Apuka Világa

A „mutasd könyvtárad, megmondom ki vagy” közismert mondása itt is képet alkot tulajdonosáról. A külső szemlélő döntően „csak” történelmi, történelmi vonatkozású szépirodalmi, elsősorban magyar életrajzi, régészeti, földrajzi, néprajzi, numizmatikai könyveket talál. A más tematikájú könyvek és ismeretanyagok iránti érdeklődésem kielégítését a közkönyvtárak és - az olvasás mindig kellemes kikapcsolódást, és élményt nyújtó elfoglaltságának rovására - egyre inkább az internet biztosítják.

Számomra többszörösen is „sarokkő” Keresztury Dezső e munkája. Egyrészt az írott, rajzolt, festett, vésett magyar képzőművészet, kultúra kezdeteitől vezeti végig olvasóját majd ezer év alkotásain. Másrészt hajdani nyomdászként is jó érzés újra feleleveníteni a könyv lapozgatása során azt az utat, amely a hártyára, pergamenre kézzel írott nyelvemlékektől elvezet a könyvnyomtatás feltalálásával megtett útra, amely minden bizonnyal az emberiség egyik legnagyobb teljesítménye és értéke. Nem utolsó sorban pedig, mindig különös öröm tölt el, ha egy tetszetős, jól szerkesztett, tartalmilag áttekinthető, és tipográfiailag is igényesen elkészített munkát vehetek a kezembe.

Ahogy a cím is utal rá, - a könyv nemcsak képletesen -, valójában is képeskönyv. Szöveges ismertetőt csak történelmünk egy-egy korszakának áttekintése előtt tartalmaz, a továbbiakban megelégszik a gondosan válogatott illusztrációkhoz feltétlenül szükséges rövid, tömör jegyzetekkel. Szinte készteti olvasóját, hogy a képek kapcsán gondolatokat fogalmazzon meg, rég tanult ismereteket elevenítsen fel, odáig menve, hogy át- és újragondolja, alakítsa addigi, megingathatatlannak vélt felfogását, meggyőződését.
A szerző írja előszavában: „Olyan művekre szerettem volna felhívni a figyelmet, amelyeknek egy része csupán történelmi érdekű, más csoportja ritka ereklye, sok darabja azonban legfeljebb derékig áll csak létrejöttének korában; fénye visszasugárzik elődeire és megújulva, megújítva tovább hat az áramló időben”.

Az irodalom története szellemi alkotások és emberi cselekedetek története. Ezeréves egyházi és világi írott irodalmunkra - másokéhoz hasonlóan -, szintén jelentős hatást gyakoroltak egyrészt maguk a történések, nemzetünk sorsfordulói, másrészt annak leképzői, a hazai és külföldi tudósok, tanítók, papok, prédikátorok, történetírók, költők, és nem utolsósorban az a mecenatúra, amely biztosította megmaradását, fenntartását és fejlődését akár megrendelőként, akár vásárlóként. Az elsősorban latin nyelv közvetítette európai, egyetemes kultúra gyökeret eresztett, és fejlődése során olyan egyedi „zamatú” magyar „gyümölcsöket” termett, amelyek nélkül a világirodalom ma lényegesen szegényebb lenne. Sylvester János, a humanista tudós, bibliafordító valamikor az 1530-as években, talán a Nádasdy Tamás alapította sárvári nyomdában működve veti papírra: „Némely idegen nemzet nem csodálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görög és római mértékre. Ki hiszi el, hogy a szóalakzatokból, a súlyokból, mértékekből bárki bármit is le tud fordítani erre a nyelvre?” Ma már talán mindenki elhiszi, és nem csodálkozik majd ötszáz éves megállapításán és igazán. Egy kései, méltó követője az írásban, humanista gondolkodásban, a 20. század számomra egyik legnagyobb - itthon alig ismert - írójának, Lénard Sándornak szavai visszhangoznak fülemben. „Magyarra szinte mindent le lehet fordítani, magyarról szinte semmit”.
Ezer éven át ível Keresztury Dezső válogatása Gellért püspök legendájától - benne a „magyarok symphoniájával” - a krónikákon, szerelmes históriákon át, Balassit, Zrínyit érintve, egészen az 1970-es évek végéig, néhány ismertebb, napjaink irodalmát és irányát reprezentáló periodikával zárva a sort.. Literatúránk számtalan reprezentánsát, műfaji gazdagságát csokorba kötni egy kötet keretein belül lehetetlen vállalkozás. Annak ismeretében, hogy még jónéhány kötetet kitenne a „hiányzók” bemutatása, megállapíthatjuk, hogy mérhetetlen gazdagság az, amit ma magunkénak tudhatunk.

