| Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek megadatik, hogy nemcsak szüleinek féltő, óvó szeretete és gondoskodása, hanem a nagyszülők szelíd, jóságos tekintete, halk szavú intései is segítenek a gyermekkort úgy megélni, hogy annak morzsái évtizedek múlva is szívet-lelket melengető drága, féltett kincsként bukkannak elő emlékeink közül. A szülők „szülői munkaköri leírásai” mindennapi munkájuk mellett a gyereknevelés felelősségéről, kötelességekről, dicséretekről és intelmekről szólnak, mindezekkel a lurkók szemében nem is aratnak átütő sikert. A gyerekek világa nem erről szól. Az ő életük egy évekig tartó rácsodálkozó pillantás az őket körülvevő megfogalmazhatatlan világra, végtelen igény a szeretetre és védelemre a számukra még érthetetlen dolgokkal szemben. És ha szép volt a nappal, a csoda az álmokban folytatódik. Ki szereti, ha ezeket az álmokat az anyukák és apukák megszakítják, és minduntalan „nemszeretem” dolgokat találnak ki. Bezzeg a nagyszülők! Ők már egy hosszú élet terheivel, köztük sok megpróbáltatással, kevesebb örömmel, számtalan munkás évvel és kevés önfeledt ünneppel a hátuk mögött bölcsen, megbékélten szemlélik a világot. Mozdulataik meglassultak, már rég nem türelmetlenek, kedvtelve és nagy szeretettel veszik gondjaikba gyermekeik gyermekeit. Mondják, hogy a nagyszülők jobban szeretik unokáikat, mint a gyermekeiket, és az unokák is jobban ragaszkodnak a nagymamákhoz és nagypapákhoz. Én azt gondolom, hogy nem jobban, inkább másképp. A szeretet, a másokhoz való ragaszkodás nem mérhető mennyiségben. A szeretet vagy van, vagy nincs, de ha van, akkor végtelen, és nem fogy el, bármily pazarlóan osztogatjuk is. Minél többet adunk, annál több lesz belőle, és minél többet kapunk, annál teljesebb, gazdagabb és boldogabb lesz mind a saját, mind szeretteink élete. | |
Én nem tartozom a fent leírt szerencsések közé a tekintetben, hogy ismerhettem volna minden nagyszülőmet. Tringer-Temesvári és Horváth nagyapám születésem előtt haltak meg. Hét éves voltam, amikor apai nagymamám Brader Róza is elment azon az úton, ahonnan még nem tért vissza senki. Hiányukat, a veszteséget ilyenkor érzem teljes valójában, amikor a tőlük rám maradt régi fényképeket, tárgyakat, emlékeket rendezgetem, egésszé próbálom összerakni elődeim életének töredékeit. A történetek, amelyeket hallhattam volna tőlük, a meghitt pillanatok, melyeket együtt tölthettünk volna, szívfájdítóan hiányoznak. Életüket valamennyire mégis ismerhetem, arcukat, személyüket magam elé idézhetem. A töredezett, fénye vesztett fotográfiák, vagy a szerencsésebb sorsú, száz-százhúsz évet sértetlenül átvészelt, elegáns műtermekben készült aranyozott szélű, kemény kartonra ragasztott visit portrai-k mesélnek róluk. Furcsa, szorongó, mégis egyfajta békés nyugalom lesz úrrá rajtam, amikor immáron sokadszor rendezgettem a családi fotókat, megsárgult leveleket, okmányokat, amelyek régmúlt örömökről és bánatokról, életről és halálról mesélnek. |  |
| Ez alkalommal egyik féltett kincsemet, apai nagyanyám családi fotóalbumát idézem meg, hagyom, hogy a benne lévő képek meséljenek nekem arról a világról, amely már csak e képeken él, és mesélek róluk én is, arról, amit általuk megismertem, amivel teljesebb lett életem. | |
 | Az album valaha nagyon szép és elegáns lehetett. Felötlenek bennem a 19. század végének idilli képei az álmos Monarchia, pezsgő életű fővárosáról, Bécsről, ahol Brader nagymama évekig élt. Elképzelem, ahogy divatos fodros blúzában, suhogó, bokát is takaró szoknyában, hatalmas karimájú kalapban, kezében sétabotként is funkcionáló ernyőjével éppen belép a Mariahilferstrasse egyik elegáns üzletébe, hogy kiválassza a kirakati kínálatból a neki tetsző foto albumot. A boltos az ajtóig kíséri, átadja a szalaggal átkötött kis csomagot, majd meghajolva abbéli reményét fejezi ki, hogy legyen máskor is szerencséje. A derűs délelőtt talán egy cukrászda napernyős teraszán folytatódik egy frissen pörkölt illatos tejszínhabos kávéval, csokoládéval és süteménnyel. Nagymama tekintete végigfut a korzón sétáló közönségen, a konflisok utasain. Rápillant az asztalkán pihenő kis csomagra, talán gondolatban már tudja néhány kedves kép helyét is. Talán így kezdődött az album hosszú, viszontagságos élete, háborúkat, pusztulást túlélve, hogy most itt pihenjen asztalomon, türelmesen várva, hogy megismertessen évszázados lakóival. Féltő gonddal veszem kezembe, ismerkedem a „pillanat fogságába” merevedett, rég elenyészett hölgyekkel és urakkal, akik ilyenkor újra életre kelnek, szemeikben megcsillan a fény. |
