1706. november 11-kén A panasz a vöröspénz miatt mind inkább nőtt, azért ily elvet állitottak fel: A király is veretett ezüst polturákat, melyek csak az ország határai közt környelhetnek /forognak/, s mivel ennél fogva ismét beváltandók, a dolgot akkép kell intézni, hogy 4 millió frt vereset veretvén, minthogy az országban 100.000 házra számolhatni, minden házra 40 frt esik, s az ország elbirja ezen kárt. Később pedig elrendelhetni majd az új rovást /imposita/, s mivel a katonaság is ily pénzzel fizettetik, azért ezen pénzmunkálat nem okoz káros környeletet /circulation/.

1707. július 10-kén  költ decretum következésében Zweig hivataláról letétetett, melyet b. Hellenbach minden tanácskozás nélkül Heinrich Godefrédre ruháza, ennek adatván a társtár /Bruderlade/ és hivatalos irományok által /Bruderlade-ban, céhládában tartották a céh okiratait, pecsétjeit, pénzét, értékeit/.
 
1707. augusztus 20-kán  A zab 5 forinton kelt s egy szekér széna 20 frton. Sem a nemesség, sem a parasztság már el nem fogadá a verespénzt.
     
1707. augusztus 30-kán  Az inségben lévő bányalegénységet Hellenbach katonasággal véresen levereti, társládájokat összetöreti.

1707. november 10-ike körül b. Hellenbachot Léván a szavakkal fogadta Bercsényi "Üdvözlégy jó sáfár a haza gyilkosa, megrontója és kirablója". Zweig János báró Lützelburg Jánostól hallotta, hogy Rákóczi mint vezér viselte a hadat, Bercsényi ésszel, Hellenbach pénzzel. /Bercsényi szavai: "Salve bone oeconome, latro, homicida, ruina patriae"

Selmecbányán 1703. július végén a kuruc felkelők közeledtének hírére Majer Teobald főbányagrófi helytartó /Oberkammergrafenamst Verwalter/ önbátorságát keresvén Zweigot felszólítá: hogy bírná rá Hellenbach bárót a várnagyság fölvállalására, ki úgymond, ezt annyival inkább tehetné meg, mivel  már a Thököly-lázadáskor is viselte e tisztet, az ellennél tekintetben volt, s a királyi érdek iránt hűsége eléggé ismeretes. Hellenbach rövid vonakodás után az ajánlatot elfogadá, s Majer elköltözött, néhány bányatiszt pedig utána. Az elégedetlenek valódi közeledtével köz felszólításra 800 bányászlegény s 500 polgár állott ki. 1703. szeptember 17-én Léva meghódolt, elfoglalták Besztercét, és onnan Körmöcre mentek. Ocskaynak a selmeci kamara azon 922 ftot, mit a nádori vizsgáló /Palatinalis Revisor/ kevés idő előtt vörös polturákban /az I. Lipót által 1696-tól veretett rézpénz/ Léva nevében bátorsággal letett, kemény kérelme következésében ezüst pénzzel fizeté ki. Zatureczky László Schrötterrel s Meiznerrrel /besztercei beszedővel/ Selmecre jött, s Rákóczi Ferenc nevében a kamaraudvarnál* /Kammerhof/ minden tiszttől elfogadá a hűségi esküt /Juramentum fidelitatis/.

Temesvári Jenő

Jegyzetek:

* A 16-18. században a Zólyom, Bars és Hont megyék területén fekvő bányák az ún. alsó-magyarországi bányakamara irányítása alatt álltak, élén a főkamaragróffal /főbányagróffal/. A fejedelem 1703. október 20-án nevezte ki Hellenbachot főbányagróffá. A bányakamara szervezetében három nagyobb hivatal működött: a körmöci és selmeci alkamaragrófság és a besztercebányai igazgatóság. Miután ezek egymástól és a főkamaragróftól is meglehetősen függetlenek voltak, ezért őket külön-külön is kamarának nevezték. Ezt teszi Zweig is:amikor kamarát említ, akkor általában a selmeci alkamaragrófságról van szó. A kamarák hatáskörébe tartozott nemcsak a kincstári és magánbányászat, hanem a pénzverés, erdőgazdálkodás, a fiskális birtokok kezelése is.

