Apuka Világa

Viktória (1819-1901) 1831-től brit királynő és unokafivére Albert (1819-1861) Szász-Coburg-Gotha-i herceg 1840. február 10-én kötött házasságot. Királynőként Viktória kezét a szigorú angol udvari hagyományok szerint nem kérhették meg, ezért 1839. október 5-én ő tett házassági ajánlatot unokatestvérének, Albert szász-coburg-gothai hercegnek, melyből kilenc gyermekük született. Fotográfiai gyűjteményemből ezúttal a másod és negyed szülött királyi herceggel ismerkedhetünk meg két kabinet portré segítségével.
Mindenekelőtt ejtsünk néhány szót a szülők származásáról, egyben rokoni kapcsolatáról. Viktória Alexandrina, a későbbi Viktória királynő Edward, Kent és Strathearn hercege (1767-1820) és Viktória Szász-Coburg-Saalfeldi hercegnő (1786-1861) egyetlen gyermeke. Apai nagyszülei: III. György (1738-1820) brit király (a német Hannover-ház első angol születésű tagja), és Sarolta Mecklenburg-Strelitz-i hercegnő, anyai ágon pedig Ferenc Szász-Coburg-Saalfeldi herceg és Augusta Reuss-Ebersdorfi grófnő voltak.  
Albert (Francis Albert Augustus Charles Emmanuel) Szász-Coburg-Gotha-i herceg (1819. augusztus 26.-1861. december 14.) szülei: Ernest I. (1784-1844) Szász-Coburg és Gotha hercege és Louise (1800-1831) Szász-Coburg-Altenburgi hercegnő.
Albert megszólítása a brit királyi udvarban Prince Albert (Ő királyi fensége Albert herceg), majd 1857-től viselt hivatalos méltósága Prince Consort (az uralkodónő hercegi rangú házastársa).
Mindezek után, ha csak szűkre szabottan is ismerkedjünk meg a képeken szereplőkkel.

VII. Edward (Albert Edward) 1841. november 9-én született a Buckingham-palotában. Születésénél fogva örökölte a Kent és Strathearn hercege, a Cornwall és Rothesay hercege, és a Wales hercege címeket. Apja jogán megtartotta hercegi címét is, bár ennek öröklési jogáról, mint angol trónörökös 1863-ban lemondott öccse Alfred herceg javára.
Édesanyja hosszú uralkodása alatt, alig jutott politikai szerephez. Bejárta Európát, hosszú utazásokat tett az Egyesült Államokban és Kanadában, a Közel-keleten, az indiai szubkontinensen, ahol ünnepségeken, fogadásokon képviselte Nagy-Britanniát. Mindezek mellett élte az arisztokrata elit nagyvilági, helyenként léha, kicsapongó életét. Színes, népszerű egyéniség volt, aki támogatta a tudományok, művészetek fejlődését, egyedi öltözködésével divatot teremtett, megváltoztatott addigi étkezési szokásokat, élvezte a szerencsejátékokat, lovas sportokat, szívesen vadászott.

VII. Edward cabinet portrait-ja az 1860-as évek közepén. Mérete: 10,7x16,4 cm.

1863. március 10-én a Windsor-kastély Szt. György kápolnájában (ahol megkeresztelték) feleségül vette Alexandra (Caroline Marie Charlotte Louise Júlia) dán királyi hercegnőt (1844-1925). Alexandra szülei szintén német fejedelmi származásúak. Apja, Schleswig Holstein és Lauenburg hercege, IX. Christian néven dán király (1818-1906). Anyja Louise  (Luise Wilhelmine Friederike Caroline Auguste Julie) Hessen-Kassel hercegnője (1817-1898), aki férjének második unokatestvére is volt egyben.

A trónörökös pár VII. Edward és Alexandra házasságából hat gyermekük született:
- Albert Viktor walesi herceg (1864-1892)
- György yorki herceg (1865-1936) - a későbbi V. György angol király
- Lujza királyi hercegnő (1867-1931)
- Viktória királyi hercegnő (1868-1935)
- Matild királyi hercegnő (1869-1938) - házassága révén Norvégia királynéja
- Sándor János (1871-1871) - 1 napos korában elhunyt.

Amint Viktória királynőt „Európa nagyanyja”-ként, úgy VII. Edwardot családi, rokoni kapcsolatai révén „Európa nagybácsi”-ja (Uncle of Europe) néven is emlegették.
II. Vilmos császár, II. Miklós orosz cár unokatestvérei, Viktória Eugénia spanyol királyné, Margaret svéd, Mária román, Sophia görög koronahercegnők, Alexandra orosz cárné unokahúgai, I. György görög, VIII. Frederick dán unokatestvérei, I. Albert belga király, Ferdinánd bolgár cár, I. Károly és II. Manuel portugál uralkodók másod-unokatestvérei voltak.

