Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Veterán autók

Találkozásom a Visit portrait világával...

2011.03.14. 20:10 :: temesvarijeno

A családok, az egyes emberek életében minden korban természetes igény mutatkozott arra, hogy a számukra jelentőséggel bíró, valamilyen különleges értéket képviselő tárgyakkal rendezzék be környezetüket, vegyék körül magukat. Leginkább olyanokkal, amelyek családi kötődést is hordoznak. Így vagyok ezzel én is. Szeretem régi, letűnt korok az emlékezet rostáján letisztult és megszépült hangulatát, tárgyi emlékeit. Bizonyára nem vagyok ezzel egyedül. Elődeim életének részét képezték, sorsuk, történetük, és hiszem, hogy üzenetük is van. Többségük elenyészett, mint egykori birtokosaik, némelyikük azonban tovább él, épen vagy sérülten, ahogy sorsa rendelte. A régi tárgyaknak különös „kisugárzásuk”van, számomra a sok időt megért öreg emberek szeméből tükröződő magabiztos nyugalmat idézik.
A kinek-kinek fontos tárgyi emlékek sokféleségének felsorolása lehetetlen vállalkozás, meg sem kísérlem. Közülük ezúttal a már korábban érintőlegesen említett fotográfiákkal való ismerkedésemről szeretnék szót ejteni, élve a lehetőséggel, hogy egyúttal összerendezhetem az e témában egy laikus érdeklődéséhez szükséges és elegendő foto történeti ismeretanyagot, a bemutatott képek segítségével pedig inkább a szubjektív vonatkozásokra, mint a „száraz” szakmaiságra fókuszálva.
 

Vizitportré előoldali cégjelzése császári sasos viaszpecséttel

Ez a kabinet portré is Bécsben készült

Mivel ilyen jellegű rendszertani összefoglaló munkát nem ismerek, ezért „önhatalmúlag” állapítom meg, hogy a fotográfiák a „beszédes tárgyak” csoportjába tartoznak, csakúgy, mint például a festmények, bankjegyek, érmek. Már első ránézésre sok mindent elárulnak magukról. Többek között a rajtuk szereplő eseményekről, személyekről, viseletekről, és - e helyütt kiemelt figyelmet szentelve - készítőikről, a fotográfusokról is. Ez utóbbiak számbavétele a könyvtárnyi irodalom ellenére is, talán soha nem lesz teljes, e helyütt is csak néhányuk felidézésére van lehetőség. A szöveg közbeni illusztrációk egy részének bemutatási lehetőségéért e helyütt mondok köszönetet unokabátyámnak, Tiszai Viktornak, aki családi képeinek kópiáit rendelkezésemre bocsátotta.

Egy kis foto történet...

Az 1840-es évek elején valóságos dagerrotípia láz tört ki. A kezdeti időszak bonyolult kémiai eljárásai azonban költség- és időigényesek voltak, egyben megfelelő „tudományos” felkészültséget feltételeztek. Daguerre és Talbot első követői között számos kémikust, gyógyszerészt, nyomdászt, grafikus- és festőművészt találunk. A korabeli tudósítások szerint mindenki mindenről képet akart készíteni.

6x8.5 cm                    Rézlemezre készült képek                       6x9 cm

Az eljárások fejlődésével, a dagerrotípiát felváltó új technológia elterjedésével együtt aztán a „képkészítők” nehézkes, összecsukható állványos „utazógépeikkel” a világ minden táján felbukkantak, tájakat, városokat, ismert és kevésbé ismert építészeti műemlékeket, több-kevesebb sikerrel általában mindent megörökítettek. A fotográfia megjelenésével a polgárság részéről is jelentkezett egyfajta igény a megfizethető áru személyeket megörökítő „fényképek” iránt, mely tevékenység korábban elsősorban a miniatűrportré festők megélhetését biztosította.

