Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Veterán autók

Aki mindig fiatal marad...

2010.11.16. 10:21 :: temesvarijeno

126 éve született, és már 92 éve álmodja örök álmát. Mindkét szám nagyszülői, sőt dédnagyszülői kort jelentene szerencsés esetben. A mostoha, vagy kegyes sors, ki tudná megítélni -, azonban úgy akarta, hogy Knézits Gizella fiatalasszony maradjon mindörökre. Tragikus sorsú fiatalasszony, akinek alig jutott néhány boldog év feleségnek, anyának lenni. Aki megszülhette ugyan gyermekeit, ritka ünnepeket varázsolva családja életébe, de fel már nem nevelhette őket. Bizonyára, mint minden anyuka, elárasztotta őket féltő szeretetével, gondoskodásával, tanítgatta őket járni, beszélni. Fejlődésüknek azonban már nem lehetett tanúja, fiatalon kellett itt hagynia ezt a szomorú, gyötrelmes árnyékvilágot. Az árvák nevelését majd egy másik áldott emlékű asszony - Brader Róza nagymamám - vállalja fel önzetlenül, sajátjának tekintve őket, rájuk pillantva mindig kegyelettel emlékezve elődjére, sorstársára.
Hogy hogyan kerül családom tagjai közé ez az asszony? Ki is volt Knézits Gizella?

letéről szinte semmit nem tudni, haláláról eleinte csak egy anyakönyvi kivonat tanúskodik. Majd később életének néhány eseményéről Tringer János nagypapa pársoros szűkszavú bejegyzését találtam egy kockás füzet lapjain. Akkor még nem tudhattam, hogy Brader nagymama családi fotóalbuma is megőrzött három, számomra sokáig ismeretlen és azonosíthatatlannak tűnő képet róla. De haladjunk sorjában!
Ritkán fordul elő, hogy egy valaha élt személyről az első fellelt családi emlék egy halotti anyakönyvi kivonat legyen. És más semmi. Nézem, forgatom, rácsodálkozom a sárguló okmányra, ujjaimmal óvatosan végigsimítok rajta, szemügyre veszem a szép grafikájú koronás illetékbélyeget, pecséteket. Többször el kell olvasnom, mire befogadom, megértem tartalmát. Száraz tények sorjáznak, a miértek, hogyanok majd csak később fogalmazódnak meg agyamban, szívemben. Csak regisztrálom az adatokat, nemigen tudok mit kezdeni velük. A szomorú okmány 1919. január 25-én kelt, és arról tudósít, hogy Tringer Jánosné született Knezics Gizella 1918. október 8-án d. e. ½ 11 óra-kor 34 éves korában tüdőgyulladásban elhalálozott. A bejelentő a férj: Tringer János. Az elhalt szülei: Knezics János és Zsalek Viktória. Hát ez nem sok, de talán el lehet indulni rajta.

 
Aztán nem jutottam tovább, a szomorú kivonat magában búslakodott, többet már nem árult el. Rakosgattam, rendszereztem a fotókat, leveleket, kezdtek ismerősek lenni a nevek, némelyikük már alakot is öltött. Egyes családi ágak kiterebélyesedtek, mások levelet sem hajtottak. Ilyen ez, csak a remény marad, hátha egyszer! Meg a töretlen szorgalom, kitartás, a soha fel ne adás eltökéltsége. És még ez is kevés lehet, ha nem társul hozzá szerencse. Így történt, hogy újabb „lelet”, egy szerény külsejű fekete fedeles füzet került elő valamelyik fiók mélyéről. Első ránézésre nem ilyenre vágyik a családfakutató. De azt már megtanulta, hogy semmi felett nem szabad felületesen átsiklani, sokszor csak többszöri olvasásra, egy-egy kép újra és újra tanulmányozása során kapnak hangsúlyt addig jelentéktelennek tűnő részletek. Nem túl nagy meggyőződéssel lapozgattam a foghíjas, több üres lap után előforduló, számomra semmitmondó bejegyzéseket, mígnem egy tintával sűrűn teleírt laphoz értem. Már az első sorok után hevesen dobogott a szívem. Kincset leltem! A három-négyoldalnyi naplóbejegyzés örömet, bánatot, reményt, bizakodást, csalódottságot és tragédiákat rejtett. Nagyapám kronologikus sorrendben feljegyezte 1933-ig élete, családja legfontosabb eseményeit. Knézits Gizella neve is újra felbukkant, mintegy figyelmeztetve, hogy eddigi rövidke, futó ismeretségünk nem szakadt meg, folytatása lesz. Tringer János nagypapa tintatartóba mártogatott tolla sercegve rótta a sorokat:
 
 

Majd valamivel hátrébb...