1706. március 8-án Hellenbach és a Consilium Oeconomicum között felosztják a bevételi területeket: a besztercebányai, selmeci, körmöcbányai bányaüzemek, a pénzverő és az ezekből eredő bevételek Hellenbach feladata; a többi pénzverő ház, a szomolnoki üzem, fiskális birtokok stb. a Consilium Oeconomicum alá tartoznak.
 
Bányavárosok /szabad királyi városok/: Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Libetbánya, Újbánya, Bélabánya.

Irodalom:

Rákóczi Tükör I-II. Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról 
/Szerkesztette: Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes/, Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1973. 205-248.
Tiles János: Báró Hellenbach János Gottfried bányaigazgató, selmeci kamaragróf  BKL 1937. 147-150. 
 

Szeretem a történeteket. A szívet melengetőket, régmúltat felidézőket különösen. Talán azért, mert az én generációm jó része volt olyan szerencsés, hogy még mesék ringatták álomba, és a karácsonyfa alá Dékány András, Molnár Gábor, Fekete István, Jókai Mór Verne Gyula és még sok más remek tollú író könyve került. Ha sok másban nem is, e tekintetben álomvilágban élhettünk. Felnőtt korom egyik meghatározó, számtalanszor újra- és újra olvasott írója, Lénard Sándor a brazíliai őserdőben a „láthatatlan házban” koldusszegény botokud indiánokat, pénztelen német és olasz telepeseket úgy gyógyított évtizedeken át, hogy azok egy-egy történetet adtak neki fizetségül. Aligha volt nála gazdagabb ember.

De hogy kerül ide a Puch, és mi az, hogy mesél?

A kerékpározás a futáshoz hasonlóan magányos sport. Látszólag. Ha már nem az elszánt akarat érvényesítése foglalkoztatja az embert az izomláz, hőség, vagy zord idő leküzdésében, akkor valahogy az az érzés keríti hatalmába, hogy nincs egyedül. Társa, a kerékpár már nemcsak a váltó jellegzetes finom zizzenését, a gumik súrlódását juttatja el a füléhez, hanem gondolatokat ébreszt az addig magányosnak és egyhangúnak vélt órák során. Igen, gondolatokat, amelyek bennünk vannak, ismerősek, csak valamiért csendben pihennek agyunk és szívünk mélyén.
Hiszem, hogy a tárgyaknak sorsa van. Megtalálnak minket, amelyekre valóban szükségünk van, ha akarjuk, ha nem. A Puch kerékpár azért lett az enyém, mert mesélni akart nekem régmúltakról, kedves emlékekről, leginkább talán azért, hogy általa és vele jobban megismerjem önmagam.

Egymásra találunk…

Előre kell bocsátanom, hogy gyermekkorom óta nem volt kerékpárom, nem is vágytam rá, hogy legyen. Pedig remek bringák voltak a Túra-Csepel-ek, Toldi-k. Fiamnak már összecsukható Camping-je volt, de én azzal sem jártam, helyette egy 18 éves Trabant Combi-t szerettem. Szóval egész jól el voltam nélkülük. Egy balesetet követően próbálkoztam a kerékpáros rehabilitációval, de csúfos kudarc lett a vége. Eltelt újabb 12 esztendő, eszembe sem jutott a dolog mindaddig, amíg nyáron, Kecskeméten egy meglehetősen tartalmas ebédet követően elemi vágyat nem éreztem valami mozgás után. Fiam felajánlotta, hogy bringázzunk egyet, az jót tesz. Nem hittem a dologban, de neki lett igaza. Bírtam szusszal, a térdeim sem tiltakoztak, a másnapi kisebb izomlázat leszámítva kellemes emlékként maradt meg a letekert mintegy húsz kilométer. Egyszeri kalandként aztán feledésbe merült a dolog.

