Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Oldtimer

Stari most – Találkozásom az öreg híddal

2011.10.01. 13:43 :: temesvarijeno

Előfordul, hogy az ember a fejébe vesz valamit, aztán nem tud szabadulni tőle. Némelyik ilyen rögeszméjétől talán nem is akar. Így jártam én is a Mostar-i híddal. Már nagyon régen a fejembe vettem, hogy ezt a hidat nekem egyszer fizikai valójában is látnom kell. A múló évek során sem halványult a vágy, ha eszembe jutott mindig elgondolkodtam azon, hogy miért pont ezt? - hiszen számtalan más impozáns építmény is van még, amelyeket szintén nem láttam. Ma, amikor házhoz jön a világ, elég beütni a számítógép keresőjébe érdeklődésünk tárgyát, s az máris előttünk van, ki sem kell mozdulnunk otthonról. A Mostar-i hidat is sokszor láttam már képeken, elolvastam róla mindent, amit érdemes tudni róla. Mégis mindig maradt valami hiányérzetem, sehogyan sem elégítette ki azt a vágyamat, hogy átkeljek rajta, megérinthessem korlátját, lenézzek az alatta a kietlen, zord hegyekből érkező hol csendes, hol harsogva utat törő Neretvára. Talán diákkori olvasmányélményem; Ivo Andrić: Híd a Drinán regényének története fogott meg annyira, hogy rabul ejtett ez a különös építmény. Több ilyen formájú híd van a Balkánon, ez azonban mindenképpen más.

Csontváry Kosztka Tivadart sem hagyhatta hidegen a látványa, különben aligha szán rá időt, hogy rácsodálkozzon, s sajátos látásmódjával megörökítse még 1903-ban. Rajta kívül is, aki e tájon járt, s tudott rajzolni, festeni, megörökítette az Öreg hidat. A többiek meg megelégedtek azzal, hogy lefényképezték innen is, onnan is. Az innen és onnan ez esetben más tartalmat is hordoz. A híd ugyanis nemcsak szokványos átkelő, hanem két világot köt össze évszázadok óta. Kapocs eltérő világok, kultúrák, vallások etnikumok között. Talán e státusza teszi ennyire különlegessé, milliónyi híd-társa közül.

 

Kevés építmény ússza meg évszázadok viharait, a hidak esetében pedig közhely a „törékeny” jelző. Nincs ez másként a Mostar-i híddal sem. Mi magyarok igazán tudjuk, hogy Kánuni (törvényalkotó) Nagy Szulejmán (1495-1566) szultán egyáltalán nem tartozott az „otthonülő” uralkodók közé. Így történhetett meg, hogy a história szerint 1557-ben a Neretván átkelni készülő hadai számára a rozoga fahíd helyett egy tartós kőhíd megépítésére adott parancsot. Mimar Hajrudin építőmester páratlan művet alkotott. Az 1567-re elkészült híd 30 méter fesztávot ívelt át 24 méter magasságban a folyó átlagos vízszintje felett. Ezután 426 évig háborítatlanul kötötte össze a szeszélyes folyó két partján élőket. A hídfőknél állandó őrség vigyázta, titokzatos legendák születtek róla, az egymást követő emberöltők egyaránt csodálták, az idők során az állandóság és maradandóság jelképévé vált.

Technikai megoldásainak nagyszerűségéről mit sem tudtak addig, amíg 1993 novemberében történt barbár szétlövetését követően 1997-ben meg nem kezdődhettek eredeti formájának helyreállítási illetve újraépítési munkálatai, melynek első ütemeként magyar műszaki katonák emelték ki a leomlott hatalmas kőtömböket a folyó medréből, remélve, hogy azok újra beépíthetőek lesznek. Jó érzés tudni, hogy szintén magyar hídépítő szakemberek építették meg a végleges híd elkészültéig az átjárást biztosító ideiglenes hidat is. Komoly fejtörést okozott az eredeti technológia szerinti építési mód rekonstruálása. A tervezési munkákat a Firenzei Egyetem Építészmérnöki Kara és egy szintén firenzei tervezőiroda szakemberei készítették el. Törökországból érkezett kőfaragó mesterek egyenként faragták megfelelő méretre és formára a mintegy 2000 darab kőtömböt. Az egyes elemek összeillesztése majd beemelése újabb kihívást jelentett a szakembereknek, mivel több köve 500-600 kN, azaz 50-60 tonna súlyú volt. Végül 2004. július 23-án, majd az egész világ érdeklődésétől kísérve, az ünnepélyes hídavatásra is sor kerülhetett. A Mostar-i híd újra él, és újra jelképpé vált. Milliók számára és számomra is a rombolás, az értelmetlen pusztítás helyett az alkotást, az értékek megbecsülését, az emberi összefogást jelképezi.
 