 

Születés, temetés. Öröm és bánat. Remények és csalódások. Szavak, melyek mögött rejtve marad a sors. Nagypapa szűkszavúan, szabatos pontossággal feljegyezte a tényeket, érzéseiről azonban nem árul el semmit. Knézits Gizella élete három dátum keretébe zárva. És a közte lévő 34 röpke év?

Egy alkalommal szüleimet faggattam a régi emlékekről, miközben próbáltuk megfejteni Nagymama albumának számunkra még „névtelen” és ismeretlen, mégis hozzánk tartozó lakóit. Édesapám az egyik kép láttán úgy emlékezett, hogy annak nagyméretű mása az ő gyermekkorában a masszív, díszes faragású családi ágy - ami még az én budafoki gyermekéveim idején is megvolt - felett két oldalt volt a falon, más családi képekkel együtt. Szerinte az Nagypapa első feleségéről készülhetett, kinek halála után - második házasságát követően sem távolították el onnan. Brader nagymamát, az új asszonyt nem bánthatta „jelenléte”, olyannyira nem, hogy családtagjainak nagy gonddal őrzött fotóalbumában is megőrzött róla egy képet. Önzetlen, tiszta lelkű lénye, tapintata, emberi nagysága újra- és újra megmelengeti szívemet.
A dolog egyelőre ennyiben maradt, megerősítés nélkül. És itt most előre kell szaladnom az időben. Majd egy évnyi kutatómunka, budapesti anyakönyvek többszáz bejegyzésének átnézése után sem találtam hatósági nyomát Tringer János és Knézits Gizella polgári házasságkötésének. Itt kell megemlítenem, hogy Nagypapa tíz év szolgálat után kilépve a császári és királyi csendőrség kötelékéből, 1909 januárjában állást kapott a Déli Vaspálya Társaság vezérigazgatóságán, így Somogy megyei - egyelőre még nem tisztázott szolgálati helyéről -, Budapestre költözött.  
Kézenfekvőnek látszott, hogy házasságkötésének tényét ott keresem a kerületi anyakönyvek valamelyikében. A kockás füzetbe rótt sorok, ha lehet, még szűkre szabottabbak, nem igazítottak útba. Lakonikus rövidséggel mindössze ennyit jegyzett fel:
 
 
Bár valószínűtlennek tűnt, gondoltam nincs más hátra, bele kell nézni a Knézits Gizella születési helye szerinti Berzencei anyakönyvekbe is. És jött a meglepetés: megtaláltam, amit kerestem. De nemcsak a hivatalos bejegyzést, hanem az egyetlen még Berzencén élő Knézits rokont is sikerült felkutatnom. Hatvan egynéhány éves korára apai nagyapja nővéréről rá már nem hagyományozott semmit a családi emlékezet. A vérségi rokonnak az „idegen” mesélte el, amit ő tudott róla. Endre könnyeket törölt ki a szeméből, majd viszonzásként az alig egy órája még idegennek nagyon készségesen megmutatta a majd egy évszázada szinte változatlan állapotban fennmaradt házat. Első pillantásra már a bútorok, képkeretek is ismerősnek tűntek, de erről majd később. Az egyik szobában földbe gyökerezett a lábam: egy vastag fakeretes képről számomra ismeretlen családtagjai között találkozott tekintetem azzal az asszonyéval, akinek fényképét Brader nagymama albuma is őrzi. Az arc formája, a hajviselet, a csipke ruhadísz azonnal kétségtelenné tette az azonosságot. Percekig csak álltam és néztem. Knézits Gizella újra megtalált. Knézits Endre a kései rokon, Gizella József nevű testvérének unokája szintén meg volt hatva. Majd, talán, hogy oldja zavarunkat, nemes egyszerűséggel közölte; nekem ajándékozza, vigyem magammal a képet, úgy gondolja, nekem több kötödésem van hozzá.
 

