Apuka Világa

„néha a vak is talál egy patkót”
(Vitnyédy István)

1. Evlia Cselebi Kecskevára, Zrínyi-Újvár

Az Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664 1904-ben jelent meg először Karácson Imre fordításában. A második kiadást 1985-ben vehettük kezünkbe. Evlia egy főrangú török kiváltása kapcsán eljutott Zrínyi Miklós muraközi birtokára, és ott szokásához híven jól körül is nézett. A jószemű utazó révén derül fény Zrínyi-Újvár helyére, melyről még a „beavatottak” közül is többen úgy vélik, hogy az nem is esik a mai Magyarország területére, vagy nem oda helyezik, ahol ténylegesen volt. Meghagy ebben a bizonytalanságban minket az említett második kiadás jegyzeteit készítő Fodor Pál is.
Nézzük, mit ír Evlia Cselebi: „A vár (t.i.: Csáktornya) egyik kapuja az északra néző Kanizsai-kapu, melynek útja a Dráva folyón keresztül a túlsó oldalon, Kanizsa földjén levő Kedskivár nevű új várhoz vezet.” Az 571.lapon ezt olvassuk: „az 1071 esztendőben (1660-1661) Zerin-oglu építette (…) Kanizsa elfoglalásának szándékával a Mura folyón innen, kanizsai földön, Kanizsához három órányi közelségben, a békekötés ellenére.”
A Légrádi-hegy Somogy és Zala határán fekvő utolsó kiemelkedését Kecskevárként ismeri a hagyomány. Földrajzi fekvése pontosan egyezik Evlia Cselebi helymeghatározásával. A jámbor muszlim Kecskevár nevét nyilván Csáktornyán hallhatta, a kedskivár megnevezés elhallás, esetleg a korabeli tájszólás következménye lehet. A török írásmód szerint a k,c,q,y, v,a,r  helynevet Fodor „e néven ismeretlen hely; talán Kis-Kővár(?)” néven jegyzeteli.
Hogy Zrínyi-Újvár helye magyar területre esik, az ma már kétségtelen. Ugyanígy a magyar Kecskevár régi helynév és az Evlia Cselebi által leírt Kedskivár összecsengése sem vitatható. Tehát a Fodor Pál által „e néven ismeretlen hely” korántsem ismeretlen.
Evlia Cselebi nemcsak Zrínyi Miklósnak vitt főrangú ajándékot, minket is megajándékozott egy becses és pontos adalékkal, nevezetesen azzal, hogy Kecskevár és Zrínyi-Újvár egy és ugyanazon hely.
 
2. Ki lehetett a téli hadjárat kőszegi krónikása?

Esterházy Pál Mars Hungaricus-ának Zrínyi-Könyvtárbeli kiadásában (1989) többször szó esik arról a névtelen magyar krónikásról, akinek Zrínyi téli hadjáratáról készült magyar nyelvű feljegyzéseit Berkeszi István publikálta a Századok 1889. évi folyamában Gróf Zrínyi Miklós horvát bán téli hadjárata 1663-ban címmel.
A névtelen krónikás Pécsről szólva többek között azt jegyzi meg, hogy a város „situsa úgy fekszik mint Kőszeg”. (Lásd a Mars Hungaricus 159. jegyzetét a 481. lapon.)
Kőszegi vonatkozású Zrínyi-adatot Fabó András 1871. évi Vitnyédy-levélkiadásából idézhetek (381-382. levél), s azt hiszem, ez közelebb visz a névtelen naplóíró személyének meghatározásához. Vitnyédy István 1664. április 3-án Sopronból segélyt kér Zrínyi számára, s kéri „Fekete uram” tábori papként való elengedését: „ Ezen alkalmatossággal azon akarám Kgteket kérnem, mivel én is elmegyek és efféle dolgokban az áhítatos imádság és isteni szolgálat nagy számú hadaknál is hasznosabb és igen szükséges is Kgtek Fekete uramat engedje meg velem eljönni, hogy imádsággal kezdjük mindennapi foglalatosságinkat…”
Ugyanezen a napon Vitnyédy Fekete István kőszegi evangélikus papnak is ír; hívja, jöjjön tábori papnak s készítsen egy szép imádságot; „Írtam az nemes tanácsnak velem Kgdet elbocsássák, mert (…) ha ő szent fölségének áhitatosan esedezünk könyörgésünkkel, megáldja az mi kivánságinkat boldog dicsőséges és hazánk javára igen hasznos kimenetellel, mert ő szent fölségével azt az nagy bestiát megszégyeníthetjük és futamtathatjuk. Nagy szeretettel kérem Kgdet, disponálja ugy maga dolgait, hogy legtovább mindjárt az innepek után való másod vagy harmadnap megindulhassunk, egy obsidióra való szép imádságot csináljon Kgd, az tavali is velünk lehet, de első dolgunk obsidio leszen. Én Kgdnek ugyan érdemes jutalmát tavaly sem adtam, ez idén sem adhatok…”
Úgy gondolom, ismervén Zrínyi jó kapcsolatait a kőszegi nemes tanáccsal s tudván, hogy Kőszegen is megszállt: Vitnyédy kérését sem a tanács, sem Fekete István nem tagadta meg, annál inkább sem, mivel közismert volt Zrínyi toleranciája a nem katolikus felekezetekkel szemben.
És úgy vélem, hogy a tábori papságot vállaló kőszegi Fekete István lehetett a Pécset Kőszeg „situsával” összehasonlító névtelen magyar krónikása Zrínyi téli hadjáratának.
Ha már Vitnyédyt fellapoztam, szeretnék még egy adalékra utalni, melyre nem szoktak hivatkozni történészeink. Vitnyédy a Fabó-kiadás 306. számú levelében, melyet Sopronban keltezett 1663. június 30-án, a következőket írja Zrínyinek: „Azonban nem ártana, ha lehetne az eszéki hidat vagy occupálni, vagy elégetni, hogy lenne derekas megakadályozása útjának (t.i.: a török hadaknak). Megnevet Ngd engemet ezen írásomért, de ne nevessen Ngd, mert néha a vak is talál egy patkót, noha elhittem, én kivülöttem is Ngdnak is nagyobb gondja vagyon énnálamnál ezekre, ugymint a ki ellen vagyon ezen machinatio dirigálva”.
Íme, az eszéki híd felégetésének a téli hadjárat előtti Vitnyédy-víziója.