Néhány hónappal később Kőszegen láttuk meg egymást. Családfám kutatása és Kőszeg iránti nem halványuló szerelmünk okán töltöttünk néhány napot a városban. Törzsvendéglőnk mellett van egy kerékpár kölcsönző, ahol új és használt kerékpárokat is kínálnak megvételre. Naponta elmentünk előtte, még csak nem is lassítottam, ügyet sem vetettem a járdán sorakozó kínálatra. Az utolsó előtti napon történt: Úgy látszik a kiadós ebéd és a kerékpár az én esetemben összetartozó fogalmak. Szombat volt, a kereskedő zárni készült. Valamiért kedvem támadt nézelődni. Felidéződött a kecskeméti bringázás kellemes emléke; mi lenne, ha vennék egy olcsó használt kerékpárt, néha tekerek vele, aztán, ha megúnom, majd megszabadulok tőle. Feleségem is biztatott, mondván, hogy „legalább nem ülsz örökké a számítógép előtt”.

Hát akkor meséljen a Puch!

Úgy kezdődött, hogy nem mesélt. Helyette én kínlódtam. Már néhány kilométer után megszabadultam volna tőle, mindenem sajgott és fájt. De nem hagyott békén. Rövid útjaink során többször megállítottak vérbeli bringások, hogy közelebbről megnézzék. Dícsérték márkás váltóját, fékrendszerét, nagyméretű első fogaskerekét. Summázva: rajtam kívül mindenki nagyon elégedett volt vele.

Máskor eszembe juttatta, amit Édesapám gyermekkoromban mesélt: Bécsben élő unokabátyám valamikor az ötvenes évek végén, az Alpok szerpentinjein elkerekezett Párizsig. Még mielőtt elbíznám magam az egyre javuló napi teljesítményemet illetően. Más alkalommal, ha elégedett volt velem emlékeztetett valami régi képre is, melyről kerékpárral túrázó fiatalemberek tekintenek rám Bruck an der Mur főterén, középen nagybátyám, a régmúlt 30-as évekből.

Egy másik alkalommal arról mesél, amikor budafoki házunk kapujában Édesapám vadonatúj kerékpárját szemléli büszkén Nagymama. Édesapám a képet nézegetve emlékezett rá, hogy még 1938-ban, "Weiss Manfréd"-os tanonc korában az ösztöndíjából rakosgatta össze a piros vázas "Csepel Csoda", árát. 103 Pengő nagy pénz volt akkoriban. Meg is volt a bringa mindaddig, amíg aztán 1945-ben a házukba beszállásolt orosz katonák magukkal nem vitték. Bizonyára szükségük volt rá Berlin elfoglalásához... Aztán arról, hogy ha nagy hó volt, a kerékpárt sílécre cserélték, és nem számított nagy „kunszt”-nak Kőszegről a Bécs alatti Semmeringig túrázni. Mitőbb, ebben a család egyes nőtagjai is részt vettek. Más dolgokról is elmélkedünk, miközben gyűlnek a kilométerek: kitartásról, akaraterőről, a jól elvégzett feladat öröméről. Megvitatjuk az élet dolgait, jót, rosszat egyaránt. Én győzködöm, ő bölcsen hallgat, aztán eszembe juttat valamit. Ha figyelek rá, megértem kérdéseimre, kételyeimre a választ. Máskor csak a napfény csillan meg zöld vázán, hallgatunk, magunkra figyelünk, és mindketten elégedettek vagyunk.

Szövetségünk kikezdhetetlen, most már dacolunk a zord idővel is, egyikünk sem törődik vele. Letörölgetem sáros, esőverte testrészeit, s amíg leszárad karjain tartva kesztyűmet, sisakomat, jóleső érzéssel gyönyörködöm benne, kortyolgatva a szomjúságoltó, megérdemelt doboz sört.

Aztán már a következő napot várjuk. Újra összerázódunk, ő kezdetben megiramodik, majd egyenletessé válik a tempója, hozzáigazodik az én szívverésem is. Mindketten készen állunk: jöhet az újabb történet, folytatódhat az emlékezés.

Temesvári Jenő

A Nagykanizsai Takarékpénztár palotáját a megye első bankja építtette székházaként 1879-1888 között, eklektikus stílusban. A szomszédos ház megvásárlása, átépítése, megmagasítása után 1888-ban alakult ki a székház ma ismert, teljes képe. A földszinten működött a 20. század elején ifj. Wajdits József könyv- és lapkiadó kereskedése, Vértes Antal fényképészeti műterme a Csengeri utcai oldalon, majd a két világháború között Szomolányi Gyula divatáruháza. A saroképületet erre emlékezvén ma Szomolányi saroknak is nevezik. Az időközben az épület díszét képező kupolát elbontották, majd 1988-90-ben újra építették. Címereit 1992-ben a Városvédő Egyesület készíttette.