Keresztury Dezső Szerb Antalt idézve bocsátja útjára könyvét, egyben adja képletesen kezünkbe közös kincsünk egy darabját: „Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy sajátos módját, ami ezer év magyar történetéből szűrődött le: kultúrát. Ha mi kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz maradunk hűek.” Gondolatai ma igazabbak, mint valaha.
Meggyőződésem, hogy Keresztury könyvének helye van minden magyar könyvespolcon, ahogy nálam is majd harminc éve.

Temesvári Jenő

Most, hogy a fotókat nézegetem, válogatom, beváltom akkori fogadalmam:

„Musztafa, Karafa, akasztófa - Mind ezen három fa - Mind a három rossz fa” – talán ez a legenyhébb korabeli köznapi minősítés Antonio Caraffa tábornokról, akinek rémísztő emléke máig nem halványult el a magyarság emlékezetében. Még a más felekezetűekkel türelmetlen és kíméletlen, feltétlen udvarhű Kolonics bíboros is panasszal élt ellene, kijelentvén: „Isten legyen irgalmas az eperjesi vérpadon ártatlanul kiontott magyar vérnek, s ennek szerzőit ne hagyja büntetlenül élni!”.

Caraffa nagybátyja - a magyar füleknek szintén nem jó csengésű Rajmondo Montecuccoli -tábornagy révén kerül a császári udvarba ahol gyorsan jelentékeny állásokba jut. Inkább udvaronc, mint katona, ennek ellenére tábornoki rangot ér el. Amikor 1685 végén a magyarországi hadak fővezérévé nevezik ki, Thököly Imre csillaga már lehanyatlott, Felső-Magyarországi királysága minden városa és erőssége meghódolt a császári hadaknak, csupán Zrínyi Ilona nem nyittatta meg Munkács várának kapuit, pedig a függetlenségi harcokban részt vett nemesekre, polgárokra, katonákra, Thököly minden hívére amnesztiát ígért a császári pátens.

Rettentő kínzásokkal kicsikart vallomásaik és a koholt levelek alapján hozta meg március 3-án a Caraffa által felállított 12 fős testület az elrettentő ítéleteket: Zimmermann Zsigmondot, Rauscher Gáspárt, Keczer Andrást és Baranyay Ferencet halálra ítélte. Az ítélet végrehajtására a város piacán egy nagy faalkotmányt, vérpadot, „theatrumot”, ácsoltak, melyet a nép mészárszéknek nevezett el. Március 5-ikén itt hajtották végre az első kivégzéseket.

„Csoda-e, hogy megtagadom a vallomásomat, amelyet kínjaimban tettem? Ha azt kérdeznétek, vállalom-e, hogy szüleimet gonoszul megöltem, jóllehet már régen meghaltak, azt vallanám, hogy mindkettőt megöltem” – mondta állítólag Zimmermann Zsigmond. Keczer András utolsó útján Istenre hivatkozva, ki elé immár lépni fog, fennen hirdette, hogy amivel vádolják „én attól merőben tiszta vagyok, olyasmit meg sem kísérlék”.
Így tett Palásthy Gábor is, - akit Thököly villámának neveztek valaha; - talán ezért is kellett elszenvednie perbe fogott társainál is kegyetlenebb kínzásokat -, volt ereje ahhoz, hogy utóbb visszavonja kikényszerített vallomását, s ezzel megmentsen legalább egyetlen életet. Nem a magáét, hanem Radvánszky Jánosét, akinek az volt a vétke, hogy az őröket lefizetve többször beszökött apjához, Radvánszky Györgyhöz.