Amikor 63 év uralkodás után 1901. január 22-én Viktória királynő meghalt, VII. Edward örökölte az Egyesült Királyság, India császára és a Brit Domíniumok uralkodója címet. Koronázására a hagyományoknak megfelelően a Westminster Apátságban került sor 1902. augusztus 9-én.  A szertartást a 80 éves canterbury-i érsek, Frederick Temple celebrálta.
Kilenc éves uralkodását a reformok, a modernizáció jellemezte. A búr háborút követően átszervezte a brit hadsereg és a honi flotta szervezeti felépítését. Továbbra is támogatta az ipar, a tudományos, művészeti, kulturális élet fejlesztését. Igyekezett jó diplomáciai kapcsolatokat kialakítani különösen az európai országokkal, illetve uralkodóival, melyek II. Vilmost és Németországot leszámítva sikerrel is jártak.

68 éves korában, 1910. május 6-án hunyt el a Buckingham-palotában. VII. Edward volt az első brit uralkodó a Szász-Coburg-Gothai-házból. A Windsor-kastély Szt. György kápolnájában, - ahol keresztelték, és ahol házasságot kötött -, helyezték örök nyugalomra 1910. május 20-án.

A fotográfia William és Daniel Downey műtermében készült. A testvérek első stúdiójukat 1855-ben alapították, majd 1863-ban megnyitották műtermüket Newcastle-ban, az Eldon téren.
Sikeres tevékenységüket jelzi, hogy az 1860-as évektől már több stúdiót működtettek, többek közt Londonban is, ahol számtalan fényképet készítettek az előlő körök és a királyi család tagjairól. A fotográfia hátoldala (verzója) üres, ami a műterem korábbi időszakára utal. A fotográfia mérete: 10,7x16,4 cm.

William & Daniel Downey cégjelzése a kabinet portrén

Alfréd (Alfred Ernest Albert), Viktória királynő és Albert Szász-Coburg és Gotha hercegének negyedik, egyben második fiúgyermeke, VII. Edward walesi herceg trónörökös öccse (1844. augusztus 6-án született. Másodszülöttként 1893-ig megillették az Edinburgh hercege (Duke of Edinburgh), Kent grófja (Earl of Kent), 1866-tól az Ulster grófja (Earl of Ulster) címek. Apja jogán ő is megtartotta a Szász-Coburg-Gotha hercegi címet.

Alfréd Edinburgh hercege portréja az 1860-as években. Mérete: 10,7x16,4 cm.

Alfréd herceg 1874. január 23-án Szentpétervárott, a Téli palotában kötött házasságot Maria Alekszandrovna (1857-1920) orosz nagyhercegnővel, akinek szülei:  II. Sándor (1855-1881) Oroszország cárja és Mária, Hessen-darmstadti hercegnő(1824-1880) (Maximilienne Wilhelmina Maria von Hessen und bei Rhein), orosz nevén Marija Alekszandrovna cárnő, II. Lajos (1777-1848) Hessen-Darmstadt-i nagyherceg és Vilhelmina (1788-1836) Baden-i hercegnő lánya. Az ifjú házasok 1874. március 12-én a házasságkötés megerősítésével mutatkoztak be a londoni nagyközönség előtt, mint Edinburgh uralkodó hercegi párja.
Maria Alexandra elképesztő 100.000 ₤ hozományt adott lányával, aki előkelőbb születési rangjánál fogva szerette volna az elsőbbséget megszerezni az udvari hierarchiában VII. Edward felesége, Alexandra walesi hercegnővel szemben, azonban ebben a törekvésében Viktória királynő nem támogatta.

Alfréd herceg és Mária hercegnő házasságából hat gyermeke született:
- Alfréd herceg (1874-1899), Szász-Coburg-Gotha apja utáni, második trónörököse
- Mária hercegnő (1875-1938), házassága révén Románia királynéja
- Viktória Melitta hercegnő (1876-1936), első házassága révén előbb Hessen nagyhercegnője, majd Kirill Vlagyimirovics Romanovval kötött második házassága révén orosz nagyhercegnő
- Alexandra hercegnő (1878–1942), házassága révén Hohenlohe-Langenburg hercegnője
- koraszülött fiú (1879. október 13.)
- Beatrix hercegnő (1884–1966), házassága révén spanyol infánsnő és Galliera hercegnője.

Alfréd herceg a Brit Királyi Haditengerészet magas rangú tisztjeként gyakran utazott a Földközi-tengerre, és ezen alkalmakkor családja is rendszerint vele tartott. Második leányuk, Viktória Melitta 1876-ban Máltán született meg.
Alfréd herceg, Edinburgh hercege nagybátyjának, II. Ernest Szász-Coburg és Gotha  hercegének 1893. augusztus 22-én történt elhalálozását követően örökli a hercegség uralkodói jogát mivel Ernest hercegnek nem született utódja, s bátyja, VII. Edward walesi herceg, mint a brit korona várományosa korábban már lemondott a hercegségben való örökösödési jogáról. Hogy Szász-Coburg és Gotha uralkodóivá válhassanak, mind Alfréd herceg, mind Mária hercegné lemondtak edinburgh-i és brit címeikről. A hercegi család Coburgban tartott fenn állandó otthont. Kezdetben bizonyos idegenséggel viseltettek irántuk, de megismervén a német hagyományokat, szokásokat, egyhamar népszerűségre tettek szert a hercegség lakossága, alattvalóik körében. Egyetlen fiúk, a hercegség örököse, ifjabb Alfréd herceg1889 januárjában botrányba keveredvén szeretőjével, öngyilkosságot kísérelt meg, melybe február 6-án belehalt. Szász-Coburg-Gotha trónörököse így Mária hercegné unokaöccse, Károly Eduárd brit herceg, Albany uralkodó hercege lett.
Alfréd herceg 1900. július 30-án hunyt el torokrákban. Coburgban, a Glockenburg temetőben a hercegi család mauzóleumában helyezték végső nyugalomra. Az özvegy Mária hercegnét unokaöccse Károly Eduárd nem kényszerítette a coburgi hercegi palota elhagyására, így továbbra is ott élhetett. 1918-ban Németország elvesztette az első világháborút, a Szász-Coburg-Gotha család is összeomlott. Mária özvegy hercegné és nagyhercegnő egészsége a sorozatos csapások hatására súlyosan megrendült. Svájcban keresett menedéket, egy zürichi szállodába költözött. Ott érte a halál 1920. október 24-én. Férje, Alfréd herceg mellé, a Glockenburg temető hercegi mauzóleumában helyezték örök nyugalomra.