Azután még jó ideig beszélgettünk, keresgéltünk az emlékek között, melyeket régmúlt családi beszélgetéseket hallva elraktározott, megőrzött agyunk, s melyek most feléledtek. Örültünk ennek a nem remélt találkozásnak, egymásra találásnak, mely véletlen és mégis elrendelt volt. Nagyapáink a családi kötelék okán leveleztek is egymással, így a megőrzött levélborítékok jóvoltából tudtam, hogy Knézits József műbútorasztalos volt. Keze nyomát szüleimnél a szintén máig megmaradt díszes faragású székek, szekrények, képkeretek őrzik. Ezért lehettek ismerősek az Endrénél látott bútorok is, mivel azok is az ő keze nyomát őrzik, megmunkálásuk megszólalásig hasonló. Emlékének adózva leírom, hogy ezt az aranykezű iparosembert majd 1950-ben kulákként a Hortobágyra internálják, ahol a gyötrelmeket és megaláztatást elviselni nem bírván 1951-ben 64 éves korában elhalálozott. Senki nem tudja, hol nyugszik!

Az anyakönyvek tanúsága szerint Knézits Gizella első ízben 1907-ben kötött házasságot. A férj azonban 1909-ben 32 éves korában elhalálozott. A fiatal özvegy alig 25 éves. Tringer Jánossal való megismerkedésének helyéről és idejéről eddig semmilyen tárgyi emlék vagy írásos dokumentum nem került elő. A Somogy megyei Berzencze alig órai járásra esett a Zala megyei Nagy-Kanizsához. Kanizsa a századfordulón már pezsgő életű kereskedőváros, fontos vasúti csomópont a tengerpart és a főváros felé. Számtalan üzlete, vendéglője, kávéháza, híres piaca vonzotta a környék lakosságát. A számos műterem közül Vértes Antal városközponti, Csengery utcai fényírdájában megfordultak mindketten díszes Visit-portait készíttetni, de bizonyosan nem együtt és nem egy időben. A portrékon nincs dátum azok az 1900-as évek elejére, közepére datálhatók. Talán ismerhették egymást Berzencéről, talán nem, házasságkötésük még váratott magára. Ezekről az évekről nincs híradás, egymásra találásukról csak a már említett rövid naplóbejegyzés és a Berzencei házassági anyakönyv tudósít. Nagyapa 35 éves, megállapodott, biztos egzisztenciával rendelkező állami alkalmazott, hitvese 28 éves, tehetős iparoscsalád áll mögötte. 1912-ben ilyen háttérrel bizonyára bizakodva tekinthettek a jövőbe, tervezgethették közös családi életüket. És jöttek is örömteli napok és események. Íme, ismét a szűkszavú tudósítás:
 

 
Majd egy másik:
 
 
Úgy tűnt révbe értek. Két szép, egészséges kisfiú. Mi lehet egy büszke apa és egy gondos, féltő anya nagyobb öröme. Az Avar utcai szolgálati lakás hét közben gyerekzsivajtól lehetett hangos.