Mindenekelőtt a jobb kezüket - amelyet szándékukban állt, úgymond, törvényes királyukra emelni - szíjazták a tőkéhez; azokra csapott le először a bakó. A fejeket a tábori hóhér metszette le, a tetemek fölnégyelése a városi hóhér és szolgái feladata volt. „A belek egy része - hanyagságból vagy készakarva? - sok vérrel borítva a vérpadon maradt s az elítélteknek felfüggesztés végett való kiszállítása után a szomszéd kutyája falta fel őket. A vért pedig, akárcsak a vágóhídon, azon és a következő napon kutyák nyaldosták; s azt, amely a vérpad alá folyt le, piszkos disznók gyalázták meg.”
Március 22-ikén Keczer Gábor, Feischhacker György, Sárossy Márton (a munkácsi védőseregben harcoló Sárossy Sebestyén fia, és Zimmermann Zsigmond veje), Schönleben György és Medveczky Sámuel kivégzésére került sor.
Feja Dávidot (Féja Géza író őse) azonban nem sikerült a vérpadra hurcolni. A börtönben halt bele a kínzásokba április 16-án. Az élettelen testnek vették fejét; darabjait Kassa kapujában függesztették ki, hogy a másik nagy kuruc városnak is legyen rettegnivalója. Rajta kívül Radvánszky György halt bele még az iszonytató kínzásokba, miután a pribékek patkószegeket vertek körmei alá.

Feja Dáviddal egy időben lefogtak még Eperjesen egy kassai mészárost is – egyikét azon négy áldozatnak, akiknek nem ismerjük biztosan a nevét -, rá Feja küldöncének szerepét aggatják; ő vitte volna az egykori kuruc városbíró, majd szenátor levelét Zrínyi Ilonának -. Azzal védekezett, hogy életében nem járt Munkácson. Őt nem négyelték fel: székhez kötötték, hogy össze ne essen félelmében, úgy vágta le a fejét a bakó.
Feldmayer Simon, a katona, korábban a város védelmének irányítója, halt még közülük nem hóhér általi halált: öngyilkos lett a cellájában, mert nem akarta, hogy megkínozzák, illetve, „hogy ne legyen gúnytárgya a piszkos hóhéroknak és polgároknak”.
Április 22-ikén Nagyidai Székely András, Palásthy Gábor, Kovács György és Bertók János, május 14-ikén Bezzegh György, Weber Frigyes (aki áttért a kegyelem reményében), Weber Dániel és három szolga (kiknek neve sem maradt fenn), végeztetett ki.

Bevégeztetett.

A rendek a pozsonyi országgyűlésen csak egyetlen kérdésben mutatkoztak szilárdnak. Követelték az eperjesi vértörvényszék megszüntetését, a kivégzettek családtagjainak kártalanítását. Mintha e követelések teljesítése lett volna a Lipót által megadott ár azért, hogy a magyarok törvénybe foglalják a Habsburgok fiági örökösödését, s lemondjanak a jus resistendiről, az ellenállás jogáról. A rendek az utolsó vesszőig teljesítették a császár akaratát. Draskovich országbíró volt az egyetlen, aki szilárdan ellenállni igyekezett Lipótnak. El is halálozott a császárral való tárgyalást követő órákban, állítólag agyvérzésben…

Az országgyűlést követően a még fogva tartott eperjesi rabok amnesztiával szabadultak. A lefogásuk elől Lengyelországba elbujdosókról a kortárs Rezik János - szintén emigrációba kényszerült eperjesi professzor -, ezt írta: „...mivel azonban a menekültek tudták, hogy Eperjesnek, Kassának is biztosították ugyan a sértetlenséget akkor, amidőn a császári seregek e városokat visszafoglalták, de szavukat megszegték és hogy az olasz ígéret szerfelett megbízhatatlan, kivált, ha evangélikusoknak adják, így hát a visszatérésre nem tudták magukat elhatározni.” A halálos ítéleteket - él a gyanúperrel a professzor - nem eltörölték, csak „kedvezőbb időre halasztották”.

Alig több mint tíz évvel később a későbbi fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet Nagysároson letartóztatják a császár katonái. Amíg Bécsújhelybe nem szállítják, ahol aztán majd fej-és jószágvesztésre ítélik – nem Bécsen múlt, hogy nem következett be -, az Eperjes főterén álló palotájában tartják fogva. Ha megengedték neki, hogy kinézzen az ablakon, négy épületet láthatott, amelyek egy kis teret takartak el: a katolikus székesegyházat, az evangélikus templomot, a kollégiumot és a volt városi iskolát. A térre, a vérpad helyére nem sokkal később az Immaculata-szobor került, hogy elfeledtesse az alattvalókkal a teátrumot. De minden bizonnyal inkább emlékeztette őket rá.

