Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Oldtimer

Magyar Hősök Napja - megemlékezés az I. és a II. világháború hősi halottjairól

2014.05.06. 15:02 :: temesvarijeno

A hősi halottak előtti rendszeres, intézményes megemlékezés és tisztelgés igénye először az első világháború alatt fogalmazódott meg szerte a világon, így az Osztrák-Magyar Monarchián belül is. A magyarság már a háború első éveiben addig soha nem látott emberáldozatot hozott, így fogalmazódott meg az az össztársadalmi igény, hogy az elesett százezrekről megkülönböztetett módon kell megemlékezni.

01.jpg

A 20-as honvédek és népfölkelők hősi emlékműve - Nagykanizsa, Erzsébet tér

1914-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű, 51 millió lakosából 9 millió katona vonult be hadi szolgálatra a különböző európai harcterekre. A történelmi Magyarország területéről 3 millió 800 ezer főt mozgósítottak. Magyarország embervesztesége halottakban mintegy 660 ezer főre tehető, ehhez még hozzá kell számítani azt a 800 ezer súlyos sebesültet, aki az elszenvedett sérülések következtében rokkanttá, munka- és keresőképtelenné vált. Sorra alakultak a különböző hadsegélyező, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák megsegítését támogató karitatív szervezetek, amelyek gyűjtéseket, jótékonysági eseményeket szerveztek, segélybélyegeket, képeslapokat, utalványokat bocsátottak ki, melyek bevételéből igyekeztek enyhíteni a rászorultak, árván maradottak sanyarú helyzetén, megélhetésén. A mozgalom élére Augusta főhercegnő, József nádor főherceg felesége állt, akinek szervező munkájában számtalan önkéntes vöröskeresztes nővér
is részt vett.

Ezen törekvés egy másik megnyilvánulásaként, amikor már egyre sűrűbben érkeztek haza a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések, báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915. július 19-én a frontról levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, melyben javaslatot tett egy olyan törvény elfogadására, mely azt célozta, hogy minden város és község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit.

Kezdeményezését az uralkodópár, IV. Károly és Zita királyné mellett gróf Tisza István miniszterelnök is támogatta. Tisza István törvény-előterjesztését a Képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte törvényerőre, s egyben kötelezővé tette a hősi emlékművek állítását. E törvény kimondja, hogy:
„1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.
2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

A törvény alapján a belügyminiszter végrehajtási utasítást bocsátott ki, amelyben utalt arra, hogy az emlékműveket - lehetőség szerint - a háború befejezését követően állítsák fel. Az 1918/19-es zavaros időszak nem kedvezett az emlékművek építésének.
A konszolidációt követően a belügyminiszter egy 1922-es rendelettel szigorú engedélyezési eljárásokhoz kötötte az emlékművek felállítását. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium kebelén megalakult a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága (HEBB): a belügyminiszter rendelete értelmében a törvényhatósági emlékmű-bizottságok csak olyan községi emlékmű tervét hagyhatták jóvá, amelyet a HEBB már előzőleg jóváhagyott. A megvalósításra tervpályázatokat írtak ki, melyekre neves szobrászművészek kaptak megbízásokat. Már 1922-ben sor is került néhány településen hősi emlékmű avatásokra. Az ország pénzügyi helyzete, a közösségek adományaiból befolyt összegek általában nem tették lehetővé monumentális emlékművek állítását, a Trianonnal elcsatolt területeken - ahol amúgy is módszeresen lerombolták és pusztították a magyar emlékeket -, a hősi emlékművek megvalósítása az anyaországgal való nemzeti jogfolytonosság fenntartásának látszatát, valamint a revizionizmus gyanúját keltette.
1924-ben Elérkezett az idő, amikor az I. világháború hősi halottaival és emlékük megörökítésével a nemzetgyűlés is foglakozhatott. Az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló 1924: XIV. törvénycikk a következőképpen fogalmaz:
„... A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a Hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a »Hősök Emlékünnepét« - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A törvénycikk indoklásában a hősi emlékművek rendeltetését a következőképpen fogalmazták meg:
„... a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.”

Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken ünnepi istentiszteletet keretében mondtak imát országszerte mindazokért, akik ismeretlen helyen, idegen földben nyugszanak. A gyászünnepségeken a helyi lakosság széleskörű részvétele mellett kötelezően részt vettek az állami, a m. kir. Honvédség, a rendvédelmi szervek és testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok hazafias egyesületei, cserkész szervezetei. Szerte az országban az évfordulók napján kívül is mindig volt virág, koszorú az emlékművek lábazatánál. A Budapesten 1929. május 26-án megtartott központi ünnepség keretében Horthy Miklós, Magyarország kormányzója felavatta a Hősök terén, a Millenniumi Emlékmű előterében elhelyezett Hősök emlékkövét.

Az újabb világégés, benne a iszonyú magyar véráldozattal járó második világháború hősi halottai és katonai áldozatainak emlékének megőrzését a belügyminiszter 1942. április 17- én, valamint a honvédelmi miniszter április 25-én kiadott rendelete szabályozta. Ebben elrendelték az addig hősi halált haltak neveinek bevésését az első világháborús emlékművekbe. A rendezvények 1944-ben öltöttek utoljára nemzeti ünnep jelleget.
1945. május 27-én volt az utolsó megemlékezés a Magyar Hősök Napjáról, de már csak igen szerény keretek között, nemzeti ünnep jellegét a kommunista diktatúra eltörölte. A Rákosi és Kádár rendszerben ideológiai-politikai okokból, eszmei, nemzettudati tartalma miatt tiltották a megemlékezéseket. A szocialista Magyarország állami vezetői nem azonosultak a hősi halottak és polgári áldozatok iránti kegyelettel, a magyar áldozatok helyett a „felszabadító” hős szovjet katonákat emlékét ünnepeltették. 44 évet kellett várni arra, hogy 1989-ben újra lehessen emlékezni.

02.jpg

Hősi emlékművek válogatás (Temesvári archív)

A Magyar Hősök Napja csak a rendszerváltozást követően nyerhette vissza eredeti jelentését és tartalmát. A nemzet erkölcsi adósságát törlesztve a Magyar Köztársaság Országgyűlése elfogadta a 2001. évi LXIII. törvényt, melyben a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját ismét a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.
Ezt követően sok helyütt emlékparkokat alakítottak ki, az I. világháborús emlékműveket felújították, ugyanakkor külön emlékműveket is állítottak a II. világháború katonai és polgári áldozatainak.

Temesvári Jenő

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr136126817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.