Vértes Antalról sem lehet sokkal többet tudni, korszerű, jól felszerelt műterme bizonyára közkedvelt és látogatott volt. Működésének ideje az 1880-as évek elejétől az 1920-as évek közepéig határolható be.

A Zalai Közlöny 1907. évi decemberi számában az alábbi hírdetést teszi közzé:

„Újdonság!
Az it. (igen tisztelt) közönség szíves tudomására hozom, hogv műtermemet előkelő fővárosi és külföldi fényirdák mintájára, a mai kor legújabb vívmányai szerint, villamos fényreflektorokkal láttam el, így azon helyzetben vagyok a mai naptól fogva, a legelőnyösebb világítás mellett, az időjárástól teljesen függetlenül ünnep- és vasárnap is reggeli 8 órától esti 8 óráig felvételeket eszközölhetek előzetes bejelentés esetén későbben is. Bálok és egyéb estélyek alkalmából műtermem a késő esti órákban is nyitva van, ugy, hogy a közönség közvetlen az estélyek látogatása előtt is fényképeztetheti magát. Ezen uj eljárás szerint felvett képek semmiben nem különböznek a nappal felvett képektől. Műtermemet a jövőben is szives pártfogásukba ajánlva, vagyok teljes tisztelettel
VÉRTES ANTAL fényképész
Csengery ut 1. Nagykanizsai takarékpénztár épületében földszint.”
Kirakataim megtekintésére felhívom a közönség szíves figyelmét.

Egy másik hirdetés 1908 januárjában a következőkről tájékoztatta a város és környéke nagyérdemű közönségét:

„Arczképek!
Tisztelettel jelentem, hogy műtermemet a legmodernebbül rendeztem be, annyira, hogy ehez hasonlók csak a legnagyobb városokban találhatók, továbbá, hogy egy kitűnő erőt szerződtettem azon célból, hogy Nagykanizsa és vidéke t. közönségének valóban művészi képeket szállíthassak. Készítek tehát mindennemű fényképeket és festményeket, vizit életnagyságu alakokban, családi- és csoportképeket, kép specialitásokat, gyermekfelvételeket stb. nem mesterkélt, hanem természetes beállítással, élethü hatással, művészi világítással. Egyúttal van szerencsém kirakataimra felhívni a t. közönség figyelmét.
VÉRTES ANTAL fényképész Nagykanizsa, Csengery-utcza földszint.”

Zalai Közlöny 1907. december

"Fényképezés esti világításnál. A nagykanizsai fényképészüzlet egy bravúros lépéséről számolhatunk be. Ma már semmi akadálya sincs annak, hogy valaki magát este, vagy bármily borús időben is lefényképeztesse. - Ugyanis Vértes Antal fényképész Csengery-uti műtermét villamos reflektorokkal szereltette fel és így borús időben, vagy este is eszközölhet felvételeket. A felvételek semmivel nem különböznek a nappali világításos képektől. Sok egyéb között van egy érdekes előnye is ezen uj berendezésnek Ugyanis Vértes műtermét bálok, partik rendezvények alkalmával is késő estig nyitva tartja és így a közönség báli öltözékében megörökíttetheti magát. Vértes Antal hirdetését olvasóink figyelmébe ajánljuk."

Tringer János nagypapa és felesége az 1900-as évek első évtizedében többször járhattak Nagykanizsán, ahová talán vasúton vagy közúton juthattak el a szomszédos Somogyból, netán a Tolna megyei Nagyszokolyból. Knézich Gizella talán még hajadonként kereshette fel Vértes Antal fényképész műtermét a Somogy megyei Berzenczéről. Álló alakos portréja a korra jellemző mesterkélt beállítást és a nem túl fantáziadús installációt tükrözi, de ez akkoriban Bécstől Budapesten át Kolozsvárig az egész Monarchiában jellemző volt. A portré kivitelezését tekintve nem marad el a nagyvárosi műtermek technikai színvonalától. Tringer János 1909-ben már a Déli Vaspálya Társaság alkalmazottjaként szerepel a Vasúti Almanach-ban, így a szintén Vértes Antal műtermében készült csendőr egyenruhás - tizedesi rendfokozatú - fotográfiája majd a néhány évvel későbbi szakaszvezetői rangjelzésű portré is az 1909 előtti években készülhetett. Megismerkedésük helyéről és idejéről nem maradt adat, egyéb nagykanizsai kötődésük sem ismert. 1912. január 24-én kötöttek házasságot, Budapesten éltek, ezt követően már aligha járhattak a dél zalai városban.