3. Keszthelyi Zrínyi-képek „a csáktornyai régi sírbolt képeiről másolva”?

Úgy hallottam, hogy az 1987. évi zalaegerszegi Zrínyi-konferencián Németh József akkori megyei múzeumigazgató fegyveres őrizettel elhozatta a keszthelyi Festetics-kastélyból Egerszegre és kiállította a publikumnak azokat az ismert Zrínyi-olajképeket, amelyek egykor Festetics György megrendelésére készültek.
De vajon tud-e arról a kutatás, hogy ezeket a képeket látni Szontagh Gusztáv is elutazott Keszthelyre, és ennek a látogatásnak élményi nyomát Toldy Ferencnek Zrínyi Miklósról szóló irodalmi arcképe őrzi. Toldy Zrínyi-arcképének II. részét ugyanis Szontagh írta. „E fejezetet kérésemre Szontagh Gusztáv barátom dolgozta, s az mint kiegészítője a képnek, innen el nem maradhatott” – világosít fel Toldy. Szontagh pedig így ír:
„Nagy emberek munkái kettős érdekkel bírnak: először tartalmoknál fogva, mely soha nem lehet jelentéktelen, oktatnak; másodszor önkénytelenűl nyilvánítván saját világszemléletöket, gondolkodási és érzési módjokat, kulcsot nyújtanak tetteik s jellemök helyes felfogására. Hogy való képzetet nyerjünk felőlök, azontúl még személyeik hű képmásait kell szemlélhetnünk: s e sorok írója e kedvezményben is részesűlt. Keszthelyre vetődvén, meglátogatta a gróf Festetics-féle könyvtárt, hol a Zrínyi család tagjainak arcképei, a csáktornyai sírbolt régi képeiről másolva tartatnak fenn, s ugyan e miatt eredetiségöknél fogva hűséggel is vonzanak. A sziget hős szakálos arca férfiasságot és elhatározottságot fejez ki; unokájaé meghatóbb: nemes, férfias szépségű, szakál s barkó nélküli arcán, melynek fejérsége hollófekete szemével, bajuszával és hajával kellemes ellentétet képez, egyszersmind müveltség és lelkesség mutatkozik. Hős, tudós és költő együtt áll előttünk, s elkapatva a hatástól önkénytelenül felkiálték Vörösmartyval: >Zrínyi, dicsőségünk! Végső daliája nemünknek!<” (Az idézet Toldy Ferenc Irodalmi arcképek és szakaszok című könyve, Bp., Ráth M. kiad., 1873, 16-17. lapjáról való.)
Kérdezem: vajon honnan tudhatta Szontagh, és igaz-e, amit állít, hogy ti. a keszthelyi képek „a csáktornyai régi sírbolt képeiről másolva tartatnak fenn”? Őriznek-e erre vonatkozó megerősítő adatot a képek (a képek feliratai)? Van-e ikonográfiai hitele az állításnak?

A fenti cikk megjelent a Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóirata, az Irodalomismeret IV. évfolyam, 1-2 számában 1993. júliusában.
 

Mitől lesz egy fénykép nagyszerű és egyedi? Elegendő csupán megnyomni az exponáló gombot? A fotográfia másfél évszázados története során számos alkalommal bebizonyosodott, hogy nem mindegy, ki nyomja meg azt a bizonyos gombot. Az üveglemezektől a digitális képrögzítésig számtalan technikai újítás segítette tökéletesíteni a fotográfusok munkáját, de az utánozhatatlan képek titka mindig is abban rejlett, és ma is abban rejlik, hogy kinek a kezében van a fényképezőgép.

Ennek jegyében egy olyan több részből álló galériát szeretnék ezen az oldalon összeállítani, amely tartalmazza azokat a fotókat, amelyeket olyan számomra ismeretlen személyek készítettek, akik rendelkeznek azzal a látásmóddal, és tehetséggel, amitől az általuk készített fotó több egy fényképnél. Képeik tartalma felvillant egy olyan világot, ami elgondolkodtat, bepillantást enged egy olyan látásmódba, amely csak az övék. Szeretném itt összegyűjteni mindazok honlapjának hivatkozását (linkjét) is, akik a világot az objektív lencséjén keresztül láttatva számomra tartalmas kikapcsolódást, rengeteg új ismeret megszerzésének lehetőségét teremtették meg azáltal, hogy képeiket megosztották a világhálón.

A galéria másik részében fiam fotóiból szeretném egy csokorba szedni azokat, amelyek nekem tetszenek. Ez azért fontos, mert esetemben nem feltétel a szigorú szakmai szempontrendszer, ami a katonai és polgári repülés eszközeit fotózók számára követelmény. A válogatás a laikus szemlélő rácsodálkozása egy ismeretlen világ különleges pillanataira.

A galéria harmadik részében családunk itthoni és külföldi utazásai során készített képek szerepelnek. Utazni mindig kivételes élmény, izgalommal, várakozással teli esemény. Évek, évtizedek tervezgetése válik valóra, amikor elindul és hazatér az ember. A képek tükrözik készítőjének érdeklődési körét, bepillantást engednek gondolataiba, amikor lenyomja az exponáló gombot. A digitális fényképezőgépek korában már nem az a kérdés, hogy mennyit fényképez, hanem az, hogy mit örökít meg az ember. Azok lesznek az igaziak, amelyeket évek múltával is örömmel nézegetünk, általuk újra felidéződnek elhalványult pillanatok. Reményeim szerint a kiválogatott képek tükrözni fogják ezt a törekvést
 

Letenyét elhagyva, a Mura folyón átívelő Zrínyi-hídon keresztül autópályán, vagy a muraközi falvakat összekötő kanyargós úton, mintegy 25 km megtétele után jutunk el Csáktornyára, a Zrínyiek egykori birtokközpontjába. A mai települések békés arculata nem is sejteti, hogy az itt élőknek évszázadokon keresztül mennyi harc, küzdelem jutott osztályrészül. Csáktornya várának történetét majd egy más alkalommal idézzük fel, most csak egy pillantást vetve mai, dicsfényét vesztett, mégis szívet-lelket simogató látványára, továbbhaladunk északnyugatra, a Szlovénia felé vezető főúton 3 km-re lévő Šenkovec (korábban Svetajelena) településig. A Muraköz, benne Šenkovec, magyar nevén Szentilona a trianoni békeszerződésig (1920) Zala vármegye Csáktornyai járásához tartozott. A településnek 1910-ben 478 lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. 2001-ben 2770 lakosából már 2710 horvát.