Nagy idők tanúja…  A régi híd egy kőtömbje az illesztési vágatokkal

Ennyit idéztem fel magunknak, amikor körvonalazódott, hogy mégiscsak eljön az a nap, amikor teljesülhet dédelgetett álmom. Ez évben Trogírt választottuk úti célul, nem mellékesen az onnan autóval elérhető közép-dalmáciai nevezetességeket és tájakat. Amikor a térképet a számtalan hajtogatástól szétszaggatva immár vagy századszor tanulmányoztam, sokszor áttévedt tekintetem Bosznia-Hercegovina felé. Mi tagadás méregettem a távolságot, latolgattam, hogy most talán itt az alkalom. Ilyen „közel” még nem voltunk álmom megvalósulásához. Teltek a napok, a közeli Split és Omis, Makarska felé már többször elautóztunk, már-már otthon érezve magunkat az ismerős utakon. Az a bizonyos reggel is így indult. Ha már eltévesztettük a spliti autópálya feljárót, gondoltam újra végigautózzuk a tengerpart szerpentinjeit, aztán a majd meglátjuk. Már Ploče felé jártunk, ahol van egy irányjelző tábla, miszerint továbbhaladva Dubrovnik „már csak” 131 km. Megint térkép, hogyan tovább? Nagy volt a kísértés. Délre, vagy Keletre? Metkovic olyan közelinek tűnt, és onnan már „csak egy ugrás” Mostar. A HÍD! Néztem az órám, már majdnem dél, mi legyen? Az lett, hogy behunytam a szemem, s nagy gázzal nekivágtunk Keletnek.

Itt dőlt el… hiába az útbaigazító nyilak, ezúttal mi mégis balra fordultunk

Utólag már sajnálom, hogy nem álltam meg fotózni a határig szinte végig a Neretva mellett vezető változatos utat, a nyaralókkal, szolid jólétet árasztó lakóházakkal, rendezett környezettel szegélyezett folyópartot, de akkor már csak egy cél lebegett a szemem előtt. Látni a HIDAT! A határ előtt megsűrűsödött a kamionforgalom, az út szélén számtalan gyümölcsárus kaliba, aztán a határ, melyet két konténerszerű bodé képviselt. A horvát csak kiintett, a bosnyák sem tanúsított különösebb érdeklődést irántunk, aztán már nyargaltunk is tovább. A különbség szembetűnő a volt Jugoszlávia immár két független országa között. Bosznia e részét talán a háború is jobban sújtotta, de a gaztenger, a leállók szeméthalmai, a Neretva ősrengetegen való áttörése nem hasonlítható a horvát oldalon látottakhoz.  Az utak viszont jó minőségűek, és a bosnyák rendőr is készségesen segít megtalálni az óvároshoz vezető utat. Már kora délután van, de végre leparkolunk a muzulmán oldalon, igaz a járdán, két szemetes konténer mellett, mivel talpalatnyi szabad hely sincsen közel-távol. Reménykedünk, hogy a "megállni tilos" tábla ellenére a külföldi rendszámot látva nem viszik el autónkat a derék bosnyákok. Rettenetes meleg van, első dolgunk valami üdítő után nézni. Itt az euro és a kuna a fizetőeszköz, fagylaltot euróért, képeslapot kunáért vettünk, a nemzeti dinárral nem is találkoztunk. Talán az itteniek sem sűrűn. Még jó, hogy gyűjteményemben őrzök néhányat, melyek közül most már még inkább becsesebb a Mostar-i hidat is magán viselő 50 Dinara-s címlet.