Antonio Caraffáról pedig feljegyezték: „Holta után is utálatos, s gyalázatos nevet hagyott a magyaroknál, mint szintén azelőtt Básta; a gyermek is gyűlölséggel említi.”

Temesvári Jenő

A mai templom és rendház helyén a 15. században a Királyi Ház (Curia Regia) állt, 1460-ban és 1478-ban Hunyadi Mátyás, 1528-ban Szapolyai János király szállt meg benne. 1554-től a felső-magyarországi főkapitányok háza, a királyi kamara székhelye volt. Lakott benne Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György is. A rekatolizáció kezdetén, a 17. század elején itt volt a jezsuita misszionáriusok lakóhelye és kápolnája. 1619. szeptember 6-a éjszakáján véres események történtek. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hajdúi halálra kínoztak három kassai missziós pátert. A mártírhalált halt Pongrácz Istvánt, Grodecz Menyhértet és Körösi Márkot később szentté avatták.

Báthory Zsófia (1629-1680), II. Rákóczi György fejedelem felesége, férje halálát követően 1661 áprilisában fiával együtt rekatolizált. Vakbuzgó híve lett mind a katolikus vallásnak, mind a jezsuita rendnek. Fia, I Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, Zrínyi Ilona férje életének - a Wesselényi-összeesküvésben való részvételéért - a jezsuiták hathatós közbenjárására az uralkodó, I. Lipót császár megkegyelmezett.

A kegyelemért a Rákóczi birtokokra mérhetetlen terheket róttak ki. Munkácsot és néhány - Zrínyi Ilona jegyajándékaként lekötött várat kivéve - a városok, várak többségébe császári katonaságot szállásoltak be. Mindezeken túl a Fejedelemasszony hálájától és vallási meggyőződésétől vezettetve Loyolai Szent Ignác rendjének a „Szentháromság”-nak felszentelt templomot építtetett, a híres római „II Gesu” mintájára, magára vállalván annak is minden költségét. A templom egybeépült a jezsuiták egykori átépített rendházával és kollégiumával, melynek falai között jezsuita iskola, majd egyetem (1657) működött. A két torony között, latin nyelvű feliratban örökítették meg az építtető Báthory Zsófia nevét és emlékét. A bejárati kapu felett a Báthory és a Rákóczi család összevont címere látható.

A főoltáron helyezték el a templom legértékesebb műalkotását, egy elefántcsontból faragott feszületet. A templom karzatai alatt összesen hat kápolnát alakítottak ki, melyekből hármat Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc és Gonzaga Szent Alajos jezsuita szentek tiszteletére szenteltek fel. A Loyolai Szent Ignác kápolnában az oltárképen a Lelkigyakorlatok egyik alaptétele olvasható. A templom jobb oldalán, hat finom faragású, fából készült főpapi szék, baloldalt pedig hársfából kifaragott, I. Rákóczi Ferenc halálára emlékeztető sírtábla látható, a fejedelem koronás alakjával. Belső mezőjén a Rákócziak címere kapott helyet, a tábla szélét hadi jelvények és felszerelések reliefjei díszítik. A címert övező keret latin nyelvű feliratának magyar fordítása: „Rákóczi Ferenc úr Őfelsége, Isten kegyelméből Erdély választott fejedelme, a magyarországi részek (Partium) ura, a székelyek ispánja, Sáros vármegye örökös főispánja és örökös grófja, jámbor halállal múlt ki az Úr 1676. esztendejében július 8-án, életének 31. évében.”