A háziasszonyok egy pillanatra felnéztek munkájukból, amikor a fekete gőzös nagy fujtatással, füst és szikrafelhőt hányva, éleseket füttyentve, dohogott el az ablakok előtt, hogy aztán elnyelje a tabáni alagút sötétje. A gyerekek a kőkerítés résein át számolták a vagonokat, nézték az ablakokon kitekintő utasokat. Aztán ha eljött a vasárnap, talán sétáltak a Tabán girbe-gurba macskaköves utcáiban, vagy a Vár ódon házai között. Tringer János altiszt úr egyenruháját ilyenkor jól szabott öltönyre cseréli, vet még egy pillantást gondosan ápolt pödrött bajuszára, felteszi fényes, fekete keménykalapját, arany zsebórájának lánca csillog mellényén a napfényben. Hitvese, Knézits Gizella bokát takaró szoknyája minden lépésnél suhog, fodros blúzát nyakánál kerek bross díszíti, kalapján leheletvékony áttetsző fátyol. Egyik kezével férjébe karol, a másikban könnyű selyem napernyőt tart. Köszöntik az ismerősöket, talán egy-egy percre meg is állnak beszélgetni. A gyerekek ropogósra vasalt matrózblúzos ünneplőben. A kisebbik még csak két éves, de már jár, apja kezét szorítja pici ujjaival. A macskaköves úttesten néha elzörög mellettük egy konflis, vagy gazdaszekér, a lovak prüszkölnek. A vendéglőkből hegedű, vagy harmonika hangját hozza a szél, a kerthelységek asztalainál vidám társaság mulat. Vasárnap van, béke, ragyogó napsütés. Ha behunyom a szemem, így képzelem.

Nem tudom Knézits Gizella gondol-e ilyenkor Berzencére, felidézi-e azt a régvolt pillanatot Nagy-Kanizsán, amikor Vértes Antal masinájába tekintett, várva a magnéziumfény villanását. Megvan-e még elegáns fehér ruhája, amit akkor viselt? Őrzi-e egyenes, büszke tartását, ahogy kesztyűs kezét a szék karfáján nyugtatja? Vajon akkor mire gondolt, milyen jövőt álmodott magának?  Buda, a Tabán, az Avar utca, ahol alig párat lép az ember valamerre, s máris egy másik kerületben van, minden tekintetben messze esik Berzencétől, Kanizsától. Más világ, lehet, hogy számára boldogabb is. Ha igen, ki kell használnia minden percét, mert szűken mérte az időt és a boldogságot számára a sors. A boldog békeidőknek is vége lesz, Budapest pezsgő, nagyvilági életére is hamarosan árnyékot vetnek a háborús évek. Egyre nyomasztóbb hírek érkeznek a frontokról, egyre több a sebesült, a hadirokkant, egyre több a segélyegylet, egyre több család gyászolja jegyesét, férjét, fiát, testvérét. A boltok, üzletek, elegáns szalonok készlete megcsappant, egyre szegényesebb. Elmaradnak a gondtalan séták, megfogyatkozik, és már nem önfeledten derűs a korzó, a vendéglők közönsége sem. Aztán beköszönt a gyászos 1918-as év. Bár ne tenné! Előbb a vereség, az összeomlás előszele, amely előrevetíti, hogy végérvényesen eltűnik az addig megszokott világ, s ami körvonalazódik, az semmi jót nem ígér. Majd felüti fejét az ismeretlen, rémületes kór, a katonák által hazahurcolt spanyolnátha. Ezrével szedi áldozatait nap, mint nap.

És egy baljóslatú borongós őszi napon bekopog az Avar utca 2/a-ba is. Már soha nem fog kiderülni, hány napig viaskodott vele Knézits Gizella, hányszor könyörgött imáiban kegyelemért nem is magának, hanem gyermekeit féltve. Hányszor ült az ágya melletti széken aggódó tekintettel Nagyapa, törölgetve láztól égő homlokát? Ébrenlét és öntudatlan hánykolódás között maradt-e, jutott-e idejük elmondani egymásnak mindazt, amire sokszor egy élet is kevés? Rendezni a rendezhetetlent? Legyűrni a lélek sikolyát, a félelmet az ismeretlen eljövendőtől? Miután kikísérte a hallgatag, semmibe meredő, fásult tekintetű orvost, milyen remények és kétségek közt tért vissza a nehéz levegőjű szobába reménytelen harcát vívó feleségéhez? Knézits Gizella talán már sejtette, hogy elvesztette a harcot. Talán már csak gyermekeit szerette volna még utoljára látni? Mikor látta, ölelte magához őket utoljára? Elbúcsúzhatott tőlük? Megérezte, hogy az az ölelés, az a búcsú volt az utolsó? Hogy bírja ki mindezt egy anya szíve? Nincs válasz, csak a rideg halotti anyakönyv kegyetlen tényei. Bevégeztetett.Nagyapa lefogja immár dermesztően csendes, kíntól, gyötrelemtől, gondoktól megszabadult felsége szemét. Ki tudja, meddig ül megroskadva, némán. Szeme az órára réved. Délelőtt fél tizenegy van. Gondolataiban leperegnek előtte ismeretségük, közös életük szűkre szabott évei. A déli harangzúgás tépi szét a csendet. Sokáig visszhangzik a fülében. A máskor meghitt harangszó most nem áraszt nyugalmat. Knézits Gizella számára pedig már csak a lélekharang tompa kongása. Az idő kicsit megáll 1918. október 8-án délben. Farkasréti temető, 3-ik tábla, 3-ik sor, 155 szám. Díszsírhely. Nyugta száma. Szavak számok. Koszorúk. Mindennek mára már nyoma sem maradt. Elenyészett. Pár sor a kockás füzetben, néhány fénykép. Ez minden. És az emlékezés. Ennyi maradt egy életből. Aztán október 24-én délután ½ 5 órakor Nagyapa 20 éves unokahúgáért is visszajön a Halál az Avar utca 2/a-ba. 