A „párizsi őrület”, - melyet maga III. Napoleon is inspirált azáltal, hogy Disdéri mester műtermében kegyeskedett portrét készíttetni -, viharos sebességgel indult hódító útjára a vén kontinens minden birodalmában Londontól Szentpéterváron át Konstantinápolyig. Disdéri már 1854-ben többobjekíves fényképezőgéppel egyidőben fényképezett, és sorozatban másolta, a korábbinál kisebb - névjegy - méretű fényképeket.  A korábbi dagerrotípia darabjának áráért immár 8 darab vizitkártya-portrét kínáltak a nagyérdeműnek.
Bécs mellett Pest és a Monarchia minden jelentősebb városában - ahogy a korabeli újságok hírt adnak róla -, gombamód szaporodtak el a fényírdák, elegáns műtermek a hirtelen óriásira növekedett - immáron a „kispénzű” közönség számára is megfizethető ára miatt - jelentkező tömeges igényeinek kielégítése céljából. A villanyáram használatának elterjedésével azután már nemcsak a természetes fény által behatárolt napszakokban, hanem esti fényképeszkedésre is mód nyílt, ahogy arról Vértes Antal nagykanizsai fényképész hirdetéséből is értesülhetett a város közönsége:

„Újdonság! Az it. (igen tisztelt) közönség szíves tudomására hozom, hogv műtermemet előkelő fővárosi és külföldi fényirdák mintájára, a mai kor legújabb vívmányai szerint, villamos fényreflektorokkal láttam el, így azon helyzetben vagyok a mai naptól fogva, a legelőnyösebb világítás mellett, az időjárástól teljesen függetlenül ünnep- és vasárnap is reggeli 8 órától esti 8 óráig felvételeket eszközölhetek előzetes bejelentés esetén későbben is. ...Ezen uj eljárás szerint felvett képek semmiben nem különböznek a nappal felvett képektől”.
A tehetősebb fotográfusok műtermeiket a fényképkészítés sajátos szempontjai (megfelelő tájolású, természetes fényt biztosító nagyméretű üvegfalak, tetővilágítás, installáció) és igényei szerint tervezték meg és rendezték be. Az egyre gyarapodó tapasztalatoknak köszönhetően a műtermi fotókészítésnek folyamatosan változott és finomodott az eszközrendszere. A viszonylag nagyméretű üveglemezekre akár tíz objektívvel fényképezni képes masszív állványzatú, nehéz szalonképeket nem kellett mozgatni, így annak fix beállításához alakították ki a műterembelsőket. A megfelelően megvilágított térben kaptak helyet a háttér posztamensek, berendezési tárgyak, székek, asztalok virágcsokrok, amelyek elegáns szalonok hangulatát voltak hivatva megidézni. A beállítási pozitúrák gondos megtervezése után a „szereplőket” gondosan beállították, akik néhány másodpercre mozdulatlanná váltak, hogy azután üveglemezre rögzült másolatuk az idő örök fogságába merevedjen.

Néhány fényképész műterem előoldali cégjelzése

A rézlemezt felváltó üveglemezre exponált gyorsan másolható negatívokról az un. nedves eljárásos módszerrel a tojásfehérjés-ezüstnitrátos albumin (másoló) papírra készített pozitív képek a vékony hordozófelület miatt száradás után összepöndörödtek. A probléma kiküszöbölésére ezért azt egy vastagabb kartonpapírra ragasztották fel. A francia Disdéri szabadalmaztatta 1854-ben a társadalmi kapcsolatok egyik nélkülözhetetlen eszközének - a névkártyának - fotográfiai megfelelőjét, a fényképes vizitkártyát (visit portrait). Ennek a névjegy nagyságú képnek a mérete jellemzően 5.4x9.2 cm volt, melyet egy 6.3x10.5 cm-es kartonra ragasztottak fel. Az 1870-es évek elején kezdett teret hódítani és elterjedni az un. kabinetkép, amely nagyítással már 10.5x17 cm-es méretben készült, funkcióját illetően pedig inkább családi albumokba került, de keretezett kivitelben szobadísznek is alkalmazták. De volt lehetőség akár 1x2 cm-es „medálképek” kicsinyítésére is.
 
 
A kisalakú fényképeken kezdetben csak arcképeket rögzítettek. Az 1860-as évekre már a teljes alakos kép sem számított ritkaságnak, sőt számos esetben két, három, esetleg még több személyt láthatunk a vizitkártyákon.
 