Temesvári Jenő

"Az egyik boszniai basa, bizonyos Küszük Hasszán nyaralója volt ez az erdők sűrűjében megbúvó várkastély. A basa rablott kincseit és foglyait őriztette itt. Kelet minden pompájával és kényelmével volt berendezve. Zrínyi egy alkalommal meglepte a várat, azt elfoglalta és felprédálta, épületeit felgyújtotta, kiszabadította a foglyokat. Amikor a basa gyanútlanul erre járt, és megpillantotta a pusztulás nyomait, bánatában holtan fordult le a lováról…"

A mély árokkal körülölelt romokat az 1990-es évek végéig nem bolygatta senki, csak a történelem iránt vonzódó polgárok és diákok kirándultak ide, hogy megpihenjenek a romokat benövő fák hűs árnyékában, és rövid időre elmerengjenek a régmúltakon.
A város közintézményei, vállalatai, diáksága és a Honvédség összefogásának köszönhetően, Kanizsa török alóli felszabadulásának 300. éves évfordulója kapcsán a romokat Vándor László régész fogta vallatóra. A Romlottvárról először 1480-ban hallunk. A Bajnai-Both család Szentgyörgy falujukban várkastély építésére kér engedélyt Hunyadi Mátyástól. Meg is épül, hiszen az 1500-as évek elején már kapitányáról is említés történik. A várkastély nagyjából négyzet alakú, két sarkán toronnyal, míg a déli oldalon egy ún. öregtorony volt. A keleti oldalon lévő „hosszútorkú” bejárathoz fahíd vezetett. A kapubejárat mellet valószínűleg egy kis kápolna is helyet kapott. A többszintű lakótér alatt pince volt (É-i oldal).

1566-ban, Szigetvár eleste után a török egy éjszaka a várat körülvevő és kívülről palánkkal megerősített szárazárokból elhajtotta a lábasjószágot, de ezen kívül más kár nem érte a kastélyt. Ezt követően egy-két évig még jelzi a török portyákat a szomszédos Kanizsának. Az ásatás tanúsága szerint három pusztulási réteg volt megfigyelhető, melyek nagyon rövid időn belül követték egymást. Számszeríj nyílhegyek, puskagolyók tömkelege hevert a falak tövében ezekben a rétegekben. Az utolsó időszakban – amikor még volt élet a kastélyban -, már csak az ÉNy-i saroktorony maradt védhető. Ezt bizonyítja az is, hogy a tornyot külön 3-4 méter mély árokkal vették körül. Ekkor már tényleg csak megfigyelőhelyként funkcionálhatott. Azt pontosan nem tudni, hogy ez után ki robbantotta fel a maradék várkastélyt (a robbantás tényét igazolja, hogy hatalmas faldarabok omlottak a várárokba). A feltárás során semmiféle török lelet nem került elő. A felszínre került bástyák és az épületszárnyak téglafalai által közrefogott udvar közepén téglából épített kút napjainkban konzerválásra várva éli újra életét, kívül-belül körbejárható falai mellett újra megpihenhet az erre kiránduló, a múlt iránt érdeklődő utazó.
 
Ez hát a legenda, és ez a valóság. A legenda bizonyára tovább él, élteti, hogy a Zrínyiek elválaszthatatlanok e vidék történelmétől. A lováról holtan leforduló török basa pedig valóság is lehetett, ha nem is a Romlottvárnál, de az állandó csatározásokban, amelyekről a Zrínyiek mindig példamutatóan gondoskodtak. Egy biztos, a kanizsai török, legyen az vitéz vagy basa, mindennek tekinthette a kanizsai szolgálatot és a Zrínyi szomszédságot, csak „életbiztosításnak”, Allah ajándékának nem.
Ezért éljen csak tovább a legenda – nem bánt az senkit -, sugározza szívet melengető hatását az utókorra.