1914-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű, 51 millió lakosából 9 millió katona vonult be hadi szolgálatra a különböző európai harcterekre. A történelmi Magyarország területéről 3 millió 800 ezer főt mozgósítottak. Magyarország embervesztesége halottakban mintegy 660 ezer főre tehető, ehhez még hozzá kell számítani azt a 800 ezer súlyos sebesültet, aki az elszenvedett sérülések következtében rokkanttá, munka- és keresőképtelenné vált. Sorra alakultak a különböző hadsegélyező, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák megsegítését támogató karitatív szervezetek, amelyek gyűjtéseket, jótékonysági eseményeket szerveztek, segélybélyegeket, képeslapokat, utalványokat bocsátottak ki, melyek bevételéből igyekeztek enyhíteni a rászorultak, árván maradottak sanyarú helyzetén, megélhetésén. A mozgalom élére Augusta főhercegnő, József nádor főherceg felesége állt, akinek szervező munkájában számtalan önkéntes vöröskeresztes nővér is részt vett.
Ezen törekvés egy másik megnyilvánulásaként, amikor már egyre sűrűbben érkeztek haza a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések, báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915. július 19-én a frontról levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, melyben javaslatot tett egy olyan törvény elfogadására, mely azt célozta, hogy minden város és község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit.
Kezdeményezését az uralkodópár, IV. Károly és Zita királyné mellett gróf Tisza István miniszterelnök is támogatta. Tisza István törvény-előterjesztését a Képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte törvényerőre, s egyben kötelezővé tette a hősi emlékművek állítását. E törvény kimondja, hogy: „1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. 2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”
A törvény alapján a belügyminiszter végrehajtási utasítást bocsátott ki, amelyben utalt arra, hogy az emlékműveket - lehetőség szerint - a háború befejezését követően állítsák fel. Az 1918/19-es zavaros időszak nem kedvezett az emlékművek építésének. A konszolidációt követően a belügyminiszter egy 1922-es rendelettel szigorú engedélyezési eljárásokhoz kötötte az emlékművek felállítását. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium kebelén megalakult a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága (HEBB): a belügyminiszter rendelete értelmében a törvényhatósági emlékmű-bizottságok csak olyan községi emlékmű tervét hagyhatták jóvá, amelyet a HEBB már előzőleg jóváhagyott. A megvalósításra tervpályázatokat írtak ki, melyekre neves szobrászművészek kaptak megbízásokat. Már 1922-ben sor is került néhány településen hősi emlékmű avatásokra. Az ország pénzügyi helyzete, a közösségek adományaiból befolyt összegek általában nem tették lehetővé monumentális emlékművek állítását, a Trianonnal elcsatolt területeken - ahol amúgy is módszeresen lerombolták és pusztították a magyar emlékeket -, a hősi emlékművek megvalósítása az anyaországgal való nemzeti jogfolytonosság fenntartásának látszatát, valamint a revizionizmus gyanúját keltette. 1924-ben Elérkezett az idő, amikor az I. világháború hősi halottaival és emlékük megörökítésével a nemzetgyűlés is foglakozhatott. Az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló 1924: XIV. törvénycikk a következőképpen fogalmaz: „... A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a Hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a »Hősök Emlékünnepét« - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
A törvénycikk indoklásában a hősi emlékművek rendeltetését a következőképpen fogalmazták meg: „... a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.”
Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken ünnepi istentiszteletet keretében mondtak imát országszerte mindazokért, akik ismeretlen helyen, idegen földben nyugszanak. A gyászünnepségeken a helyi lakosság széleskörű részvétele mellett kötelezően részt vettek az állami, a m. kir. Honvédség, a rendvédelmi szervek és testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok hazafias egyesületei, cserkész szervezetei. Szerte az országban az évfordulók napján kívül is mindig volt virág, koszorú az emlékművek lábazatánál. A Budapesten 1929. május 26-án megtartott központi ünnepség keretében Horthy Miklós, Magyarország kormányzója felavatta a Hősök terén, a Millenniumi Emlékmű előterében elhelyezett Hősök emlékkövét.
Az újabb világégés, benne a iszonyú magyar véráldozattal járó második világháború hősi halottai és katonai áldozatainak emlékének megőrzését a belügyminiszter 1942. április 17- én, valamint a honvédelmi miniszter április 25-én kiadott rendelete szabályozta. Ebben elrendelték az addig hősi halált haltak neveinek bevésését az első világháborús emlékművekbe. A rendezvények 1944-ben öltöttek utoljára nemzeti ünnep jelleget. 1945. május 27-én volt az utolsó megemlékezés a Magyar Hősök Napjáról, de már csak igen szerény keretek között, nemzeti ünnep jellegét a kommunista diktatúra eltörölte. A Rákosi és Kádár rendszerben ideológiai-politikai okokból, eszmei, nemzettudati tartalma miatt tiltották a megemlékezéseket. A szocialista Magyarország állami vezetői nem azonosultak a hősi halottak és polgári áldozatok iránti kegyelettel, a magyar áldozatok helyett a „felszabadító” hős szovjet katonákat emlékét ünnepeltették. 44 évet kellett várni arra, hogy 1989-ben újra lehessen emlékezni.
|