A Russell és Fiai fényképészeti műterem cégjelzése

A fotográfia készítője James Russell az 1850-es évek elején elsők közt nyitotta meg fényképészeti műtermét a dél-angliai Chichester-ben, az Eastgete-n. A 60-as években két fia is kitanulva a mesterséget, együtt folytatták azt Russell & Sons néven immár az East Street 65. alatti műtermükben. A műtermet egyaránt szívesen látogatták mind az előkelő körök, hírességek, írók, politikusok, mind az uralkodói család tagjai.
Alfréd Ernest Albert Edinburgh-i herceg egyoldalas kabinet portréja szintén az 1860-as évek közepén készülhetett, egyazon foto albumba, egymás mellé helyezte a két hercegi testvért egykori tulajdonosuk.

Wilhelm Lehmann cégjelzése a portrék előoldalán

Wilhelm Lehmann cégjelzése a portrék verzóján

A bemutatott fotográfiák Wilhelm Lehmann bécsi műtermében készültek az 1860-as évek második felében. Mind a négy portrékép keménykarton elő- és hátoldali cégjelzése és mérete is egyforma (10,2x16,2cm). A portré és tájképfestő, fényképész 1862-1875 között működött. 1865-1870 között, Bécs XIII. kerületében, Hietzing-ben a Dommayers Casino mellett van műterme, ahol a bemutatott négy kabinet portré is készült. 1871-1875 között a Felső-Ausztriai Gmunden-ben van műterme.

Temesvári Jenő

Ferdinánd Fülöp Mária Ágoston Rafael - Ferdinand Philipp Maria August Raphael (1844.03.28.-1921. július 3.),

Szász-Coburg-Gotha-Koháry herceg (Prince of Saxe-Coburg-Gotha-Kohary), az aranygyapjas rend lovagja, cs. és kir. vezérőrnagy, a magyar főrendiház tagja.

Felesége: Lujza Mária Amália (Louise Marie Amélie van België) hercegnő - (Brüsszel 1858.február 18.-1924. március 1. Wiesbaden) II. Lipót belga király leánya. Stefánia (Rudolf trónörökös felesége) belga hercegnő nővére.
Lujza hercegnő 1875-ben, 17 évesen ment férjhez Fülöp Ferdinánd Szász-Coburg-Gothai herceghez (1844–1921), házasságuk megromlása miatt 1896-ban elhagyott.

Házasságukból két gyermek született:
Leopold (1878-1916) és Dorothea (1881-1967)

Mária Adél Amália Klotild hercegnő (Marie Adelheid Amalie Clothilde) - (Neuilly-sur-Seine, Franciaország, 1846. július 8. - 1927. június 3. Alcsút).

A Szász-Coburg-Gothai hercegi ház Koháry-ágából származó német hercegnő, (Prinzessin von Sachsen-Coburg und Gotha), I. Lajos Fülöp francia király unokája. József Károly Lajos főherceggel kötött házassága révén osztrák főhercegnő (Erzherzogin von Österreich), magyar és cseh királyi hercegnő.
Az alcsúti kastélyban hunyt el 1927. június 3-án, életének 81-ik évében. A budavári nádori kriptában temették el, férje és gyermekei mellé.

Férje: Habsburg-Lotaringiai József Károly Lajos főherceg, Erzherzog Joseph Karl Ludwig von Österreich. (Pozsony, 1833. 03.02. - 1905. 06. 13. Fiume). Magyar és cseh királyi herceg, lovassági tábornok, 1869-től haláláig a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka, az Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja.
Házasságukból 7 gyermek született.

Mária Lujza Amália hercegnő (Marie Luise Amalie Prinzessin von Sachsen-Coburg-Saalfeld-Gotha) - (1848.10.23.-1894.05.06.).

1875-ben Bécsben kötött házasságot Miksa Emánuel (1849.12.07.-1893.06.12.) bajor herceggel (Maximilian Emanuel, Herzog in Bayern), Erzsébet („Sisi”) osztrák császárné és magyar királyné legfiatalabb öccse.
Miksa Emánuel herceg életének 44 évében gyomorvérzésben hunyt el. Mária Lujza hercegnő alig egy évvel élte túl.