Nagyapa a gyászév leteltével újra házasodott. Az édesanya nélkül maradt 6 és 2 éves gyerekeket Brader nagymama vette gondjaiba, s nevelte őket sajátjaiként, nagy gonddal és szeretettel. Az 1920-ban született két kistestvér halálát követően 1922-ben újra egészséges kisfiúnak - Édesapám születésének - örülhetett a család. Képeslapok, levelek, Nagymama kézírása őrzi 1923-ból közös nyaralásaik emlékét Kőszegen a Brader rokonoknál, kirándulásaikat a Szabó hegyen, vagy a Hétforrásnál. 1928-ban Pestről keltezett az a levelezőlap, mely arról árulkodik, hogy Nagyapának már hiányoznak, ezért sürgeti, hogy családja mielőbb térjen haza. 1933-ban, a 16 éves kisebbik fiú, János tragikus halála rázza meg a családot, Nagyapa újabb halottját kíséri utolsó útjára, ezúttal már a budafoki temetőbe. Aztán később elment a végtelen úton és időben Nagypapa és Nagymama is. Közös sírban együtt álmodják örök álmukat.

 

A Farkasréti temetőben a 3-ik tábla, 3-ik sorában a 155-ös számú sírhelynek már rég más „lakója” van. A valamikori díszsírhelynek már nyoma sincs. Ahogy az élők helyébe újabbak lépnek, a halottakat is újabbak követik.
 
Lehetnek, vannak olyan láthatatlan, erős kötelékek, amelyek összeköthetnek embereket attól függetlenül, hogy származási, rokoni kapcsolatban állnának egymással. Ítéljen meg, aki nem érezte azt, hogy vérségi rokonain túl egy nem rokon, egy „idegen” valamilyen oknál fogva nem került még érzelmileg, lelkileg közel hozzá. Így vagyok én Knézits Gizellával. Ha lehetséges, és miért ne lehetne az, én ezzel a visszaemlékezéssel, ismeretlen, mégis oly közelálló személye megidézésével szeretném visszaadni az irigy idő által tőle elrabolt éveket. Lelkemben, szívemben megköszönöm neki azt a néhány évet, mellyel családi örömöt és boldogságot teremtett Nagyapámnak, társa volt, ha mégoly rövid időre is. Sosem volt, sosem lett nagyszülőként, nagymamaként gondolok rá. Azért, mert lehetett volna mindegyik, ha kegyesebb hozzá a sors. Ő arra ítéltetett, hogy egyik se lehessen, hogy örökre fiatal maradjon. Nekem így marad meg emlékezetemben, és ebben az írásban.

Tringer Jánosné Knézits Gizella porladó hamvainak legyen könnyebb a föld, mint amilyen sors adatott neki, álmát ne zavarja a zajos világ, a feledékeny és igazi értékeit oly gyakran eltékozló utókor.

Temesvári Jenő

 

A bejegyzés trackback címe:

https://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr632451921