Családi házak, kertek gyűrűjében drótkerítéssel körbehatárolva magányos kápolnát találunk. Mára ennyi maradt abból az egyetlen magyar alapítású pálos rendi kolostorból, rendházból, amelynek története a XIV. századig nyúlik vissza, s melynek XVI-XVII. századi története szorosan kapcsolódik a Zrínyiekhez. A kápolnát és a cseréptetővel védett valamikori mauzóleum kicsiny épületét körüljárva idézzük fel történetét:

A levéltári és régészeti kutatások eredményei alapján a Boldogságos Szűz Mária és a Mindenszentek tiszteletére szentelt pálos kolostort (convent) az oklevelek szerint 1376-ban a Lackfi nembéli II. István alapította, valószínűleg I. Lajos magyar király ösztönzésére, aki Szent Pál remete rendjének nagy pártfogója volt. A rend működésének támogatására földet és erdőt is adományozott, melyek jogát 1384-ben Mária királyné, majd 1406-ban Zsigmond király is megerősíti. 1397-ben a belviszályokba keveredett Lackfi Istvánt meggyilkolják. A rendház építését ill. bővítését az 1400-as évek elején már az új birtokosok, a Cillei (celjei) grófok fejezték be, akik 1420-ban Senkovecz falut ajándékozzák a szerzeteseknek. Lamberger Frigyes 1467-ben Nyírvölgyön, régibb nevén Macskoveczen majort épített az szentilonai pálosoknak. Fádán Kristóf egy szőlőhegyet adományozott a háznak. Mátyás király ezt az adományt 1478-ban megerősítette.

Amikor 1546-ban a Zrínyiek lettek a Muraköz urai, a kolostort Szent Ilona tiszteletére újraszenteltették. Zrínyi Miklós (1508-1566) a monyorókeréki birtokán lévő pálos rendház szerzeteseit rendeli Šenkovecra, támogatásukra számos birtokot és kiváltságot adományoz. 1559-1561 között építtetett hozzá egy kápolnát, melynek kriptájába 1561-ben elhunyt feleségét (Frangepán Katalin grófnő) temettette. Alig pár évvel később 1566-ban fia, Zrínyi György (1549-1603) édesapja, a szigetvári vértanú levágott fejét díszkísérettel Győrből Csáktornyára hozza, majd katonai tiszteletadással temetteti el Szentilonán. Sírkövét vörös veronai márványból faragták, melynek további sorsára később még visszatérünk.

Az 1570-es évektől az 1620-as évekig a Zrínyiek is a reformáció híveivé válnak. Birtokaikon ezekben az évtizedekben a katolikus hiten élők sorsa sanyarú, melyben a pálosok is osztoznak. Horvát források szerint Zrínyi György 1570-ben foglalta le Csáktornyán Szent Mihály templomát az evangélikusok számára. Ugyanakkor a pálosok szentilonai kolostora, amelynek kápolnájába Zrínyi Miklóst 1566-ban temették, még 1577-ben és épségben volt, amint ezt Mikulich Sándor zágrábi püspök írta Rosenberg gróf miniszternek. 1580-ban Zrínyi Györgynek meggyűlt a baja a rendházzal, működésüket gátolta, Simon perjelt börtönbe is vettette. Zajcz János, a pálosok provinciálisa Rudolf királytól kért oltalmat, ki a vizsgálatot a vasvári káptalanra bízta. A pálosok azonban hamarosan visszatérhettek. 1619-ből fennmaradt a katolikusok egy panaszlevele, mi szerint Zrínyi György és fivére (Miklós) 12 forint büntetés terhe alatt tiltották meg jobbágyaiknak, hogy a pálosok csáktornyai Szent Ilona templomát látogassák.

Zrínyi György 1603-ban hunyt el a vas vármegyei Vépen, s annak ellenére, hogy református hiten élt, az egykorú források szerint Szentilonán a családi sírboltban temették el.

Fiai, Miklós és György eltérő utat járnak be annak ellenére, hogy az 1616-ban megözvegyült Miklós ugyanúgy Széchy lányt választ második feleségnek, ahogy azt György is teszi ebben az évben. 1617-ben még együtt ünneplik a protestantizmus százados ünnepét. A katolikusok 1619. évi panaszlevele szerint a két fivér 12 forint büntetés terhe alatt tiltották meg jobbágyaiknak, hogy a szentilonai pálosok templomát látogassák. 1622-ben azonban György visszatér a római egyházhoz. Pázmány térítési munkáját Bakich János csáktornyai pálos prior fejezte be. Zrínyi György a tridenti hitvallást a csáktornyai templomban tette le s ennek emlékére száz arany ajándékot adott az oltárra. 1626-ban ő maga írja: „Mostan a haereticus predikátorokat is többet tiznél kikergettem s Isten kegyelmességéből csak az egy igaz katholica religio hirdettetik”.

Miklós továbbra is az új valláshoz szított, mint ahogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem híve volt, szemben testvérével, aki feltétlen híve maradt II. Ferdinándnak. Miklós, mint elsőszülött a muraközi birtokok ura Csáktornyán él. György grófot 1622-ben a császár – bátyja mellőzésével – kinevezi Horvát-Szlavónország bánjává. Miklós 1625 tavaszán örökösök nélkül meg hal Csáktornyán. Temetésének idejéről és helyéről nem ismerünk adatokat. Birtokai testvérére szállnak, aki ezer lovasával az impériumbeli harcokban vesz részt, nem sokat időzik birtokain.