Házasságukból 3 gyermek született:
1. Siegfried August Maximilian Maria
(1876. július 10. - 1952. március 12.)
2. Christoph Joseph Clemens Maria
(1879. április 22. - 1963. július 10.)
3. Luitpold Emanuel Ludwig Maria
(1890. június 30. - 1973. január 16.)

Ferdinand Maximilián herceg (Ferdinand von Sachsen-Coburg und Gotha) (Bécs, 1861. február 26. - 1948. szeptember 10. Coburg),

aki 1893-ban a Mária Lujza Pia Bourbon-pármai hercegnőt (1870-1899), I. Róbert pármai herceg leányát, Zita császárné és királyné féltestvérét. Ebből a házasságból született Boris trónörökös.

1908-ban Eleonore von Reuß zu Köstritz hercegnőt (1860-1917) vette feleségül.
1883-ban III. Sándor orosz cár koronázásánál Moszkvában ő képviselte a családját. Debrecenben a cs. kir. 11-es huszárezredben hadnagy, majd a m. kir. honvédség kötelékébe lépt át főhadnagyi ranggal.
1887. július 7-én a trnovói nemzetgyűlés bolgár fejedelemmé választotta.
1893 tavaszán Pianoreban nőül vette I. Róbert pármai herceg leányát, Mária Lujza hercegnőt, kitől 1894. január 30-án Boris, Bulgária trónörököse született. 1908-1918-ig I. Ferdinánd néven bolgár cár.

A bemutatott képek ADELE és Ludwig ANGERER udvari fényképész műtermeiben (Atelier) Bécsben készültek az 1860-as években. A műtermek Bécs frekventált kerületeiben működtek, s a kor színvonalának megfelelő modern felszereltséggel, a fényképészek pedig kimagasló szakmai ismeretekkel rendelkeztek. Ennek köszönhetően vendégkörük is a tehetősebb valamint a különböző fejedelmi, hercegi családok tagjaiból került ki, akik körében szívesen látogatott műtermek voltak. A képeken jól megfigyelhető az elegáns műtermi installáció, a kor ruha és viselet divatja. A portrékon szereplő személyek beállítása gondosan megtervezett, de nem természetes, a képi kidolgozás viszont magas színvonalú.

A képek és verzóik nagyobb felbontásban a csatolt galériában láthatók.

Temesvári Jenő

Az I. világháború négy vérzivataros esztendeje során a kaposvári cs. és kir. 44-es gyalogezred végigharcolta a szerb, a galíciai, az erdélyi, bukovinai, majd az olasz csatatereket. A véres, nemegyszer ember-ember elleni ádáz szuronyrohamokban, közelharcokban minden addiginál nagyobb hírnévre tettek szert a „Rosseb-bakák” néven elhíresült somogyi ezred katonái. A veszteségek mindennél beszédesebbek: a háborús évek alatt a szerb fronton egyszer, az orosz arcvonalon összesen tizenegyszer kellett teljes létszámra feltölteni a legendás csapattestet.

Az 1918-ban megjelent Emlékfüzet az orosz fronton vívott harcok egy jelentős epizódját idézi meg. Szerzője érzékletesen mutatja be az emberfeletti küzdelmek megpróbáltatásait, és számos közkatonát, tisztet említ meg név szerint (köztük Bakay Szilárd főhadnagyét is), akik neve tettei ily módon is megőrződtek, nem merülhetnek feledésbe.

Az Emlékfüzet címlapja - Reichenberg 1918.

A harcok színhelye. - Patakófalu, Határhegy Fenyvesvölgy ma már Ukrajna részei

A csatolt mellékletben az Emlékfüzet közreadásával az volt a célom, hogy a száz éve kitört I. világháború négy hosszú, hatalmas véráldozatot követelő keserves évének harctéri eseményeinek magyar vonatkozású néhány napját megismerhesse a téma iránt érdeklődő.
És nem mellékesen legyen ez a közreadás tisztelet és főhajtás a füzetben névvel és név nélkül szereplő hősöknek, a kaposvári 44-es „Rossebb-bakák”-nak, és minden magyar katonának, akik vérüket ontották, életüket áldozták a Hazáért.

Temesvári Jenő

Lásd a csatolt CZEREMCHA Emlékfüzetet

Az alább bemutatandó gondosan megtervezett és művészi kivitelű portré emlékérem Tisza Kálmán politikusi pályafutása meghatározó időszakának állít emléket. Előbb azonban csupán érintőlegesen idézzük fel a 19. század utolsó harmada dualista Magyarországának meghatározó államférfiúja életének jelentősebb állomásait.

