 | Szeretem a történeteket. A szívet melengetőket, régmúltat felidézőket különösen. Talán azért, mert az én generációm jó része volt olyan szerencsés, hogy még mesék ringatták álomba, és a karácsonyfa alá Dékány András, Molnár Gábor, Fekete István, Jókai Mór Verne Gyula és még sok más remek tollú író könyve került. Ha sok másban nem is, e tekintetben álomvilágban élhettünk. Felnőtt korom egyik meghatározó, számtalanszor újra- és újra olvasott írója, Lénard Sándor a brazíliai őserdőben a „láthatatlan házban” koldusszegény botokud indiánokat, pénztelen német és olasz telepeseket úgy gyógyított évtizedeken át, hogy azok egy-egy történetet adtak neki fizetségül. Aligha volt nála gazdagabb ember. De hogy kerül ide a Puch, és mi az, hogy mesél? |
A kerékpározás a futáshoz hasonlóan magányos sport. Látszólag. Ha már nem az elszánt akarat érvényesítése foglalkoztatja az embert az izomláz, hőség, vagy zord idő leküzdésében, akkor valahogy az az érzés keríti hatalmába, hogy nincs egyedül. Társa, a kerékpár már nemcsak a váltó jellegzetes finom zizzenését, a gumik súrlódását juttatja el a füléhez, hanem gondolatokat ébreszt az addig magányosnak és egyhangúnak vélt órák során. Igen, gondolatokat, amelyek bennünk vannak, ismerősek, csak valamiért csendben pihennek agyunk és szívünk mélyén. | |
 | |
Egymásra találunk… Előre kell bocsátanom, hogy gyermekkorom óta nem volt kerékpárom, nem is vágytam rá, hogy legyen. Pedig remek bringák voltak a Túra-Csepel-ek, Toldi-k. Fiamnak már összecsukható Camping-je volt, de én azzal sem jártam, helyette egy 18 éves Trabant Combi-t szerettem. Szóval egész jól el voltam nélkülük. Egy balesetet követően próbálkoztam a kerékpáros rehabilitációval, de csúfos kudarc lett a vége. Eltelt újabb 12 esztendő, eszembe sem jutott a dolog mindaddig, amíg nyáron, Kecskeméten egy meglehetősen tartalmas ebédet követően elemi vágyat nem éreztem valami mozgás után. Fiam felajánlotta, hogy bringázzunk egyet, az jót tesz. Nem hittem a dologban, de neki lett igaza. Bírtam szusszal, a térdeim sem tiltakoztak, a másnapi kisebb izomlázat leszámítva kellemes emlékként maradt meg a letekert mintegy húsz kilométer. Egyszeri kalandként aztán feledésbe merült a dolog. | |
 | Néhány hónappal később Kőszegen láttuk meg egymást. Családfám kutatása és Kőszeg iránti nem halványuló szerelmünk okán töltöttünk néhány napot a városban. Törzsvendéglőnk mellett van egy kerékpár kölcsönző, ahol új és használt kerékpárokat is kínálnak megvételre. Naponta elmentünk előtte, még csak nem is lassítottam, ügyet sem vetettem a járdán sorakozó kínálatra. Az utolsó előtti napon történt: Úgy látszik a kiadós ebéd és a kerékpár az én esetemben összetartozó fogalmak. Szombat volt, a kereskedő zárni készült. Valamiért kedvem támadt nézelődni. Felidéződött a kecskeméti bringázás kellemes emléke; mi lenne, ha vennék egy olcsó használt kerékpárt, néha tekerek vele, aztán, ha megúnom, majd megszabadulok tőle. Feleségem is biztatott, mondván, hogy „legalább nem ülsz örökké a számítógép előtt”. |
| Na, jól van - gondoltam, nem túl nagy lelkesedéssel. Kipróbáltam párat a vár előtti parkolóban, nagy sikert nem arattam próbálkozásommal a különböző nációjú turisták körében, egyébként meg mindegyiknek volt valami baja, nyikorogtak is. Na, elég a szórakozásból, azért a Honda kényelmesebb, zártam le magamban a kérdést. A tulaj közben megtudta, hogy van kőszegi kötődésünk - ami ott sokat nyom a latban -, és unszolt, hogy még egy kerékpárt próbáljak ki. A Puch az udvari sarokban árválkodott, előtte vagy húsz mindenféle márkájú sorstársa, észre sem vettük. Szó szerint kibányászták a sor végéről a zöld festésű járgányt, állítva, hogy ez nekem való. Mit mondjak, megdobbant a szívem. Méreténél és koránál fogva is felnőtt korú, patinás darabnak tűnt már első ránézésre is. Kormányoszlopán a PUCH embléma pedig csak fokozta a hatást. Ez nem nyikorgott. Próbáltam szabadulni tőle, utolsó érvként felhozva, hogy megvenném, de nem fér bele az autóba, sok a holmink stb. Befért… A panzióban vakartam a fejem, tetszett is nem is. Aztán másnap hazajöttünk, „szerzeményem” megérkezett új otthonába. | |