Az 1626-os esztendőben Petthő Gergely jegyzi fel Rövid Magyar Krónikájában: „A’ jó Zrinyi György a’ Horvát Országi Bán, meg-betegedék, és 18. napján Decembernek Posonban meg-hala, életének huszon nyólczadik esztendőjében. …Temettetet Dráva Muraközben, a’ Remete Barátok Kalastromában Sz. Ilonán, Septembernek ötödik napján, (1627) elég szép caeremóniával, és méltóságához illendő pompával”. Két kiskorú fiát, Miklós (1620-1664) és Péter (1621-1671) grófokat gyámok, így Domitrovich Péter zágrábi és Sennyey István győri püspök gondnokságára bízták. Legfőbb pártfogójuk az uralkodó megbízásából Pázmány Péter bíboros, hercegprímás. 1627-ben a Zrínyi-család szentilonai temetkezőhelyének bővítése – a mauzóleum építése -, a kiskorú örökösök gyámjainak utasítására történhetett, melynek aktualitását Zrínyi György halála adhatta. Ezen építkezések és átalakítások befejezése után kerülhetett sor 1627. szeptember 25-én az immár már nyolc hónapja temetetlen főúr végtisztességének megadására a pálos kápolnában.  

Iskoláik befejezése és itáliai tanulmányútjukról való hazatérésüket követően a testvérek néhány évig közösen birtokolják uradalmaikat, majd Buccariban 1641. április 25-én kelt osztályos levelük szerint felosztják azokat egymás között. A Muraköz, Csáktornya központtal az elsőszülött jogán Miklósé lesz. A rendház életével kapcsolatban tudjuk, hogy 1639. április 19-én a III. Ferdinánd által kibocsátott rendeletnek megfelelően, a búcsú és a vásártartás joga Szentilonán a pálosoknak volt engedélyezve. Voltak ellentétek is a főúr és pálosok között, amikor is Zrínyi Miklós 1652. február 18-án a szentilonai piactartási jogok körüli viszályok tárgyában Borkovich Márton pálos generálishoz írt levelet. Hogy a főúr és környezete kapcsolata a pálosokkal mennyire közvetlen lehetett, azt egyebek mellett tanúsítja két értékes relikvia: a budapesti központi szemináriumi könyvtár állományában található egy kötet Jóna Istvánnak, a fiatal Zrínyi csáktornyai tiszttartójának exlibris-ével és bejegyzéseivel, amely 1653-ban a szentilonai pálos atyákhoz került. Egy másik, egykor szintén pálos tulajdonban volt kötetet pedig, a címlapon olvasható bejegyzés tanúsága szerint Zrínyi Miklós egy 1662. évi portyázása során zsákmányolták török területen. Ezekben az évtizedekben a rendház hitélete nyugodt, kiegyensúlyozott, gyarapodásnak indult.

Zrínyi Miklós első felesége Draskovich Mária Eusébia grófnő alig 20 évesen 1650. szeptember 23-án hunyt el. Zrínyi még az nap Batthyány Ádámhoz írt leveléből csak halála okát és időpontját ismerjük, de feltehetően őt is a szentilonai családi kriptában temették el. A költő- hadtudományi író, hadvezér grófot 1664. november 18-án bekövetkezett tragikus halálát követően még ugyanez év december 21-én, vörösréz szarkofágban helyezik végsőnek hitt nyughelyére a családi sírboltba, 1656-ban és 1658-ban elhalálozott gyermekei mellé. Gyászszertartásán Kéry János, a későbbi pálos rendfőnök mondott halotti beszédet. Zrínyi Miklós 1662. április 6-án keltezett végrendeletében olvashatjuk: „Először is azt akarjuk, hogy amikor a Te akaratod szerint, Szent Isten, ezt a mi halandóságunkat letesszük, és felcseréljük az örök boldogsággal, minden fölösleges pompa és költség nélkül temessenek el szentilonai temetkezési helyünkön, és a végtisztességet ne halogassák hosszabb ideig, hanem egy hónapon belül mindenképpen tartsák meg. …A szentilonai konventnek és a pálos atyáknak, hogy rólunk és családunkról imádságaikban megemlékezzenek, halálunk után tíz éven át hagyunk évente száz veder bort, és akarjuk, hogy ez mindenképpen megadassék”.

Özvegye, Lőbl Mária Zsófia alapítványt hozott létre háromszáz forinttal, hogy férje emlékére örök fény világítson.

1665-től alig öt évig fivére Péter lesz Csáktornya ura. 1671-ben történt lefejezése után neki évszázadokra Bécsújhely temetőárka lesz sírhelye, míg 1919-ben végső nyugalomra nem lel a zágrábi székesegyházban. Egész családjával - ahogy életükben, úgy halálukban is mostohán bánt a sors; nem adatott meg számukra, hogy legalább közös sírban találjanak örök nyugalomra. Zrínyi Ilona kivételével valamennyiük végső nyughelye ismeretlen.

Zrínyi Miklós és Lőbl Mária Zsófia egyetlen fia Zrínyi Ádám nagykorúvá nyilváníttatván, visszakapva az uralkodótól apai birtokait, az 1680-as évektől Csáktornyán élt. Ezer forintot adományozott a szentilonai kolostornak, hogy édesapja lelki üdvéért hetente szentmisét mondjanak. 1691. augusztus 19-én Szalánkeménnél, „a század legvéresebb csatájában” hősi halált halt. Pálos hagyomány szerint holttestét „feltalálták”, hazaszállították, és a szentilonai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Özvegye 1692-ben Csehországba költözvén, örököse nem lévén a családot kihalttá nyilvánították, birtokaik visszaszálltak az uralkodóra.

A szentilonai conventet 1695. április 29-én tűzvész pusztította el a gazdasági épületekkel együtt. A tűz átterjedt a hatszög alapú Zrínyi-mauzóleum tetőszerkezetére is, elhamvasztotta a főoltárt és a mellékoltárokat, az orgonát, megsemmisültek a templom díszei és a kegytárgyak. A tűzvész után a romok helyén a kolostor újraépült, részben a mauzóleum építőanyagának felhasználásával. Romjainak egy részét építkezések céljából széthordták. A szigetvári hős sírköve is ekkor rongálódhatott meg, darabjait beépítették az alapokba. Valószínűleg már ekkor eltávolították a megsemmisült mauzóleumból az oda temetettek földi maradványait. A mauzóleum, a Zrínyi-család koporsóival, szarkofágjaival nyomtalanul eltűnt.