Az egész családot megörökítő csoportképek nagyon népszerűek voltak

A Brüder Triebel Atelier képeslapnyi méretű tablója jól érzékelteti a fejlődést
 
A vizitportrénak, mint szériában gyártott alkotásnak a reklámhordozó szerepét és jelentőségét is hamar felismerték, és alkalmazni kezdték az akkor még a szabad iparok tevékenységi körébe sorolt fotográfusok. Az első „bátortalan” kísérletek során még csak a fotográfus neve, esetleg működési helye szerepelt a kép alatti keskeny mezőben. Idővel ennek grafikája is igényesebb lett, majd kihasználva a kartonlap üres hátoldalát, azt teljesen „birtokba véve”, azon számos információ kapott helyet. A kartont egyre inkább nyomdai úton gyártatták le a műterem tulajdonosok, acél és rézmetszetek igényes megterveztetésével, mely tartalmazta a fénykép készítőjének nevét, műterme(i) címét, a fényképész által elnyert díjaknak, plaketteknek képét, a műteremben megfordult előkelő és rangos személyiségek nevével, akik  nagymértékben emelték a műterem és tulajdonosának tekintélyét. Ezek a „firmák” gyakran változtak, amely alapján utólag akár évre is behatárolható egy-egy portré készítési ideje, mivel az gyakran lemaradt. Ennek oka az lehetett, hogy a műtermek az üveglemezeket gondosan megőrizték az esetleges utánrendelések teljesítése érdekében, és akár évekkel később is tudtak arról másolatot készíteni.
 
 
A korábbi névkártya használatának szabályait átvéve szinte kötelező etiketté vált a fogadásokon, minden rendű-rangú társasági összejöveteleken a vizitportré használata, kölcsönös kicserélése. A fontosabbakat, kedvesebbeket aztán már össze is kellett rendezni a míves megmunkálású családi fotóalbumokba. A bársony és bőr bevonatú, rézveretes, csatos, olykor zenélő szerkezettel is ellátott albumok fontos jelképpé váltak. Kiderült belőlük egy-egy család története, a rokoni, baráti szálak a társadalmi kapcsolatok addig „láthatatlan” szövevénye. A vizitkártya-ajándékozás már nem jelentett nagy anyagi megterhelést, ezért ezek gyűjtése divattá vált a társasági életben. Társasági összejöveteleken a vizitkártya albumok lapozgatása, a képekről való beszélgetés fontos része volt a kapcsolat-teremtésnek.
Híres emberek, politikusok, uralkodók vagy ismeretlen, de széparcú nők portréját egyaránt árusították a fotográfusok. 
 
 

A kemény kartonlapra ragasztott, különböző méretű vizitkártyák hazánkban még az 1940-es években is divatosak voltak. Ennek köszönhetően a legtöbb családban a nagyszülőkről máig őriznek ilyen képeket. A történelem viharai, családok széthullása, kihalása, és egyéb okok miatt ugyanakkor tömegével semmisültek meg, kallódtak el, mégis a legkülönbözőbb helyeken újra és újra felbukkannak. Bolhapiacokon, képeslap és régiség börzéken, antikváriumokban, napjainkban is gazdag és változatos kínálat található. A gyűjtők sokféle szempont alapján keresik és rendezik ezeket a régi vizitkártyákat. Van, aki csak bizonyos fotográfusok munkáit gyűjti, mások egy szűkebb földrajzi területen, például egy-egy városban működött fényképészek vizitkártyáira vadásznak. Vannak olyan gyűjtemények, amelyek egy adott időszak képeit válogatják össze, és arra is van példa, hogy műfajok szerint csoportosítják a fotókat. A viselettörténet iránt érdeklődők számára minden kép fontos forrás lehet, mert a ruha, a kiegészítők, a hajviselet, a bajusz és szakáll formája sokat elárul egy-egy korról. Van, aki arra „szakosodik”, hogy minden fényképésztől csak egy vizitkártyát gyűjt. És arra is van példa, hogy csak a fényképek hátoldala (verzója) miatt gyűjtik a vizitkártyákat. Azok az egyéni és családképek, egy-egy hajdani fontos esemény, vagy kedves személy portréja, amelyeket sorsuk „számkivetetté” kárhoztatott, egy-egy gyűjteményben a fenti szempontok révén, még ha ismeretlenül, idegenként is, újra esélyt kapnak a továbbélésre.

A szűkebb, tágabb családomat megörökítő, és megőrződött számos fotográfiát majd családfánk számbavétele során szeretném megidézni, ez alkalommal csak illusztrációként válogattam közülük néhányat. A téma változatosságát felvillantva a csatolt galériában a szeszélyes véletlen során utamba került és összegyűjtögetett, nem családi vonatkozású, vizit portrékból válogattam egy csokorra valót. Ismeretlen arcok, ismeretlen események hírnökei ők, akik már rég egy másik világba távoztak, most mégis életre kelnek készítőikkel egyetemben, akiknek - szerencsésebbek lévén -, legalább a nevük megőrződött. 

A cikkhez tartozó Visit Portrait galéria >>>

Temesvári Jenő

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr292739509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.