Borosjenői és szegedi Tisza Kálmán 1830. december 16.-án született Nagyváradon. Szülei: borosjenői Tisza Lajos (1798-1856) császári és királyi kamarás, Bihar vármegye alispánja, majd főispáni helytartója és gróf széki Teleki Júlia (1805-1863). 1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumában segédfogalmazóként dolgozott. A Honvédelmi Bizottmánnyal Debrecenbe költözött. A szabadságharc leverése után másfél évre külföldre emigrált. Állást foglal az  I. Ferenc József által 1860. október 20-án kiadott császári rendelet, az októberi diploma ellen, és ezzel, mint az alkotmányosság védelmezője nagy népszerűségre tett szert. 1860-ban visszautasította Bihar vármegye főispáni tisztjét, 1861-ben viszont már képviselőházi alelnök az országgyűlésben. Ellenezte a deáki kiegyezést, 1868. április 2-án pártjával kiadták az úgynevezett bihari programot, amely állást foglalt a közös minisztériumokkal és delegációkkal szemben. 1875. március 1-jén elfogadták a status quót, az adott közjogi berendezkedést, és a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrejött a Szabadelvű Párt, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül. Tisza 1875. március 2. és október 20. között a Wenckheim-kormány belügyminisztere, 1875. október 20. és 1887. február 11. között miniszterelnök-belügyminiszter, 1887. február 11. és 1890. március 13. között miniszterelnök, közben rövid ideig pénzügyminiszter és a király személye körüli miniszter is volt. 15 évig tartó miniszterelnöksége idejére esik az új dualista államberendezkedés megerősödése, magyarországi intézményes és jogi kereteinek kiépülése. 1890. március 15-i hatállyal beadja lemondását, mely után 1901-es visszavonulásáig országgyűlési képviselő, illetve pártja egyik vezető személyisége maradt.
1860. július 21-én feleségül veszi gróf Degenfeld-Schonburg Ilonát (1839-1913). Házasságukból négy gyermek született, köztük az elsőszülött Tisza István, Magyarország későbbi miniszterelnöke, akit 1918. október 31-én otthonában meggyilkoltak.
A nagybirtokos politikus Tisza Kálmán, az MTA tagja 1902. március 23-án 71 éves korában hunyt el. Budapesten.

Tisza Kálmán miniszterelnökségének 10. évfordulójára. 1885.
Előlap: Tisza Kálmán jobbra néző mellképe, a vállszelvényben L.A. M.E.
Hátlap: 1875-1885 / A SZABADELVŰ PÁRT / TISZA KÁLMÁN / 10 ÉVI /
MINISTERELNÖKSÉGE / EMLÉKEÜL - a szöveget tölgy és babérkoszorú övezi.

Az érem tervezője: Loránfi Antal (1856-1927). Az előlapot Gerl Károly (1857-1907),
a hátlapot Mayer Elek (1840-1919) éremművész véste.
A 70 mm átmérőjű bronz érem a Szabadelvű Párt megrendelésére készült.
Súlya: 163.3 gramm.

Az emlékérem előlapja Gerl Károly éremművész bravúros alkotása

Két különleges adottságokkal, képességekkel és tehetséggel megáldott alkotó ember neve fonódik össze gyűjteményem egyik legszebb példánya kapcsán. Életpályájuk különböző, ugyanakkor mindkettőjük maradandó szellemi és tárgyi értéket hagyott az utókorra. Az emlékplakett bemutatása alkalmat ad számomra az előttük való főhajtásra. Röviden összefoglalva ismerkedjünk meg munkásságukkal:

Kájlinger Mihály (Pest, 1860. február 27. - 1924. április 5. Budapest) gépészmérnök. Budapesten a Királyi József Műegyetemen 1883-ban szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1883-tól a Főváros szolgálatába állott, ahol a város csatornázásával foglalkozó osztályon kapott munkát. A budapesti központi szivattyúállomás már az ő tervei szerint készült el. Hamarosan felismerik tehetségét és kiváló szaktudását. Előbb vízügyi tanácsadó, majd Wein János (1829-1908), bányamérnök, a Fővárosi Vízművek első igazgatójának nyugalomba vonulása után, 1896-ban a polgármester kinevezi annak utódjául. Folytatja az elődje által megkezdett munkát a város vízmű rendszerének kiépítésében. Elkészíti a káposztásmegyeri telep végleges terveit, nevéhez fűződik az ivóvíz nyerése céljából ma is használt vertikális kutak rendszerének bevezetése. Az 1893. évi nagy kolerajárvány idején a robbanásszerűen növekvő lakosság egészséges ivóvízhez juttatása elemi érdek volt: Kájlinger négy ideiglenes vízkivételi telepet tervezett és valósított meg (a Markó utcánál, a Margit-híd budai és pesti oldalánál és Káposztásmegyeren), melyek a vízmű végleges kiépüléséig használatban voltak. Tervei alapján véglegesen megvalósultak a budai hegyvidék átemelő medencéi és nyomásfokozó szivattyúi. A víztakarékosság elősegítése céljából bevezette a fogyasztásmérőket. Budapest vízellátását a Szentendrei-sziget vízbázisáról ő valósította meg elődje elgondolása alapján. Kimagasló elméleti és gyakorlati szaktudását több vidéki város vízművei is hasznosították: ő tervezte Temesvár vízművét, tanácsait figyelembe vették Miskolc, Fiume, Szombathely és Szeged vízműveinek kiépítésekor is.
A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet kétszer választotta elnökéül. 1923-ban elnyerte az egylet Hollán-pályadíját Budapest vízellátásáról írt tanulmányával. A Fővárosi Vízművek fennállásának 100. évfordulóján 1968-ban Újpesten emléktáblát avattak Kájlinger Mihály tiszteletére. A Fővárosi Vízművek máig nagy tisztelettel emlékszik egykori igazgatójára: a székházába belépőket két életnagyságú festmény fogadja: Wein Jánosé és Kajlinger Mihályé.