Alig négy év elteltével 1680. június 14-én Báthory Zsófia, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, dicső családjának utolsó sarja is elhunyt Munkács várában. A nehéz természetű fejedelemasszonyt megpróbálta a sors. Halálakor mindössze 51 éves volt. Végrendeletéből, melyet jezsuita gyóntatója és bizalmasa a Báthory kincsek jezsuiták felügyelete alá helyezése érdekében meghamisított, országos botrány kerekedett, melynek megnyugtató rendezése érdekében a bécsi udvar egyházi és világi főméltóságai is kénytelenek voltak állást foglalni. Végtisztességének megadása talán ebből következően nála is váratott magára. A temetési szertartásra - melyre rangjának és tekintélyének okán minden világi és egyházi főméltóság hivatalos volt -, csak 1681. március 16-án kerülhetett sor. Az általa alapított Szentháromság temploma építési munkáinak befejezését nem érhette meg. A gyászbeszédet Kis páter jezsuita tartotta, melynek szövegét még az előző évben, 1680-ban Nagyszombatban ki is nyomtatták. Unokájához, különösen a Rákócziak és Báthoryak vérét magában egyesítő, nevüket továbbvivő későbbi Nagyságos Fejedelemhez szoros szálak fűzték. Évtizedekkel később „Emlékiratai”-ban II. Rákóczi Ferenc így emlékezik meg róla: „…szent életű volt… halálára úgy emlékszem, mint valami álomra.” A szűkszavú emlékezésnél többet árul el kötődésükről, hogy a Báthory Zsófiától kapott medált haláláig megőrizte, magánál tartotta, azt hamvainak feltárásakor koporsójában megtalálták.

Az 1681-ben elkészült templom színpompás, igazi kora barokk alkotás, melynek belső terét a következő évszázadban tovább alakították és szépítették. A jezsuiták idején a templom Kassa vallásos életének központja volt, itt működtek a Mária Kongregációk, a Vérrel verejtékező Krisztus-, Fájdalmas Szűz-, és Szent Kereszt Társulatok, valamint Komáromon kívül az egyedül itt létrehozott Xavéri Szent Ferenc Társulat. A jezsuita rend betiltása után 1811-ben premontrei kanonokrend kapta meg a templomot.
A mai főoltárkép jelenetét melyen „A Szentháromság a mennybe fogadja Szűz Máriát”, 1854-ben festette Pesky József (1795-1862). A templom falfestése korábbi, 1796-ból származik, Erazmus Schrött (1755-1804) alkotása. Érdekessége, hogy hagyományos, jezsuita perspektivikus, illuzórikus stílusban készült, freskói jóvoltából a csillár nélküli mennyezet szinte a végtelenbe nyílik. Értékesek az oldalsó kápolnák festett oltárai, valamint a szószék, a padok és a beltér egyéb részeinek kifinomult fafaragásos díszítései is.

A Szentháromság templomtól néhány száz méterre magasodik a Szent Erzsébet Főszékesegyház impozáns méretű és kivételes szépségű épülettömbje. A sors különös akaratából kriptájában találtak végső nyughelyet azok, akiknek neve, életének egy szakasza elszakíthatatlan a Szentháromság templomban temetettekkel. Báthory Zsófia mellett „csak” fia I. Rákóczi Ferenc nyugszik. Nem adatott meg holtában sem, hogy maga mellett tudhassa szeretett unokáját II. Rákóczi Ferencet, és annak fiát Rákóczi Józsefet, a dédunokáját. Ahogy I. Rákóczi Ferencnek is életében és halálában is mindössze alig négy hónap jutott a fiával, és mindössze tíz év a feleségével való együttlétből. A sorsot azonban néha ki lehet játszani. Mindkét fejedelemasszony, mindkét anya híresen nagy akaraterővel rendelkezett. Életük során számtalan kudarc, veszteség érte őket. Számtalanszor fejet kellett hajtaniuk, tűrniük kellett a rájuk mért csapásokat. Egy esetben azonban mindketten fejedelmi győzelmet arattak: az örökkévalóságig maguk mellett tartották hőn szeretett fejedelemi gyermeküket.

Legutóbbi ott jártamkor erről meséltek nekem. Talán ezért van az, hogy olyan nagy békesség és nyugalom fogja el a látogatót nyughelyükön. Csendben nyomtam le a templomkapu kilincsét, amikor kiléptem a napfénytől ragyogó, élettől zajos kassai főutcára.

Temesvári Jenő

A cikkhez tartozó kassai galéria ide kattintva érhető el.

Bárki kérdezhetné, hogy miért csak egyet ragadok ki, és nem valamennyit sorolom ide, továbbá miért éppen a Zrínyiekre vonatkozó megállapítás zavar? A válasz kézenfekvő: a szerzők mintegy száz oldalon tekintik át vázlatosan a magyar pénztörténetet, próbálják kivonatát adni a felhasznált irodalomban felsorolt néhány alapvető és igényes numizmatikai szakmunkának. Sikertelenül és pontatlanul. Tehát legalább ilyen terjedelemben át kellene szerkeszteni, illetve újra kellene írni ezt az áttekintést. A másik kérdésre a válasz teljesen szubjektív. Megmagyarázhatatlan vonzalom fűz a Zrínyiekhez, minden érdekel, és mindent gyűjtök, ami velük kapcsolatos.