A nemzeti bankjegyen is szerepel a híd

A hídhoz közeledve először a kéregetők száma, majd a butikoké és kávéházaké, vendéglőké válik egyre gyakoribbá. A turisták tömege Velencét idézi. A tolongás és a hőség  alig elviselhető, embert próbáló. Van itt mindenféle náció, és van itt kínálat bőven finom szövésű selymekből, titkokat sejtető leplekből, sálakból, rikító vörös bojtos sapkákból, az ötvösmunkáktól az olcsó szuveníren át a giccses bóvliig. Árulnak töltényhüvelyből formált hamutartót, vázát, Tito képet, partizán kitüntetéseket, volt jugoszláv pénzeket, bélyegeket, bajonettet, rohamsisakot, hűtő mágnest, szerencsét hozó szemet és milliónyi bizsu karkötőt. A legkelendőbb portéka azonban leginkább a jéghideg üdítő. A félliteres ásványvíz 2 eurós árán nem is próbál alkudni senki. Az élelmesebbek a temető védőtetővel fedett csobogójánál frissítik fel magukat, most kevésbé érdekli őket a víz misztikus gyógyhatásáról szóló történet, s a kút körül álmodó régi sírkövek. A tömeg és hőség ellenére a látvány, a híd atmoszférája felülmúlhatatlan. Hosszú percekig állunk a híd közepén, nézve a máskor robajló Neretva békés csordogálását, a két ellentétes oldal eltérő, mégis egymás nélkül létezni nem tudó világát. Ez a sok vihart, békétlenséget látott világ most nagyon emberinek tűnik, valami különös nyugalmat áraszt. Nehéz volt az elválás, és nagyon távolinak tűnt Trogír, és még távolibbnak Magyarország. Nagyon más világ ez! A visszaúton alig beszélgettünk, nehéz lenne szavakba formálni azt a véghetetlen nyugalmat, és boldog megelégedettséget, amit éreztünk. Az autópályáig vezető, szerpentinekkel tűzdelt út a lenyugvó nap fényében minden szépségével méltó keretként foglalta össze élményeinket.  

A híd újra él!

Az emlékek elraktározódnak, megtalálják helyüket a már megéltek között. A vágy, hogy az álom valóra váljon, teljesült. Mostar, a híd, ezután már nem az elérhetetlent, hanem a beteljesültet jelenti. Ezután már másként gondolok rá, ha látok róla egy képet, vagy valahol olvasom a nevét. Magához vonzott, nem eresztett. És kitartásomért cserébe megajándékozott. Elhoztam magamban belőle valamit, amit csak az kaphat meg tőle, akit nemcsak megérint ha látja, hall róla, hanem fel is keresi, kézzelfogható kapcsolatba kerül vele. A Stari Most, a Régi Híd réges-régi kövei ott hevernek az új híd alatt, s ez is egy elszakíthatatlan kapocs a két különböző, mégis egyazon híd között. Az évszázadok koptatta, eltérő világokat összekötő kövek vigyázzák az új köveket, melyeket az újjászületése óta eltelt néhány év alatt fényessé koptattak az új vándorok, akik áthaladtak rajta. Tudatosan, vagy csak valami vágytól vezérelve mindazok, akik átkelnek meredek ívén, meg-megállva letekintenek a mélyben hol csendesen csordogáló, hol harsogva zúgó Neretvára, s eltűnődve az idők múlásán, hitet tesznek a mellett, hogy a hidakat nem szabad lerombolni, mert azok összekötnek mindent, amiért érdemes élni.

Ha így utólag belegondolok, hogy majd hat órát autóztunk azért, hogy láthassunk egy hidat, akkor ez nem tűnik túlzottan ésszerű dolognak. De a dolgok nem ésszerűek, előfordul, hogy nem az ész, a racionalitás, hanem a szívünk diktálta vágy hozza meg a döntést. Van, aki erre, van, aki arra szavaz. Én most a szívemre hallgattam, mint már oly sokszor, s döntésemet ezúttal sem bántam meg. A híd vonzása nagyon erős, de ezután már ismerősként, barátként csábít, hív vissza. Talán most már azért, hogy megmutassa nekünk a sokarcú, sokat szenvedett, de élni akaró Mostart is, amelyre ezúttal nem jutott idő. Három óra lehet rettenetesen hosszú és szempillantásnyi idő is. Helyzete válogatja… Nekünk egy vágy beteljesülését adta.   
Isten veled MOSTAR, te helyedet, békédet és nyugalmadat kereső sokat szenvedett, sokszínű város. Isten veled régi-új híd, vagy ha úgy tetszik: MOST(st)AR(i). Remélem, még látjuk egymást!

Ez volt Mostar-i utunk, csak azért, hogy láthassuk a nevezetes hidat. 570 km-t autóztunk érte

Amennyiben felkeltette érdeklődését írásom, kérem tekintse meg a hídról készült fotógalériámat is:

http://indafoto.hu/temesvarijeno/boszniahercegovina_mostar

Temesvári Jenő

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr443269803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.