1738-ban az egész Muravidéket földrengés sújtotta. A csáktornyai vár, a plébánia templom és sok más épület falai, velük együtt a szentilonai kolostor is károkat szenvedett. A földrengés után Josip Bedekovič a rendház priorja a földrengés okozta hasadékokat feltöltette, a kolostor és a templom falait pedig vaskapcsokkal fogatta össze. 1745-ben a következő rendfőnök, Hallaszy Vince az egész rendházat teljesen rendbe hozatta.

II. József császár 1782. január 12-i ún. szekularizációs rendeletével, a nem tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket és mintegy 140 kolostort – köztük a szentilonai pálos kolostort is -, feloszlatott, vagyonukat a Vallásalapba olvasztotta. 1786. február 7-én Magyarországon és az örökös tartományokban kihirdette a Magyar Pálos Rend eltörlését és birtokainak elkobzását. A 381 főből álló nagyrészt lelkipásztori tevékenységet folytató szerzeteseket szélnek eresztették. A pálos-rendi szervezet eltörlése után a szentilonai kolostor birtokaival együtt állami tulajdonba került. A XIX. század elején a pálos atyák szentilonai, stridói zárdái és birtokai, a báró Knezevich család tulajdonába jutottak. 1803-ban a Knežević János a romos kolostorból kastélyt építtetett, amelynek a szentélyét a templom egykori kápolnájából alakítatta ki. A napóleoni háborúk idején a kolostort katonai raktárnak, a templomot pékműhelynek használták.

1811-ben a Knežević család rendbe hozatta a szentélyben lévő sírhelyeket, később a család több tagját temették el a szentilonai kriptában az előkelőségek temetkezőhelyén, a szentély bal oldalán, mindegyiküket külön sírhelyre.

1880-ban újabb földrengés sújtotta a Muraközt. Erejét jelzi, hogy Zágrábban ugyanekkor összedőlt a Mária Mennybemenetele Székesegyház – Katedrala Marijina Uznesenja – főhajója, és tornya.

1924-ben a „Horvát Sárkány Testvériség” kutatásokba kezdett a kolostor területén azzal a szándékkal, hogy felkutatva a Zrínyiek maradványait, azok méltó helyre, a fent említett Zágrábi Katedrálisba kerüljenek, ahová Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf grófok maradványait is szállították Bécsújhelyről. Az ásatások ilyen irányú eredménnyel nem jártak, még abban az évben abba is maradtak. Más vonatkozásban azonban értékes eredmény, hogy a feltárást vezető Emilij Laszovski ásatási naplója szerint a szentély közelében lévő oszlopba beépítve találta meg Zrínyi Miklós veronai vörös márványból készült sírkövének nagyobb részét. Ugyancsak ez az ásatás tisztázta, hogy a járószint alatt feltárt égésréteg az 1695-ös tűzvész maradványa, nagyjából egy méter mélységben 5-10 cm szélességű égésnyomok figyelhetők meg – áll a naplóban. Az 1695-ös pusztulást követően került sor a templomhajó átépítésére és kibővítésére. Laszovski naplója szerint: „A templomhajó egész területén e mélységben szórványosan csontmaradványokat tártunk fel, és egy sírt. A sírban egy viszonylag jól megőrződött női csontváz volt, alsó végtagok nélkül. A női sír mellékleteinek gazdagsága arra utal, hogy az asszony egykor befolyásos család tagja lehetett. Főméltóságú asszonyra utalnak a sírba helyezett mellékletek: apró, üveggyöngyökkel kirakott fejfedő, finom üveggyöngy lánc, ezüst övlánc, ezüst és arany szállal átszőtt női ing maradványai. A mellékletek azért is említésre méltók, hiszen a további sírok többségében semmilyen sírmellékletet nem találtunk”. Laszovski a sírt Zrínyi Katalin (Frangepán Katalin †1561) sírjának határozta meg.

Másutt: „a külső templomfaltól nyugatra ép női csontváz került elő, feje körül arany és ezüst szállal átszőtt brokát. Ugyanezen a részen több koponya és emberi csontok maradványai kerültek elő, másodlagos helyzetben. A sírtól nyugatra újabb sírt találtunk. A csontváz mellett csipke, és ezüsttel átszőtt zsinórdíszítésű vászonruha maradványok voltak”.

A hajdani rendház épületeiből az 1980-as évek végére csupán egy lepusztult kápolna és az oltárrész maradt fenn, amely a kolostorra emlékeztet bennünket. Az újabb feltárási munkák 1990-ben kezdődtek és csak a kápolnára és a körülötte lévő néhányszáz négyzetméternyi területre korlátozódhattak, ugyanis a valamikori kolostorterület helyén sűrűn beépítve családi házak sorakoznak. Az ásatások idején az a terület, ahol a mauzóleum állt, még nem került kisajátításra, ezért nem volt kutatható. A feltárások során rekonstruálták a gótikus kápolna maradványait 14. századi falfestményeivel. A romokat restaurálták, a területet bekerítették, ma a Csáktornyai Muraközi Múzeum gondozásába tartoznak. A kolostor környékén szinte a kezdetektől temetkeztek, az 1990-1997 között folytatott ásatások során napvilágra került leletek, köztük ékszerek, fémgombok, függők, keresztek, ereklyetartók, pénzérmék, üvegtöredékek és kályhacsempék gazdag anyaga ezt reprezentálja. A 14. század végi pálos szentély falképeiről 1948 óta tud a művészettörténet, de csak 1991-95-ben került sor a feltárásra. A templomot valamikor teljesen beborították a falfreskók, ma ezekből csak töredékes ábrázolások ismerhetők fel. A szentilonai falképeket a kutatás a 14. század végére teszi. Ivan Srsa tanulmánya szerint is 1397 előtt, még Lackfi életében készültek. A gótikus kőfaragványok, boltozati bordák, kapuzattöredékek, a kettős osztású míves kő ablakkeret megmaradt felső része a 15-16. századból, letűnt korok szintén becses darabjai.