A szerzők megállapítják, hogy „a Bécsben vert denárok jó minőségűek voltak, csakúgy, mint Zrínyi Miklós bán és Thurzó Alexius kamaraispán és kincstárnok engedélyezett magánveretei”. A kézi rajzolású mellékletekben pedig Zrínyi Miklós (1508-66) cím alatt feltüntetnek egy Zrínyi címeres tallért, eltérő hátlapi változatban, valamint egy vastagveretű garast. Ennyi! Nem nehéz megállapítani az irodalomjegyzék alapján, hogy a szerzők két forrásból merítenek. Egyik Unger Emil Éremhatározó-ja, - melyből a grafikákat is közlik, másik Huszár Lajos Habsburg-házi királyok pénzei című munkája. A probléma csak az, hogy egyik szerző sem állítja, hogy „ez” a Zrínyi Miklós veretett pénzt.

Külön tanulmány témája lehetne, hogy a tárgyalt kor érmein a verdejegyek betűi milyen jelentéssel bírnak, azonban e helyütt talán elég megjegyezni, hogy a nevezett Thurzó Alexius esetében mindössze arról van szó, hogy  az 1521-ben vert II. Lajos által veretett ezüst dénáron a K és A betűk Körmöcbányát, illetve Alexius Thurzót jelentik. Tehát nem Thurzó kamaragróf önálló pénzveréséről van szó, hanem mindössze arról egy 1453-ban kiadott rendelet szerint a körmöcbányai pénzverdénél a pénzeken az éremkép mezőjében jobbról a pénzverő, balról pedig a kamaragróf nevének első betűjét fel kell tüntetni.
Ha látszólag már ennyire elkalandoztunk, a Zrínyiek pénzverésétől, akkor említsük meg azon keveseket - távolról sem érdemtelen személyeket -, akik ezer év során kiérdemelték, hogy a kizárólagos uralkodói privilégiumként számon tartott pénzverést törvényes jogon gyakorolhatták.

- Újlaki Miklós (1420 körül - 1478). 1471-1478 között címzetes boszniai király
- III. Zrínyi Miklós gróf (1488? - 1534)
- Esterházy Miklós gróf (1714 – 1790) 1762-től herceg
- Batthyány Károly gróf (1698 – 1772) 1764-től herceg
- Batthyány Lajos herceg (1753 – 1806)

Ezen kis kitérő után megállapíthatjuk, hogy a hivatkozott Unger irodalomjegyzék a Zrínyi Miklósra való hivatkozásnál az évszámadatoktól eltekint. (ÉH. I. kötet 251. lap, II. kötet 227. lap). Huszár Lajos pedig hivatkozott munkájában Gvozdansko (Kosztainica) címszó alatt úgy foglal állást, hogy pénzverési engedéllyel az 1534-ben elhunyt III. Zrínyi Miklós rendelkezett, aki apja volt az 1566-ban hősi halált halt e néven negyedik Zrínyi Miklósnak. Ez utóbbi megállapítást kell elfogadnunk annál is inkább, miután különböző történelmi munkák és okmányok ezt támasztják alá, míg a szigetvári Zrínyi Miklós ilyen irányú tevékenységéről, illetve jogáról semmiféle adat nincs.

Tekintsük át röviden a rendelkezésre álló forrásokat: Az 1534-ben elhunyt Zrínyi Miklósról kevés írásos dokumentum maradt fenn. Legfőbb ténykedése a megszerzett családi javak megőrzése és gyarapítása volt. Kora oligarcháitól semmiben sem különbözött, céljai elérése érdekében kortársaihoz hasonlóan semmilyen eszköztől sem riadt vissza. Vádolták „törökvezetéssel” - miszerint birtokai sértetlenül hagyásáért háborítatlanul átengedte a törököt más területeket rabolni, fosztogatni -, adó fizetésével a töröknek. Mint II. Lajos alattvalója, már 1524-ben titkos alkudozást folytat Ferdinánd ausztriai herceggel - a későbbi I. Ferdinánd magyar királlyal -, arról, hogy átadja neki gvozdanskói és lesnyicei bányáit krajnai és istriai birtokokért. A bányák komoly értéket képviselhettek, ha Ferdinánd csak előleges alkuképpen is egy egész terjedelmes grófságot falvaival együtt, és egy várost hajlandó cserébe adni értük. A titkos alkuról Budán értesülnek, II. Lajos jogosan tiltakozik sógoránál, Ferdinándnál - egyben Zrínyit fej- és jószágvesztésre ítélteti -, ugyanis Zrínyi a kérdéses bányákat már jóval előbb a magyar uralkodónak alkudta el. A II. Lajossal folytatott korábbi egyezség eredményezhette, hogy III. Zrínyi Miklós denárokat verethetett. Ismert példányain 1521 és 1526 évszám szerepel II. Lajos nevével és a Zrínyiek sasszárnyas címerével. (C.N.H. II. 307, Unger 678, Huszár 844.)