 | |
Hát akkor meséljen a Puch! Úgy kezdődött, hogy nem mesélt. Helyette én kínlódtam. Már néhány kilométer után megszabadultam volna tőle, mindenem sajgott és fájt. De nem hagyott békén. Rövid útjaink során többször megállítottak vérbeli bringások, hogy közelebbről megnézzék. Dícsérték márkás váltóját, fékrendszerét, nagyméretű első fogaskerekét. Summázva: rajtam kívül mindenki nagyon elégedett volt vele. | |
| Eleinte csak én beszéltem hozzá, hogy - megyünk még egy kört, aztán irány a garázs, meg ilyesmik. Többször oda nyilatkoztam, hogy nagyon bánom már, hogy megvettem, maradt volna Kőszegen. Nem szólt semmit… Aztán észrevétlenül meghosszabbodtak együttléteink. Múlóban volt az izomláz, már a nyerget sem akartam puhábbra (zselés) cserélni. Abbahagytam a morgást, a neki és magamnak tett szemrehányásokat. A vég kezdete volt, amikor rávett a költekezésre. Lámpát akart, órát az együttléteink igazolására. Szervízbe kívánkozott, hogy kisebb bajait meggyógyítsák. Én - talán, hogy megfeleljek az elvárásainak - sisakkal, kesztyűvel, termo ruhával leptem meg magam, hogy tavaszig se kelljen elválnunk. Mit tagadjam, nagy változáson mentünk keresztül. Közben a gyötrelmes néhány kilométeres utak, napi rendszerességű másfél-kétórás 40-60 kilométeres túrákká alakultak. Észre sem vettem, mikor kerültünk beszélő viszonyba. Már nem tudom melyik alkalommal, de egyszer csak kinyilvánította, hogy ahonnan ő származik, ott a PUCH név rangot jelent, mitőbb, aligha van osztrák, aki nem került kapcsolatba velük. Csakhogy tudjam, kivel van dolgom… Aztán azt se felejtsem, hogy német (osztrák) ajkú rokonaim révén ő is a rokonsághoz tartozik. |  |
 | |
Máskor eszembe juttatta, amit Édesapám gyermekkoromban mesélt: Bécsben élő unokabátyám valamikor az ötvenes évek végén, az Alpok szerpentinjein elkerekezett Párizsig. Még mielőtt elbíznám magam az egyre javuló napi teljesítményemet illetően. Más alkalommal, ha elégedett volt velem emlékeztetett valami régi képre is, melyről kerékpárral túrázó fiatalemberek tekintenek rám Bruck an der Mur főterén, középen nagybátyám, a régmúlt 30-as évekből. | |
 | Egy másik alkalommal arról mesél, amikor budafoki házunk kapujában Édesapám vadonatúj kerékpárját szemléli büszkén Nagymama. Édesapám a képet nézegetve emlékezett rá, hogy még 1938-ban, "Weiss Manfréd"-os tanonc korában az ösztöndíjából rakosgatta össze a piros vázas "Csepel Csoda", árát. 103 Pengő nagy pénz volt akkoriban. Meg is volt a bringa mindaddig, amíg aztán 1945-ben a házukba beszállásolt orosz katonák magukkal nem vitték. Bizonyára szükségük volt rá Berlin elfoglalásához... Aztán arról, hogy ha nagy hó volt, a kerékpárt sílécre cserélték, és nem számított nagy „kunszt”-nak Kőszegről a Bécs alatti Semmeringig túrázni. Mitőbb, ebben a család egyes nőtagjai is részt vettek. Más dolgokról is elmélkedünk, miközben gyűlnek a kilométerek: kitartásról, akaraterőről, a jól elvégzett feladat öröméről. Megvitatjuk az élet dolgait, jót, rosszat egyaránt. Én győzködöm, ő bölcsen hallgat, aztán eszembe juttat valamit. Ha figyelek rá, megértem kérdéseimre, kételyeimre a választ. Máskor csak a napfény csillan meg zöld vázán, hallgatunk, magunkra figyelünk, és mindketten elégedettek vagyunk. |
Szövetségünk kikezdhetetlen, most már dacolunk a zord idővel is, egyikünk sem törődik vele. Letörölgetem sáros, esőverte testrészeit, s amíg leszárad karjain tartva kesztyűmet, sisakomat, jóleső érzéssel gyönyörködöm benne, kortyolgatva a szomjúságoltó, megérdemelt doboz sört. Aztán már a következő napot várjuk. Újra összerázódunk, ő kezdetben megiramodik, majd egyenletessé válik a tempója, hozzáigazodik az én szívverésem is. Mindketten készen állunk: jöhet az újabb történet, folytatódhat az emlékezés. Temesvári Jenő | |