Akinek Csáktornya felé vezet az útja, a fentiek ismeretében talán érdemes rövid kitérőt tennie, és kis időre megállnia, hogy megtekintse ezt a hányatott sorsú, szebb és dicsőbb időkről álmodó kápolnát, arra gondolva, hogy azon a földön lépked, amely befogadta és őrzi a Zrínyiek áldott porát, úgy ahogy azt Zrínyi Miklós remélte: „testünk mint föld, nem kíván mást, mint visszatérni a saját eleméhez”.

Galéria a kolostorról >>>

Temesvári Jenő

A könyvek, az olvasás, – majd felkelve a fotelból a kirándulás, utazás -, mindig meghatározó szerepet játszottak életemben. Talán négy-öt éves lehettem, amikor Édesanyám ölében ülve hallgattam ahogy estéről estére olvassa nekem az Egri csillagokat. Ezek a téli esték a duruzsoló kályha mellett,  a villanykörte sápadt fényében, életre szóló, meghatározó élményként maradtak meg. Aztán kicsit későbbről két áldott emlékű ember jut eszembe, ha könyvet veszek a kezembe: Egyikük Suda Jánosné, Éva tanító néni, aki úgy tudta tanítani az általános iskola harmadik osztályában a  magyar nyelv- és  irodalmat, hogy egész életemre könyvet adott a kezembe. Másik tanítóm a tudós Boglucz Béla tanár úr, aki földrajzot tanított, úgy, hogy számunkra már a hatvanas években sem léteztek határok, az óráin bejártuk az egész világot. Soha nem felejtem, úgy repült az idő, hogy amikor megszólalt a szünetet jelző csengő, az egész osztály összerezzent, mintha valami álomból ébredtünk volna. Ha könyvesboltban, antikváriumban keresgélek, vagy leemelek egy könyvet a polcról, még több mint negyven év után is érzem, hogy fogják a kezemet. Remélem soha nem engedik el!

Akkoriban még nem volt Lego, meg mindenféle csodajáték, az Úttörő Áruház és néhány játékbolt kirakata szegényes volt, tömegek bámulták a kirakatokat, és órák hosszat álltak sorban, ha valami újdonság érkezett. Egy-egy fém és faépítőn, lendkerekes autón kívül szüleimtől mindig könyvet kaptunk karácsonyra. Verne Gyula, May Károly (mi csak így ismertük a nevüket), Molnár Gábor, Dékány András, Fekete István, Jókai Mór könyveit izgalommal bontogattuk ki a csomagolásból, és már a fa alatt olvasni kezdtük. Megszűnt körülöttünk a világ. Jó lenne hinni, hogy ma is ilyen varázsa van a könyvnek.

A könyveket később már nemcsak olvastam, hanem készítettem is. Nyomdász voltam életem egy szakaszában. Okos, szép szakma, csak kellő alázattal művelhető. Megtanított fejet hajtani a kultúra, a tudás, a humánum előtt. A Kossuth Nyomda,  jó iskola volt, mestereim nemcsak a szakmát tanították meg, hanem segítettek eligazodni az élet dolgaiban is.

Egy darabig az ember korának megfelelően bizonyos szerzőket olvas. Aztán mindent olvas, aztán kialakul, hogy mit olvas, és mit nem olvas. Sajnos – és talán szerencsére is – mindent nem lehet elolvasni. Az ember azt hiszi, hogy már nagyon sok ismerettel rendelkezik, aztán eljön az a pillanat, amikor rájön, hogy mennyi mindent nem tud még, és mennyi mindent soha nem is fog tudni. Ez van akinek elveszi a kedvét, mások konok elszántsággal vetik bele magukat az olvasásba, megint mások – talán ezek közé sorolnám magam  – elkezdenek szelektálni, lemondva a nagy egész elérhetetlenségéről, inkább beleássák magukat egy-egy téma, vagy kor megismerésébe. Könyvtáram az évtizedek során több ezer kötetre gyarapodott, megértő hitvesem az újabb és újabb könyvek, könyvállványok érkezésébe csak azzal az ígérettel egyezett bele, hogy takarításkor tevékeny részt vállalok a polcok körül. Nagy szerencsémre nem erőssége a számonkérés…

Manapság már nem bővül olyan mértékben a könyvtáram, mint korábban. Amikor már órákig tart, hogy megtaláljak néhány információért egy könyvet, akkor rájön az ember, hogy szelektálni kell. Segített a dolgon, hogy a fiam önálló életét megkezdve, elvitte a számára fontosakat. Egy részük a hétvégi házban, mások a garázs polcain leltek új otthonra. Aztán néha némelyek helyet cserélnek, visszakeverednek a lakásba. Egyre többször kapom magam azon, hogy vágyat érzek arra, hogy újraolvassak rég feledett, mégis bennem élő könyveket. Öregszem…

Egy időben – vagy harminc éve – elkezdtem kiirogatni az éppen olvasott könyvekből azokat a gondolatokat, idézeteket, amelyek akkor jelentőséggel bírtak számomra. Aztán valamiért abbahagytam. A napokban a kezembe került egy ilyen füzet. Mintha sötét szobában lámpát gyújtanának. Egyszerre megelevenedtek rég feledett versek, olvasmányok, akkori életem emlékképei. Ahogy akkor kiírogattam a nekem tetsző gondolatokat, most kicsit megválogatva újra lejegyzem majd őket ide. Keretbe foglalva talán az “Olvastam valahol..” címet adnám neki.

Könyvtáramat nézegetve sokszor eljátszom a gondolattal, ha Robinson Crusoe sorsára jutnék, milyen könyveket vinnék társaságul magammal. Kedvenc olvasmányaimat “Sziget könyvek”-nek neveztem el, amelyek mindenképpen utazóládámba kerülnének, ők azok, amelyekhez mindig vissza-visszatérek, sokszori el, vagy beleolvasás után is találok új gondolatokat bennük, valahogy mindig jókor kerülnek a kezembe, mindig segítenek valamit helyesen láttatni, megérteni. Szeretném ezeket a “Sziget könyveket is itt felsorolva e helyütt együtt látni. Érdekes és tartalmas időtöltésnek ígérkezik összeállítani ezt a listát, ami sokuk újraolvasásának lehetőségét kínálja.
 