A mohácsi katasztrófa és II. Lajos szerencsétlen halála után a horvát főrendek többsége - köztük a Zrínyiek is -, Ferdinánd ausztriai főherceg 1526. december 16-i magyar királlyá koronázását követően alig két héttel, hűségesküt tesz a Habsburg uralkodó biztosainak. Talán a korábbi bánya alkuk is közrejátszhatnak, hogy Zrínyi Miklós továbbra is verethetett pénzt, immár Ferdinánd nevével, de a Zrínyi címer szerepeltetésével. I. Ferdinánd 1529. november 18-án adott engedélyt Zrínyinek Gvozdanskóban ugyanolyan magyar pénz verésére azonos pénzlábbal (finomsággal), mint történik az a többi pénzverőházban. (C.N.H. III. 57, 59, 60, 61, 65. Huszár 952-957.) A pénzverésre vonatkozólag 1530. július 20-án adtak ki részletes instrukciót. E helyütt nem részletezve a III. Zrínyi Miklóshoz köthető pénzverés mennyiségét, a kivert pénzfajták verőtövi eltéréseit, évszámait, fontos megjegyezni, hogy a sasszárnyas Zrínyi címer feltüntetésén át az N-S, L-G verdejegyig 1530 és 1532 között számos variáció különböztethető mega numizmatikusok legnagyobb örömére. Az N-S verdejegy feloldása Nicolaus – Serin, ilyen verdejegyű érmék 1530 és 1531 évszámokkal szerepelnek. Az L-G jegyű veretek szintén Zrínyi Miklós nevével hozhatók összefüggésbe, ugyanis ezeken a vereteken is szerepel a Zrínyiek sasszárnyas címere, továbbá okmányok bizonyítják, hogy Zrínyi a pénzverést 1532. május 15-én átengedte két laibachi polgárnak, (L)eonhart (G)ruebernek és Max Stettnernek. A pénzverés legkésőbb 1534-ig folyhatott, mert az okmányok III. Zrínyi Miklós nevét 1533-ban említik utoljára, más források szerint pedig 1534 tavaszán elhunyt. 1533 után nem is fordul elő Zrínyi-címeres veret. Denárjain kívül kevés számban előfordul garas, vastagveretű garas, illetve tallér veret is, de ezek a napi pénzforgalomban nem játszottak szerepet, ritkaságuknál fogva inkább emlékérem jellegük lehetett.

Fia, a történelmünkben szigetvári Zrínyi Miklósként hallhatatlan nevet szerző hős minden valószínűség szerint 1508-ban született. Teljes bizonyossággal kizárható, hogy 1521-ben, mint kiskorú, de később, 1530-ban 22 évesen királyi kegyként pénzverési jogot kapott volna. Befolyása és hatalma majd csak 1539 után nő meg, amikor is egyik várukban a Ferdinánd király által hűtlenséggel megvádolt Katzianer helytartót máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták. További szempont lehet, hogy a kérdéses érméken szereplő címerábrázolásban csak a sasszárny szerepel. A szigetvári Zrínyit ábrázoló metszeteken már függőlegesen hasított címerpajzs szerepel, melynek heraldisztikailag tekintve jobboldali mezője megőrzi a sasszárnyakat, míg a baloldali mezőbe új motívumként várfal és torony jelenik meg. Horvát források szerint a gvozdanskói bányában csak 1578-ban hagytak fel a termeléssel, tehát amennyiben IV. Zrínyi Miklós kapta volna a pénzverési jogot, semmi nem indokolja, hogy nagy kegyben állván I. Ferdinándnál, e jövedelmező tevékenységet 1533 után miért nem folytatta 1566-ban bekövetkezett haláláig.
Fentiek alapján tehát kellő megalapozottsággal állíthatjuk, hogy a kérdéses Zrínyi-érmék nem a szigetvári hős, hanem apja, az 1534 tavaszán elhunyt III. Zrínyi Miklós nevéhez köthetők.

