Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Veterán autók

Gondolatok családjaimról

2011.04.08. 09:23 :: temesvarijeno

A családi, rokoni kapcsolatrendszert mindenki érzelmi indíttatásai alapján tartja számon. A szűken vett család tagjai házasságaik, megélhetésük okán idővel elkerülnek a szülői házból, születési helyüktől, új otthont teremtenek, melyeket a sors forgandósága nemritkán országhatárokkal is elválasztja egymástól. A kapcsolatok megritkulnak, szakadoznak a szálak, aztán egy-két generációval később már alig-alig tudnak egymásról. Sokáig így voltam ezzel én is. Alig két évvel ezelőtt még zavarban lettem volna, ha közvetlen családtagjaimon kívül a „tágabb rokonságról”, különösen az előttem élt generációkról kellett volna számot adni.    

A Braderekhez apai nagymama révén kötődöm. Általa, közvetlen családtagjai - nagyszülei, szülei, testvérei, házastársa - révén aztán rajtuk keresztül más családokkal is rokoni kapcsolatokat tarthatok számon, - annál többet minél messzebbre sikerül visszatekinteni az időben. A teljes számbavétel persze hiú ábránd, reménytelen vállalkozás lenne. A családi kapcsolatok többsége réges-rég feledésbe merült, az egykori ősök gyakran nyomot, utódot sem hagytak maguk után. Több oka is van ennek: 1959 nyarán mindössze 7 éves voltam, amikor Brader nagymamát elvesztettem. Tringer-Temesvári és Horváth nagyapáimat pedig meg sem ismerhettem, mivel ők még születésem előtt meghaltak. A másik, Novoth nagymama féltő és óvó gondoskodását pedig csak a nyári iskolai szünidők falusi nyaralásain érezhettem. A környezetében töltött majd 25 év, emléke, szeretete mindvégig elkísér, velem marad. Őt sem kérdezgettem, pedig megtehettem volna, népes családot tudhatott magáénak, és hosszú életet, 87 évet tudhatott maga mögött. Az életükre, családjukra vonatkozó emlékeknek azonban akkor még nem éreztem hiányát. Be kell vallanom, később sem. A fiatalok a jelenben gondolkodnak, és ha teszik, inkább a jövőbe tekintenek, „világmegváltó terveikbe” nem illik bele a múlt üzenete, letisztult tapasztalata, bölcsessége. Aztán eljön a nap - talán az önmagunk megismerésének igénye által -, amikor szükségét kezdjük érezni, hogy választ kapjunk kérdéseinkre. Többek között arra, honnan jöttünk, kik voltak, és milyenek voltak elődeink, szűkebb-tágabb családunk szereplői. Nálam akkor jött el ez a bizonyos nap, amikor Édesapám számos régi fénykép, levél, anyakönyvi kivonatok, és a legkülönfélébb személyes tárgyak formájában átadta a „családi örökséget”. Néhányukat már ismertem, tudatom mélyén elraktározódtak, de így együtt teljesen más értelmet nyertek. Valami addig nem ismert, furcsa, türelmetlen vágyat ébresztettek bennem, hogy megtudjak róluk, általuk mindent, ami korábban nem érintett meg. Innen már tudatosan gyűjtögettem a még megmenthető emlékeket mindenkiről és mindenről, amelyeknek köze lehet elődeimhez. Észrevétlenül belecsöppentem a családfakutatásba, amely tevékenység - hamar rájöttem -, nem „könnyű műfaj”. Sok időráforítást, tanulást, nem kevés anyagi terhet, időnként kudarcot, zsákutcát is jelent, ezért aztán sokan a kezdeti lelkesedés után fel is hagynak vele. Én nem adtam fel, s nem bántam meg. A nehézségekért kárpótol a rengeteg ismeretanyag megszerzése, eddig ismeretlen életek, sorsok, történetek megismerése, amelyek által magamat is, helyemet is a világban mindinkább megismerhetem és megérthetem. 

A számtalan kép, irat, levéltári, anyakönyvi adat egy része már tematikus rendben, családonként válogatva, rendszerezve van. Tucatnyi családnév sorakozik egymás mellett, annak ellenére, hogy némelyikük tagjai nem is hallottak, nem is tudtak egymásról, de mégis összetartoztak, mindannyian egy tágabb családi kötelék láncszemei voltak. Elégedettséggel tölt el, hogy megmenthettem valamit családom múltjából, amelyből sokat tanultam, s ezt a számomra fontos és értékes örökséget továbbadhatom az utánam jövőknek, s mindazoknak, akik felismerik magukat általuk, bennük.

Célom és törekvésem az, hogy folyamatosan, lépésről lépésre haladva, leginkább a képanyag segítségével, és ahol az szükséges, szöveges kiegészítésekkel és áttekintő ábrákkal is megörökítsem szűkebb-tágabb rokoni kapcsolataimat. Többségükkel soha nem találkoztam, nem ismerhettem őket, csupán a róluk készült fotográfiák őrzik személyüket, arcukat. Kezük nyomát egy-egy üdvözlőkártyán, levélen gondosan megformált cirkalmas gót betűs, vagy nehéz, nem tollforgatáshoz szokott kézzel egymás alá rótt soraikról ismerem fel. A megmaradt, gondosan őrzött néhány kedves személyes tárgy által pedig újra életre kel lényük, amikor rájuk pillantva elképzelem, ahogy kezük óvatosan megérinti őket, végigsimít rajtuk. Segítségükkel elevenednek meg immár közeli ismerősökként előttem, bennem. Ők, akik már csak a megidézhető múlt, számomra mégis élő kapcsolat, elszakíthatatlan kapocs. Fogva tartanak, nem eresztenek, velem maradnak, és ez nagyon jól van így.
A képek, és rajtuk az eltűnt idő egy pillanatának e kedves „foglyai” sokadszori, és megunhatatlan megidézése kapcsán Mácsai Pál verssorai jutnak eszembe. Ezekkel a sorokkal bocsátom útjára valamennyit:

„A múlt idők elsárgult fényképein
a jövőbe néznek az elődeim.
Amit ők látnak itt, az a múló jelen,
amit én látok ott, az a történelem.

Ahogy szemembe néznek, felismerem.
Hogy nem hagynak egyedül sohasem.
Én mindegyik fényképen látom magam,
mert bennem is élnek mindannyian.”

Temesvári Jenő

 

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr282808932