A ”Shakespeare” név csak könyvekben áll. Egy ilyen nevű színész élt, legalábbis egy hasonló nevű. A végrendeletén, mely se könyvet, se kéziratot nem említ, háromszor is áll egy „Shakspere”-szerű név – rossz tollal írhatta egy haldokló író, vagy jó tollal egy fél-analfabéta. Angliában, ahol nem járt török, tatár, német, még megvannak a XVI. századbeli diáknévsorok. A színész neve nincs rajtuk. Nincs egy okmány se, amely mint írót említené.

Életéről mindössze tucatnyi megbízható adatot ismerünk (méltatói szerint elrejtőzött művei mögött). 1564-ben Stratford-on-Avonben született, keresztelésének napja április 26-a. Egy jómódú iparos-polgár fia volt. Fiatalon, 1582-ben nősült, a nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt vette feleségül, akitől egy lánya, majd egy fia született. 1587 körül otthagyta családját, és Londonba ment. Kért és adott kölcsön pénzt, vett házat és gabonát. Talán csak mellesleg színészkedett, inkább kereskedő volt. 1593-ig neve nem hagy mély nyomokat sem színházi sem írói berkekben. Száz évvel a halála után azt írták, hogy Hamlet apjának a szelleme volt leghíresebb szerepe. Talán vállalkozó színigazgató lett volna? Erre utal, hogy az újonnan épült londoni színház, a Globe egyik részvényese lett 1599-ben. Nincs utalás sem arra, hogy szülővárosán és Londonon kívül járt máshol is, vagy elhagyta volna Angliát, netán ismerte közelebbről drámáinak színhelyeit.

Művei nagy része névtelenül jelent meg, vagy csak W. S. állt a címlapjukon… de ugyanakkor két tucat silány darab jelent meg, ugyanezzel a monogrammal. Valamikor 1610 és 1612 között felhagyott a színműírással, hazatért szülővárosába, s ott halt meg 1616-ban. 1609-ben adta ki szonettjeinek 150 darabos gyűjteményét. A híres Folio-kiadás posztumusz mű, de sok darabjának első kiadása. A mű bevezetését egy mellesleg szintén színészkedő szatócs és egy vendéglős lopták Pliniusból.
 
De - ha nem ő - ki írta a nagy művet?

Egy dilettáns amerikai irodalomtörténész, Calvin Hoffman szerint Marlowe! Marlowe, aki mint Babits mondja, mindent Shakespeare számára készített elő.

Christopher Marlowe ugyanabban az esztendőben született, amelyikben William Shakspere vagy Shakespeare. A jómódú canterburyi csizmadiamester fiát családja papnak szánta. A kor legjobb iskolájában, Cambridge-ben tanult, de nem pap lett, hanem irodalmár, klasszikus szerzők fordítója, Erzsébet királynő diplomatája (vagy kémje) a Németalföldön és Franciaországban. Ez a kalandos küldetés segítette hozzá, hogy belelásson a korabeli Európa dinasztikus és vallási harcaiba. 1588, az az év, melyben az angol flotta legyőzte a spanyol Armadát, megalapozván az évszázados brit tengeri uralmat, egyszersmind a Londonba épp csak visszatért Marlowe első színházi diadalának esztendeje. Még cambridge-i diákként fejezte be, talán nem is egyedül, a Didót itt kezdte írni a kétrészes Tamerlánt, amely az első sikert hozta 1588-ban. Ezt követte A máltai zsidó, majd A párizsi mészárlás és a II. Edward, végül pedig utolsó befejezett és talán legismertebb műve a Doktor Faustus tragikus históriája (1592-3).

De a csupán nagy ritkán bemutatott drámáknál maradandóbb emléke Marlowe teremtő zsenijének a blank verse, az a rímtelen, tízszótagú, jambikus sor, melyen - talán nem is véletlenül – a Marlowe furcsa halálát követő néhány hónapon belül a semmiből felbukkanó Shakespeare drámái is megszólaltak.
A művelt, világlátott és sikeres fiatalember bizonyos gőgös felülnézetből tekintett a korabeli vallásosságra. Nem volt egyedül ezzel a királynői udvar környékén, de alighanem kitűnt a hasonló „ateista” nézeteket vallók közül. A napi politikában elég volt egy kurta közeledés a katolikus hatalmakhoz, hogy a szaporodó eretnekellenes vizsgálódások során rá is sor kerüljön. Elítélni talán kínos lett volna, hiszen nagy hatalmú elvbarátai, pártfogói voltak. Huszonkilenc éves korában, 1593-ban gyilkosság áldozata lett, tőr végzett vele, egy Ingram Frizer nevű ismert politikai kalandoré.
Májusban; s négy hónappal utóbb jelent meg az addig  - Hoffman szerint – ismeretlen „Shakespeare” név egy címlapon: a Venus and Adonis című költemény címlapján. „First heir of my invention” – képzeletem első örököse – mondta ugyanez a címlap. Örökös csak akkor lép jogába, ha a tulajdonos meghal…
De meghalt-e Marlowe? Meggyilkolták? – Hoffman állítja, hogy nem. Csak meghalt volna, ha…
A zseniális szkeptikus fiatalember, aki Doktor Faustus tragédiáját megírta (melyben úgy elmélkedik Faustus az ón kai mé ón felett, mint később Hamlet a „to be or not to be”-n), közismert ateista volt, Isten és az ördög harcában semleges, még szellemekben, boszorkányokban sem hitt, és súlyos vádak fenyegették. Fel volt jelentve, istenkáromlási eljárás volt ellene folyamatban, tíz nap választotta el a tárgyalástól… ami körülbelül azt jelentette: a máglyától. Ha barátja, a hatalmas Sir Walsingham nem kezeskedett volna érte, börtönben várta volna ítéletét.
Tíz nap rövid idő… Ha Walsingham meg akarta menteni barátját, át kellett csempésznie a Csatornán. Nem tehette: gentleman volt, becsületszavát adta, kezeskedett érte.
Hogy Walsingham hogyan oldotta meg a megoldhatatlan kérdést, csak több mint háromszáz év múlva derült ki – mondja Hoffman. Akkor – 1593-ban az a hír járta, hogy Marlowe az éppen dühöngő pestisben halt meg. Kicsit később azt híresztelték, hogy meggyilkolták. 1600-ban – amikor Rómában a szintén istentelenséggel vádolt Giordano Bruno égett a máglyán – valaki azt írta, hogy „csúf nőügyek” miatt szúrták le.
Ebben háromszázharminckét évig senki sem kételkedett. Akkor fedezte fel Leslie Hotson a halottkém bizonyítványát.
A bizonyítvány szerint Marlowe és védnökének három szolgája – akik közül az egyik épp aznap tért vissza Hollandiából – együtt ittak egy özvegy házában. Összevesztek a számlán, és Marlowe az egyiket, Frizert le akarta szúrni. De az elvette a tizenkét fillért érő kést, s homlokán keresztül őt szúrta le. Másnap, miután tizenhat tanú megnézte a holttestet, eltemették.