Felhasznált irodalom:

Harsányi Pál: Adatok a Corpus Nummorum Hungariae III. kötetéhez N. K.13-20 (1914-1921)
Huszár Lajos: Habsburg-házi királyok pénzei 1526-1657 Akadémiai, Bp. 1975.
Huszár Lajos: Münzkatalog Ungarn, Corvina 1979.
Ivan Rengjeo: Kovnica Nikola III. Zrinskog u Gvozdanskom Num. Vijesti, 8. (1861) 1-19.
Johann Néwald: Zrínyi Münzen. Monatsbl. 1. (1883) 3-4.
Salamon Ferenc: Az első Zrínyiek. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1865.
Unger Emil: Magyar Éremhatározó I-II. MÉE. Bp. 1980.

Remek program volt az is, amikor Édesapámmal kibuszoztunk a Ferihegyi repülőtérre - akkor még csak egy terminál volt -, és a teraszról néztük naphosszat a betonon sorakozó utasszállítókat, találgatva, hogy a függőleges vezérsíkjukon lévő embléma melyik légitársaságé lehet. Félórák is elteltek, mire megpillantottuk egy-egy érkező gép fényszóróit, fekete füstbe burkolózva, aztán már a gépet is láttuk, ahogy ereszkedett, majd leszállt a távoli kifutón. Jó néhány perc eltelt, mire a kacskaringós gurulóúton, sivító hajtóműveinek hangja mellett lassan begurult parkolóhelyére. A kerekes lépcsőn lesétáló utasokat különleges lényeknek gondoltam, akiknek megadatott a repülés élménye.

Kronológiáját tekintve ezt a bejegyzést talán ott kellett volna kezdenem, hogy Édesapám a polgári iskola befejezését követően 1937-ben lakatos tanonc lett Csepel-szigeti Weiss Manfréd gyárban. Az oktatás színvonala, ott szerzett szakmai tudása, a precíz, pontos, munka öröme és igénye a mai napig nem kopott meg nála. Immár 88 évesen is tartja magát a régi iskolához, bennünket is lépten-nyomon figyelmeztetve, hogy csak így érdemes bármit is csinálni. Az ország második világháborús fegyverkezése hozta magával, hogy a Weiss Manfrédban beindult a repülőgép szerelés is. Édesapám is repülőgép szerelő lett. A gépek szerelése, karbantartása révén számtalan típussal volt módja repülni, rádióslövészként pedig harcolt is Messershmitt-210-es vadászbombázón. Sajnos az elmúlt évtizedek beidegződése még ma is hat, ritka, becses alkalom, ha „megfeledkezvén magáról” felelevenít egy-egy eseményt életének ebből a szakaszából.

Azzal kezdtem, hogy a repülés iránti érdeklődés, vonzalom különböző mértékű és indíttatású családomban. Három generációt képviselünk, máshogyan látunk sok mindent, sajnos a kelleténél ritkábban találkozunk. Mindig különleges, szívet melengető érzés fog el, ha adódik egy-egy olyan ritka nap, amikor együtt nézegethetjük a repülőgépeket. Felvillan az emlék, amikor Édesapám meg, megállva, kutat emlékei között a tököli repülőtéren, ahol ötven évvel ezelőtt dolgozott. Mutatja a régi szerelőcsarnokot, a légoltalmi bunker betonszörnyetegét, a fedélzeti fegyverek belövő boltíves épületét. Én lázas igyekezettel próbálom szavait emlékezetemben elraktározni, lopva fotózom a veterán, repülő embert. Máskor fiamat nézem, hogy milyen izgalommal keresi a legjobb pozíciót, cserélgeti az objektíveket, hogy „lőhesse” a pillanatok alatt dobhártyaszaggató, félelmetes hangorkánban felette átszáguldó vadászgépet. Majd a keresőben visszanézve megelégedetten nyugtázza, hogy újabb jól sikerült fotót tudhat a magáénak.