Az emlékplakett megalkotására Sződy Szilárd éremművész a Kájlinger Mihály halálát követően kapott megbízást.

Kájlinger Mihály (1860-1924)
Egyoldalas vert bronz plakett 1925. Átmérő: 100 mm. Súlya: 482 gramm.

Sződy Szilárd (Nagykáta, 1878. ápr. 27. - 1939. febr. 24. Budapest) szobrász, éremművész. - 1894-98 között az Országos Iparművészeti Iskolában szobrászatot tanult (Stróbl Alajos és Zala György tanítványa volt), rajztanári oklevelet szerzett. Tanulmányútjai során bejárta Olasz- és Németország nagyobb városait (Róma, Firenze, Pádua, München, Augsburg). 1902-től iskolai rajztanár Budapesten. Az I. világháborúban Przemysl várában főhadnagyi rangban szolgál (kiérdemli a Signum Laudis kitüntetést a kardokkal). A várvédő osztrák-magyar hadsereg tisztjeiről és tábornokairól több plakettet készített. A vár feladásakor 1915-ben orosz hadifogságba esett. Szibériában 38 hónapos fogsága alatt 150 akvarellt, 100 érmet és plakettet készített. E műveiből hazatérte után 1918-ban a Műcsarnokban rendeztek kiállítást. 1921-28 között a budapesti Tanárképző Főiskola rajztanára, 1927-38 között rajzoktatási szakfelügyelő. Oktatói munkája mellett szobrászként dolgozik.
Legismertebb köztéri alkotása a Margit híd budai hídfőjénél álló Przemysl-emlékmű (1932). A Nemzeti Szalon, az Országos Képzőművészeti Társulat, a Magyar Képzőművészek Egyesületének tagja. Számos érmet (pl: Dante, Madách, Martinovics) és plakettet (pl: Ravasz László ref. püspök, Sipőcz Jenő főpolgármester, Vass József miniszter), sportérmeket mintázott. Több síremléket készített (pl: Wildner Ödön, Némethy Ella). Köztéri művei Budapesten: Guido Romanelli-emléktábla 1924. (1945 után eltávolították), Puskás Tivadar és Ferenc-dombormű (1931), Przemysl emlékmű (1932), Józef Pilsudski-emléktábla 1936. (1945-ben elpusztult), I. világháborús emléktáblák, az Aréna úti Népszálló munkásokat ábrázoló domborművei. A kőbányai Szent László-plébániatemplomban Szt. Imre szobra (1931).
Munkássága során több nagyszabású szobrot, mintegy 50 különféle mellszobrot, számos síremléket, 31 hősi emléktáblát, közel 700 darab érmet és plakettet alkotott. Kitüntették többek közt a Kolonia Restituta Rend lovagkeresztjével, az Új Szalon aranyérmével, Sebesült című szobráért pedig a Műcsarnok második díjával ismerték el. A Magyar Nemzeti Galéria több szobrát őrzi. Életének 62-ik évében Budapesten hunyt el.

Temesvári Jenő

José Abelardo Quiñones Gonzáles (1914-1941)

Numizmatikai gyűjteményem egy újabb repüléstörténettel kapcsolatos - ezúttal perui -bankjegyét, egyben történetét szeretném bemutatni a téma iránt érdeklődő olvasónak. Azonban, mielőtt erre sor kerül, ismerkedjünk meg magával a pilótával, aki példamutató életével hazája iránti áldozatkészségével méltán vált a Latin-amerikai ország, Peru nemzeti hősévé.

1936. január 20-án megkapta a nemzetközi jogosítványt, miközben kiemelkedő szinten folytatta elméleti tanulmányait, egyben tovább csiszolta a repülési technikákat. Ekkoriban erősödött meg benne az az elhatározás és életcél, hogy szolgálni és védeni fogja hazáját. 

A Perui Légierő a légierő fejlesztésének jegyében az Egyesült Államoktól 7 db NA-50 (North American Aviation) „Torito” 1 üléses vadászgépeket vásárolt, amelyeket 1939-ben rendszerbe is állítottak, s amelyre szintén kiképzést nyert. Ez a típus 1941-ben majd tevékeny részt vállal a perui-ecuadori háborúban.

Caproni CA-113 típusú vadászgép perui lajstromszámmal és felségjellel (Forrás: Internet)

Tanulmányai befejezése után 1939. január 21-én hadnaggyá avatják, és mint a legjobb végzős növendék elnyerte az „Ala de Oro”, - arany fokozatú pilótajelvényt. Növendékként ő volt az első, aki a gép hossztengelye körül orsózva repült függőleges hurok manőver kombinációt. A diplomaosztó ünnepségen hátára fordított Caproni CA-113 típusú kétfedelű repülőgépével bemutatót repült a földfelszíntől néhány méter magasságban, ami mindenkit meglepett és hatalmas sikert aratott.
Hivatásos szolgálatát Ancon-ban a Squadron 4. alakulatnál, majd a Las Palmas Légi bázison folytatta, végül Chiclayo városban a 21. Squadron Air Group állományába vezényelték. Neve az országos légi bemutatókon végrehajtott akrobatikus repülései révén hamarosan ismertté vált.