Egyéb okmányok bizonyítják, hogy Frizert, mivel a tanuk szerint önvédelemből ölt, még csak vád alá sem helyezték: s hogy a három ember megmaradt Walsingham szolgálatában. (A még újabb kutatások szerint a halottkém neve egyetlen névsoron sem szerepel.)
Világos, hogy kiskéssel senkit sem lehet homlokcsontján keresztül leszúrni. De ha valaki egy holttestet felismerhetetlenné akar tenni, a legegyszerűbb felhasítani a homlokát, s vérrel kenni be az arcát. Pestisjárvány idején mi se könnyebb, mint hullát szerezni… Ha Walsingham el akarta tüntetni védencét, így kellett eljárnia: átvitetni Hollandiába - hullát szerezni – s a hullát, mint „a meggyilkolt Marlowe-t” eltemettetni. Szolgái eljátszották a komédiát. A tíznapos határidőn belül Marlowe eltűnt Angliából s az Irodalom Történetéből. Négy hónapra rá már a színész neve állt egy verses műnek a címlapján! S Marlowe útban volt Verona, Velence, Róma, a Shakespeare-darabok színhelyei felé…

Valószínűtlen mese? – kérdi Hoffman. – A Folio szerzője ismerhette: a „Szeget szeggel” Angelója nem annak a Claudiónak a fejét kapja, akit halálra ítélt, hanem egy halottét, amelyet egy kicsit átváltoztatott a halál, mert „death is a great disguiser”… (A halál nagy maszka-mester…IV.felvonás, 2. szín. Mészőly Dezső fordítása). Az „Ahogy tetszik”-ben szó van valakiről, akinek pontosan tíz napja van, hogy elhagyhassa az országot, s Rosalinda azt tanácsolja neki, hogy képviseltesse magát a halálban – „die by attorney”… - (Bízd inkább a helyettesedre a halált. IV. felvonás, 1. jelenet. Szabó Lőrinc fordítása.) -, hisz a bolond krónikások még Leander halálának okára sem jöttek rá. (Leanderére, akiről Marlowe írt verses költeményt!)

Hol élt, meddig élt Marlowe Olaszhonban? Talán ez sem marad örök titok. Hotson, a szerencsés kezű kutató, megtalálta Orsini herceg 1600-ban Londonból írt leveleit. A katolikus főúr Elisabeth királynő vendége volt, az ő tiszteletére adták elő, alig tíz nappal a megérkezése után, vízkeresztkor, a „Vízkereszt”-et, amelyben ő maga is szerepel! A londoni színész nem ismerhette az Orsini család történetének apró részleteit. Sokkal valószínűbb, hogy Marlowe Orsini udvarában élt, a herceg angol kapitányai közt.
Virginio Orsininek még ezer levele fekszik Rómában, nagy részük még még meg nem fejtett kulcs szerint sifrírozva… ezeket kellene elolvasni!
Élt Assisiben egy tudós férfiú – Caldari -, aki szerint Marlowe 1610-ben halt meg; ez lehetne a magyarázat arra, hogy Shakespeare életének utolsó négy-hat évében nem írt semmit. Csak ügyefogyott aláírásokat egy könyvet nem említő végrendeletre…  
Talán nem érdektelen megemlíteni itt azt a véletlen egybeesést, hogy Shakespeare „utolsó alkotói szakasza” és talán utolsó „műve” a „Vihar” ez idő tájt keletkezett, s melyben Prospero jelmezében maga a drámaíró mondott búcsút – varázspálcáját a tenger mélyére vetve -, színpadnak és életnek.

Shakespeare „művei” az angolok idézetbányája. Shakespeare jelkép, mindentudó bölcs, a lírikus, a drámaíró, az idegenforgalom egyik legfontosabb tényezője, a diákok réme, a színészek szerelme, a sznobok vesszőparipája… vigyázzon aki hozzányúl! Calvin Hoffmant (aki ráadásul amerikai) példátlan módon támadták. Pártok és egy Marlowe-társaság alakult; a stratford-on-avoniak kivonultak szentélyüket védeni. A harc csak egy pontban hozott döntő bizonyítékot: hogy a szitkok kora még nem ért véget. A politikusokat megszégyenítő szókinccsel, letűnt korok válogatott becsületsértéseit idézve harcoltak és harcolnak az örök pártok: az ortodoxok s heretikusok.
„Színpad az egész világ” – mondja Jaques az „Ahogy tetszik”-ben. Nyugodtan hátradőlhetünk: ehhez a megállapításhoz nincs mit hozzátenni.

Felhasznált irodalom:
Calvin Hoffman: „The Murder of the man who was „Shakespeare”. Grosset’s Universal Library, New York 1955.
Leslie Hotson: „The first night of the twelfth night”. Mercury Books. 1954. 1961.
Lenard Sándor: Völgy a világ végén. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973.
77 híres dráma. Móra Könyvkiadó, 1993.