Eleinte szinte semmit sem tudtam róluk, merthogy elmaradtak azok a nagyon hiányzó családi történetek. Akik tudták őket, mindörökre megtartották maguknak azokat. Hiányuk pótolhatatlan veszteség. Nem értettem a képek elrendezésének logikáját sem, sok helyütt hiányos is volt. A meglévők még „idegenek” voltak, nem éreztem igazán a kötődést hozzájuk. Ők is csak méregették a kései rokont, egyelőre nem nyíltak meg, hallgattak konokul. Nem voltak elutasítóak, ridegek, valamiféle várakozást véltem felfedezni tekintetükben. Én pedig náluk is konokabb voltam. Minél kevésbé értettem az összefüggéseket, annál erősebb volt az elhatározás, hogy „szóra bírom” őket. | |
| |
A történetet talán ott kellett volna kezdeni, hogy Édesapám, aki már 89-ik évét tapossa, egy napon úgy gondolta, hogy átadja nekem a családi emlékeket, rendezzem és őrizzem tovább azokat én. Akkor fel sem fogtam, hogy mit testált rám. | |
| Voltak már tárgyi emlékeim, mint a már másutt említett polinéziai kagylópénzek, néhány fénykép, szépen bongó hangjával egy 1890-es Junghans falióra, porcelán csésze Ferenc Józseffel és Ferenc Ferdinánddal. Monogramos pecsétnyomó, esküvői mirtuszágat, vizitkártyát, rózsafüzért és gót betűs imakönyvet rejtő ládika. Ezek nagy becsben tartva élték külön életüket otthonomban, de nem gondoltam arra, hogy kapcsolatunk a megőrzendő szép emléknél egy napon még szorosabb is lehet. Az album aztán mindent megváltoztatott. Rácsodálkoztam a ruhákra, kalapokra, gondosan ápolt bajuszokra. Felismertem a fotókon Nagymama kitűzőjét, nyakláncát, gyöngyházas kalaptűjét. A „tárgyak” más értelmet, érzelmi tartalmat kaptak, már nekem is volt velük személyes kötődésem. Elkápráztatott a műtermek sokasága térben és időben, ahol a fotográfiák készültek Bécstől, Pozsonyon, Pesten át Szolnokig. Egy új, addig ismeretlen világra nyitottak ablakot. A fényképeken lévők némelyikét felismertem gyermekként is, aztán reményt sugárzó, boldog tekintettel immár az esküvőjén. És volt köztük olyan is, aki nem lehetett felnőtt, mert gyermekkora a betegséggel viaskodva telt mindaddig, amíg a harcot el nem veszítette. |  |
 | Teltek a hetek, hónapok. Újabb és újabb fényképek kerültek elő, köztük új arcokkal, de voltak olyanok is, akiket már „régi” ismerősként köszönthettem. A csoportképek, tablók segítettek megérteni a kapcsolatokat, a levelek, levéltári anyakönyvek böngészése, az adatok rendszerezése révén pedig szép lassan helyére kerültek a dolgok. A családfakutató egyik legnagyobb segítője a véletlen szerencse. Meg kell becsülni, ha néha-néha kegyes hozzánk. Ez történt, amikor újabb „leletként” megint kaptam egy bekeretezett családi tablót, amelyről több személy már ismerős volt albumbéli fényképük alapján. Együtt azonban még nem láttam őket. A komoly szakállas öregúrról kiderült, hogy egy népes család feje, „mellesleg” a dédnagyapám. Az albumban addig magányos hölgyek, urak némelyikéről pedig, akik a komoly öregurat körülveszik, hogy testvérek. Más képekről ezek a nagynénik és nagybácsik már a férjükkel, feleségükkel üdvözölnek. Az album feléledt, már nem volt néma és konok, már mesélt lakóiról. Szép lassan már nem csak egy album volt. Észre sem vettem, de már apai nagyanyám családjának tagjai vettek körül. Értelmet kaptak, alakot öltöttek a levelek, anyakönyvek nevei, eseményei, a képeslapok, borítékok cirkalmas betűiről már felismertem, melyikük keze nyomát viselik. Családok, sorsok, remények, csalódások, százegynéhány év eseményei elevenedtek fel, ahogy egyre többet és többet meséltek magukról, világukról albumom lakói. Brader, Wittek, Risnar, Tiszauer, Domján, Wölfel, Weidl. Németajkúak, magyarok, akiknek füle egyformán érti, szíve egyformán érzi, mind a németet, mind a magyart. Akik hol Kőszeg, hol Güns néven említik szülőhelyüket. Egy vérré olvadva sorakoznak mind az albumban a fotográfiákon, mind az anyakönyvekben, mind pedig bennem, fiamban és immár az unokámban is. Nagyon jól van ez így! |