1941-ben Ecuador és Peru között kiéleződött a határkonfliktus, amely háborúba torkolt. Az ecuadori csapatok július 5-én megpróbáltak átkelni a Zarumilla határfolyón, és elfoglalták a Peruhoz tartozó Matapolo, Noblecilla nevű kis szigeteket és a Caucho fennsíkot. José Quiñones alakulata a konfliktus kezdetétől fogva felderítő repüléseket végzett, hogy feltérképezze az ecuadori pozíciókat. 1941. július 23-án Tumbes repülőteréről bevetésre szállt fel a 41. számú repülőraj azzal a küldetéssel, hogy támadja az ecuadori állásokat a perui Quebrada Seca folyónál. Az ellenséges ágyútűzben Quiñones NA-50 típusú vadászgépét tüzérségi találat érte. Azonban ahelyett, hogy menteni próbálta volna életét, folytatta a támadást és gépével rázuhant az ellenséges ütegállásokra, amelyek teljesen megsemmisültek.

Az NA-50 (North American Aviation) „Torito” vadászgép (Forrás. Internet)

Peru 3 hét alatt minden fronton visszaverte a támadást. José Quiñonest önfeláldozó hőstettéért a légierő soron kívül poszthumusz kapitánnyá léptette elő. Három hónappal később, a fegyverszünetet követően, 1941. október 19-én Quiñones tetemét a perui konzul átvette az ecuadori Santiago de Guayaquil-ben.
José Quiñones földi maradványait 1961-ben a Perui Légierő (FAP) limai Las Palmas Légi bázisán felépített mauzóleumban helyezték örök nyugalomba. 1966. május 10-én Quiñonest nemzeti hőssé, halála napját, július 23-át pedig a Perui Légierő napjává nyilvánították, melyről minden évben látványos és nagyszabású katonai parádé keretében hatalmas tömeg jelenlétében emlékeznek meg.
Chiclayo város repülőtere a „José Quiñones Gonzáles Airport” nevet viseli, Lima San Isidro kerületében pedig monumentális emlékmű őrzi emlékét.

Mindezek után ismerkedjünk meg az említett bankjeggyel:

Az infláció megfékezésére 1991. november 13-án új bankjegyeket bocsátottak ki Peruban. Ezek első címlete a zöld színnyomatú 10 (Diez) Nuevos Soles, melynek előoldalán José Abelardo Quiñones Gonzáles portréja szerepel pilóta öltözékben. Mellette egy Peruban 1943-tól szintén hadrendbe állított Curtiss Hawk 75-A8 típusú vadászgép grafikája látható. A fehér mezőben a vízjel szintén a hős pilóta portréját ábrázolja. A bankjegy mérete:140 x 65 mm.

A 10 Nuevos Soles bankjegy előoldala

A bankjegy hátoldalán a grafikus tervező José Abelardo Quiñones Gonzáles bravúros repülőtudásának állított emléket, felelevenítve az eseményt, amikor 1939. január 21-én diplomaosztóján és hadnaggyá avatása alkalmával látványos bemutatót repült.

A 10 Nuevos Soles bankjegy hátoldala

Az itt bemutatott címletnek van egy eltérő 2009-ben forgalomba került kiadása is, melynek előoldalán zöldes barna eltérő háttérben színesebb tónusú a pilóta portréja, ugyanakkor a bankjegy hátoldalán nem repülési motívum, hanem Peru világhírű építészeti öröksége, a Machu Pichu grafikus ábrázolása szerepel.

Temesvári Jenő

A hősi halottak előtti rendszeres, intézményes megemlékezés és tisztelgés igénye először az első világháború alatt fogalmazódott meg szerte a világon, így az Osztrák-Magyar Monarchián belül is. A magyarság már a háború első éveiben addig soha nem látott emberáldozatot hozott, így fogalmazódott meg az az össztársadalmi igény, hogy az elesett százezrekről megkülönböztetett módon kell megemlékezni.

A 20-as honvédek és népfölkelők hősi emlékműve - Nagykanizsa, Erzsébet tér

1914-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű, 51 millió lakosából 9 millió katona vonult be hadi szolgálatra a különböző európai harcterekre. A történelmi Magyarország területéről 3 millió 800 ezer főt mozgósítottak. Magyarország embervesztesége halottakban mintegy 660 ezer főre tehető, ehhez még hozzá kell számítani azt a 800 ezer súlyos sebesültet, aki az elszenvedett sérülések következtében rokkanttá, munka- és keresőképtelenné vált. Sorra alakultak a különböző hadsegélyező, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák megsegítését támogató karitatív szervezetek, amelyek gyűjtéseket, jótékonysági eseményeket szerveztek, segélybélyegeket, képeslapokat, utalványokat bocsátottak ki, melyek bevételéből igyekeztek enyhíteni a rászorultak, árván maradottak sanyarú helyzetén, megélhetésén. A mozgalom élére Augusta főhercegnő, József nádor főherceg felesége állt, akinek szervező munkájában számtalan önkéntes vöröskeresztes nővér
is részt vett.

