Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Oldtimer

I. világháborús hősi emlékmű - Martonvásár

2014.09.16. 13:51 :: temesvarijeno

A messzi gyerekkor egyik meghatározó, azóta is velem maradt emlékét idézi meg, ha kirándulásaink, utazásaink során szemünk előtt felbukkan egy-egy világháborús hősi emlékmű. Talán nincs is az országnak egyetlen települése sem, amely lakóinak ne lenne felmenői között valakije, akik a két világháború számtalan ütközetének poklában ne estek volna el, vagy ne hoztak volna haza halálos sebesüléseket. Többségük idegen földben, tömegsírokban vagy csak jelöletlenül, egymagában elhantolva alussza örök álmát, az elveszett otthonról, a családról álmodva. Az itthon maradottak reményei, vágyai pedig életük végéig feléjük szállnak, s mivel mást nem tehetnek, legalább a közadakozásokból emelt emlékműveknél, a márványtáblákra vésett neveken elmerengve emlékeznek néhány szál virággal, kis koszorúval, s gyújtanak mécsest azokért, akik életüket adták a Hazáért.

Az említett gyerekkori kötődésnek családi, rokoni vonatkozása is van számomra. A kisiskolás nyarakat városi gyerekként falun, Martonvásáron töltöttem. Nagymama Ráckeresztúrról került Martonvásárra, és idős kora miatt már csak ritkán gyalogolt be a faluba, azonban ilyenkor mindig szedett a kerti virágokból egy csokorra valót. Fogtam a kezét és egy gyerek meg egy koros asszony lassú tempójában végigballagtunk át a falun, amíg el nem értünk a Brunszvik-kastély melletti kerítésnél felállított I. világháborús hősi emlékműig.

Nagymama 1949-től már özvegy volt, mindig fekete ruhában járt, fekete kendővel a fején. Gyászolta férjét és sosem felejtette a háborúban odamaradt nála egy évvel fiatalabb, mindössze 22 éves testvéröccsét. Sokszor mondogatta: - meglátod, kisfiam hazajön még  a Jani, én tudom, hogy él, csak hát valamiért még nem jöhet… A kezében szorongatott kis csokrot munkában megfáradt kérges kezével, öreges mozdulatokkal gondosan eligazgatta, beleállította az emlékmű előtt lévő bádogedénybe. Felegyenesedve kezeit imára kulcsolta, aztán már csak a szája mozgott alig észrevehetően, ahogy hangtalanul elmorzsolt egy imát. Lelki szemei előtt ilyenkor megjelenhetett a 7 kilométernyire lévő Ráckeresztúri hősi emlékmű, amelynek egyik márványtábláján Novoth János neve is be van vésve az elesettek sorában. De ilyen messzire az akkori közlekedési lehetőségek szűkös volta miatt Nagymama már nem tudott volna elgyalogolni, így számára az emlékezést a martonvásári emlékmű testesítette meg. Nagymama testvéröccse, Ráckeresztúrról vonult be a székesfehérvári 69-es gyalogezredhez. Csak a napokban tudtam meg a Hadtörténelmi Intézet és Levéltár bécsi kirendeltségének munkatársai jóvoltából, hogy 1915. július 24-én a galíciai Dolina melletti harcokban hősi halált halt. Elesett bajtársaival együtt még aznap közös sírba temették.  
1979 fagyos januárjában aztán Nagymama is elköltözött szerettei után egy másik világba. És bizonyára tudja már az igazságot is, én pedig hiszem, hogy azt elfogadva, megnyugvást lelt újra szerettei körében.

Nekem maradtak az emlékek, amelyek továbbélnek. És ezért fontos nekem ezeket az emlékműveket lefényképezni. Általuk Nagymama 21 éves testvére és Nagymama is újra él, ahogy élnek a márványtáblák ezrein a számomra ismeretlen nevek egykori viselői is hozzátartozóik szívében.

Ilyen kötelék fűz engem a martonvásári hősi emlékműhöz. Ha arrafelé visz az utam, miután a temetőben a családi síroknál már meggyújtottuk az emlékezés gyertyáit, sosem mulasztom el, hogy néhány percre ne álljunk meg az emlékmű előtt, amely ma már a z egykori Brunswick kastély kerítése mellől, egy az úttest túloldalán kialakított emlékparkba került. Felidéződik a gyerekkor, mondok némán egy imát, és fejet hajtok a hősök előtt. Minden magyar hős előtt, aki életét áldozta a Hazáért.
Emlékeimben Novoth nagymama fáradt szomorú szeme ilyenkor bepárásodik, és érzem amint keze megsimogatja arcom, ahogy sokszor tette azt életében is.
A martonvásári Emlékezés terén álló I. világháborús hősi emlékművet 1934-ben állították fel az özvegyek és a családtagjaikat elvesztett hozzátartozók közadakozásából. Az emlékmű talapzatán mindazon hősi halottak nevei szerepelnek, akik nem kaphattak méltó temetést, s akik nyughelye ismeretlen, akik sírjára talán sohasem került egy szál virág, egy meggyújtott gyertya sem.

01.jpg

Az I. világháborús hősi emlékmű - Martonvásár

A hősi emlékművet Maugsch Gyula (1882-1946), országosan elismert szobrászművész tervezte. A három lépcsős beton alapon nyugvó mészkő talapzaton egy rohamban előretörő, kézigránátot hajító katona egészalakos bronzszobra áll. A talapzat két oldalán lévő márványtáblákon a MEGHALTAK A HAZÁÉRT felirat alatt 3 sorban 48, illetve 49 hősi halált halt katona nevei olvashatóak. Az emlékmű homlokzatán egy kiugró kőtömbön a Szent Korona bronz másolata a kereszt nélkül, amely talán letört az idők során, s nem pótolták, felette az apostoli kettős kereszt emelkedik ki a talapzatból. A Szent Korona alatt 1914-1918 felirat.

02.jpg

Meghaltak a HAZÁÉRT - az első márványtábla

03.jpg

Meghaltak a HAZÁÉRT - a második márványtábla

Végezetül már csak annyi kívánkozik ide, hogy a Hazáért életüket áldozó hősi halottak önfeláldozásukért a ma Martonvásáron élőktől minden bizonnyal megérdemelnének annyi csekély elkötelezettséget és „áldozatot”, hogy kijavítják az emlékművön a repedéseket, és újrafestik a mára megfakult, megkopott neveket a márványtáblákon. Ezáltal nemcsak elődeik iránti emlékezetüket és megbecsülésüket, hanem saját önbecsülésüket is bizonyíthatnák.

Temesvári Jenő

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr266703147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.