 | |
| Néhányuk azonban még ismeretlen számomra, ők még őrzik titkukat. Róluk csak azt tudom, hogy összetartozunk, és azt, hogy sok türelemmel, kitartással egyszer majd ők is ”szóra bírhatók” lesznek. Még nem jött el az ideje, még nem érdemeltem ki, hogy megajándékozzanak történetükkel. Lehet, hogy ismét társamul szegődik a szerencse, mint akkor is, amikor egy családi tabló törött üveglapjának kicserélését határoztam el. A megsárgult, repedezett kartonborító eltávolításakor a fénykép mögül nagy meglepetésemre és örömömre egy gót betűs szép rajzolatú konfirmációs emléklap hullott ki. Soha nem fog kiderülni, hogy ki és mikor és miért döntött úgy, hogy a kép mögött legyen ez az emléklap. A családi fotó 1908. augusztus 5-én készült nagymama húgának, Brader Amália nagynéninek a „snájdig” pödrött bajuszú Rudolf Wittekkel történt házasságkötése alkalmából, míg az emléklap, arról tudósít, hogy Brader Róza nagymama nővére, Brader Pauline Kőszegen, az evangélikus templomban Isidor Michaelis lelkész úr és a Mindenható színe előtt 1891. március 26-án konfirmációs fogadalmat tett. |  |
| Megannyi történetet elevenít fel a sokat látott, a történelem viharai során néha „bujkálni, rejtőzködni” kényszerült rézveretes, díszeit vesztett, megkopott fotóalbum. Nagy gonddal és szeretettel óvott lakói közül néhányan kicserélődtek, néhányan elvesztek, hasonlóan, ahogy az életben is történnek a dolgok. | |
 | A műtermek - vagy, ahogy akkoriban hívták őket, a fényírdák - sejtelmes félhomályában, a magnéziumégő felvillanó fényében kíváncsian lencsébe néző gondosan beállított pózba merevedett egykori gyerekek, fiúk és lányok, feleségek és férjek közül aztán volt, aki örökre fiatal maradt, és volt, akiből szülő, majd nagyszülő is lehetett. Lapozgatom az albumot, és tudom, hogy közülük a legfiatalabb is már több mint fél évszázada egy másik világba költözött. Voltak, akiknek megadatott család, boldogság, élhető élet; volt, akikhez nem volt mindig kegyes a szeszélyes sors. Most mind itt vannak velem, körülvesznek, és újra éljük az életüket azáltal, hogy felidézik bennem rég letűnt világukat. Hálás vagyok érte nekik, hálás vagyok Nagymamának, hogy az album kötelékével egyben tartotta családjának tagjait. Édesapám ajándékát, ezt a nehéz, néha szomorú, de mégis tanulságos, sok örömet adó terhet szívesen viszem tovább, hogy egy napon majd én is továbbadhassam.
|
Most, hogy becsukom az albumot, és féltő gonddal visszateszem a helyére, nagy békesség tölt el. Csak néhány óra telt el, mégis több mint száz évet éltem meg családom egyik ágának néhány személyével. Öt generációt ölel át az album, amíg a számbavétel során eljutok magamhoz: amikor már én következem a sorban. Ha erre gondolok, örömmel tölt el, hogy már utánam is sorakozik két generáció, akik remélem, hogy vérükben, testben és lélekben is tovább viszik az elődök örökségét. Becsukom az albumot, és tudom, hogy egy más alkalommal majd egy másikat és megint másikat veszek kézbe. Az azokban „élők” történeteire is sort kell még kerítenem. Tartozom nekik és magamnak is ezzel. Vannak, akikét már hallom, másokéra még várnom kell. A több száz fénykép jó helyen van, dobozokban, borítékokban rendszerezve várják, hogy megtaláljam hozzájuk azt a belső, hangtalan hangot, amelyet csak az fog fel, az hall meg, aki nagyon sok türelemmel, és nagy-nagy szeretettel próbálgatja a képzeletbeli kulcsot a családtörténet zárjába illeszteni. Temesvári Jenő | |