Ezen törekvés egy másik megnyilvánulásaként, amikor már egyre sűrűbben érkeztek haza a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések, báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915. július 19-én a frontról levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, melyben javaslatot tett egy olyan törvény elfogadására, mely azt célozta, hogy minden város és község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit.

Kezdeményezését az uralkodópár, IV. Károly és Zita királyné mellett gróf Tisza István miniszterelnök is támogatta. Tisza István törvény-előterjesztését a Képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte törvényerőre, s egyben kötelezővé tette a hősi emlékművek állítását. E törvény kimondja, hogy:
„1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.
2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

A törvény alapján a belügyminiszter végrehajtási utasítást bocsátott ki, amelyben utalt arra, hogy az emlékműveket - lehetőség szerint - a háború befejezését követően állítsák fel. Az 1918/19-es zavaros időszak nem kedvezett az emlékművek építésének.
A konszolidációt követően a belügyminiszter egy 1922-es rendelettel szigorú engedélyezési eljárásokhoz kötötte az emlékművek felállítását. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium kebelén megalakult a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága (HEBB): a belügyminiszter rendelete értelmében a törvényhatósági emlékmű-bizottságok csak olyan községi emlékmű tervét hagyhatták jóvá, amelyet a HEBB már előzőleg jóváhagyott. A megvalósításra tervpályázatokat írtak ki, melyekre neves szobrászművészek kaptak megbízásokat. Már 1922-ben sor is került néhány településen hősi emlékmű avatásokra. Az ország pénzügyi helyzete, a közösségek adományaiból befolyt összegek általában nem tették lehetővé monumentális emlékművek állítását, a Trianonnal elcsatolt területeken - ahol amúgy is módszeresen lerombolták és pusztították a magyar emlékeket -, a hősi emlékművek megvalósítása az anyaországgal való nemzeti jogfolytonosság fenntartásának látszatát, valamint a revizionizmus gyanúját keltette.
1924-ben Elérkezett az idő, amikor az I. világháború hősi halottaival és emlékük megörökítésével a nemzetgyűlés is foglakozhatott. Az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló 1924: XIV. törvénycikk a következőképpen fogalmaz:
„... A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a Hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a »Hősök Emlékünnepét« - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A törvénycikk indoklásában a hősi emlékművek rendeltetését a következőképpen fogalmazták meg:
„... a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.”

Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken ünnepi istentiszteletet keretében mondtak imát országszerte mindazokért, akik ismeretlen helyen, idegen földben nyugszanak. A gyászünnepségeken a helyi lakosság széleskörű részvétele mellett kötelezően részt vettek az állami, a m. kir. Honvédség, a rendvédelmi szervek és testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok hazafias egyesületei, cserkész szervezetei. Szerte az országban az évfordulók napján kívül is mindig volt virág, koszorú az emlékművek lábazatánál. A Budapesten 1929. május 26-án megtartott központi ünnepség keretében Horthy Miklós, Magyarország kormányzója felavatta a Hősök terén, a Millenniumi Emlékmű előterében elhelyezett Hősök emlékkövét.

Az újabb világégés, benne a iszonyú magyar véráldozattal járó második világháború hősi halottai és katonai áldozatainak emlékének megőrzését a belügyminiszter 1942. április 17- én, valamint a honvédelmi miniszter április 25-én kiadott rendelete szabályozta. Ebben elrendelték az addig hősi halált haltak neveinek bevésését az első világháborús emlékművekbe. A rendezvények 1944-ben öltöttek utoljára nemzeti ünnep jelleget.
1945. május 27-én volt az utolsó megemlékezés a Magyar Hősök Napjáról, de már csak igen szerény keretek között, nemzeti ünnep jellegét a kommunista diktatúra eltörölte. A Rákosi és Kádár rendszerben ideológiai-politikai okokból, eszmei, nemzettudati tartalma miatt tiltották a megemlékezéseket. A szocialista Magyarország állami vezetői nem azonosultak a hősi halottak és polgári áldozatok iránti kegyelettel, a magyar áldozatok helyett a „felszabadító” hős szovjet katonákat emlékét ünnepeltették. 44 évet kellett várni arra, hogy 1989-ben újra lehessen emlékezni.

Hősi emlékművek válogatás (Temesvári archív)

A Magyar Hősök Napja csak a rendszerváltozást követően nyerhette vissza eredeti jelentését és tartalmát. A nemzet erkölcsi adósságát törlesztve a Magyar Köztársaság Országgyűlése elfogadta a 2001. évi LXIII. törvényt, melyben a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját ismét a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.
Ezt követően sok helyütt emlékparkokat alakítottak ki, az I. világháborús emlékműveket felújították, ugyanakkor külön emlékműveket is állítottak a II. világháború katonai és polgári áldozatainak.