Apuka Világa

Családi fotók rendezgetése közben került kezembe néhai apósomat Gelsei (Kócza) István tizedest megörökítő néhány fénykép a II. Világháborúból. Ő azon szerencsés kevesek közé tartozott, akik megjárva a háború poklát, élve kerültek haza. Sorsa az egyszerű katonák tíz- és százezreinek története, akiket a világégés forgószele magával ragadott, akkor még egyikük által sem sejtve, hogy kihez lesz kegyes a sors, és kik lesznek azok, akiket még ma is könnyes szemmel emlegetnek szeretteik. Apósomnak megadatott, hogy hazai földben nyugszik, családtagjai vihetnek a sírjára virágot, gyújthatnak mécsest emlékére. Amikor emlékét megidézem, és ami hozzájuk köthető, röviden megfogalmazom, szeretnék fejet hajtani valamennyi itthon és messze, idegen földben nyugvó magyar katona emléke előtt.

Majd ötven évig egyáltalán nem volt tanácsos szóba hozni Magyarország szerepét, katonáinak sorsát a II. világháborút követően. A Horthy-korszak, benne a revíziós törekvések megítélése ma is megosztja a társadalmat - mint annyi más is -, abban azonban talán egyöntetű vélemény és igény alakult ki, hogy végre ismerjük meg azokat az eseményeket, amelyek máig hatnak, befolyásolják életünket, gondolkodásunkat, beidegződéseinket.

Ma már mindenütt kutathatók a szigorúan titkos levéltárak, számtalan katonai temetőt tárnak fel, és gondoznak végre már  Oroszországban, Ukrajnában, és Romániában is. Egyre több adat kerül elő a hadifogoly táborok működéséről, az évekig, vagy halálukig ott raboskodók kegyetlen sorsáról, tragédiájáról. Apósom megjárta a „frontot”, 1947 végén keveredett haza a fogságból. Alig maradt valami emlék katonaéletének kilenc keserves évéről. Ezt a néhány „emlékmorzsát” próbálom összerakni:

Kócza István 1915. január 5-én született Gelsén, Zala megyében. Szülei Kócza Pál és Zsohár Erzsébet földműves gazdálkodók voltak, adott volt, hogy ő is ezt folytatja. Iskoláiról nem maradt fenn adat. Valószínűleg 1938-ban sorozták be a Szombathelyi III. Hadtest alárendeltségébe tartozó 9. könnyű hadosztály (eredetileg: III. hadtest 9. gyalogdandár Nagykanizsa) 17. gyalogezred 17/I (nagykanizsai) zászlóaljába. A gyalogezred másik két zászlóalját (17/II (csáktornyai) és a 17/III (zalaegerszegi) zászlóalj képezte. A gyalogezred alkalmazásáról, bevetéseiről, a zászlóaljak szervezeti összetételéről nem sikerült érdemlegeset megtudnom, néhány információ azért ide kívánkozik:

A hadsereg - amelynek kötelékébe a 17. gyalogezred három zászlóalja is tartozott -, 1942. április 17. és június 27. között került kiszállításra, a keleti arcvonalra. A hadsereg kiegészítésénél az ország egész területéről egyenletesen hívtak be katonákat, az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett. A Főparancsnokság törekedett arra is, hogy a legénységi állomány túlnyomó része a katonailag csekélyebb értékűnek tartott kor- és néposztályokból kerüljön ki (30-40 évesek, szegényparasztok, zsellérek). Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a magyar hadsereghez szinte semmi nem érkezett. A takarmányhiány miatt a hadsereg belső ellátó hálózata is megbénult. A mínusz 30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek. A harcoló csapatok felváltására a magyar hadvezetés új alegységek kiküldését határozta el, azonban ezek megérkezése fegyver és felszerelés nélkül történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is) a helyükre érkezőknek. Egy feltöltött honvéd gyalogezred teljes létszáma 3161 fő volt, de csak 1851 lőfegyverrel rendelkezett. Ebből 13 páncéltörő fegyver (20 mm-es nehézpuska), vagyis az összes lőfegyver 0,7 százaléka.
Egy feltöltött honvéd gyalogzászlóalj teljes létszáma 820 fő volt, de csak 525 lőfegyverrel rendelkezett. Ebből mindössze 3 darab páncéltörő (20 mm-es nehézpuska), vagyis az összes lőfegyver 0,6 százaléka.
A hadsereg összlétszáma kiérkezéskor kb. 200 000 főt tett ki. Az 1942-es év folyamán össz vesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 763 fő volt.
Eléggé sokat sejtető, - hogy a hadtörténeti adatok szerint a 17. Gyalogezred mindhárom zászlóalja feloszlatásra, illetve leváltásra került 1942 végéig. A sort a nagykanizsai zászlóalj kezdte: 1942. augusztus végén oszlatták fel. A 17/II (csáktornyai) zászlóaljt a 3/I (székesfehérvári) zászlóalj, míg a 17/III (zalaegerszegi) zászlóaljt a 3/II (tatai) zászlóalj váltotta le 1942 végén. A három zászlóalj történetéről, veszteségeiről, a katonák sorsáról nem sikerült adatokat szerezni, az azonban fentiek alapján bizonyosnak látszik, hogy az 1943. januári 12-i nagy, megsemmisítő szovjet áttörést már nem kellett elszenvedniük.

A fennmaradt néhány fénykép és a két IGAZOLVÁNY nem ad lehetőséget semmiféle időrendi sorrendiség felállítására, ezért azok egymás utáni szerepeltetése önkényes.

 „Keletmagyarország és Erdély egy részének” visszacsatolásával kapcsolatos az első dokumentum: a M. KIR. 17. HONVÉD GYALOGEZRED I. zászlóalj visszamaradó különítmény fej- és körbélyegzőjével lepecsételt 45/1941. számú, Nagykanizsán 1941. JUN. 18-án kelt IGAZOLVÁNY-a Kócza István c. őrv. 1915. Gelse, Szülőanyja leánykori neve: Zsohár Erzsébet, Illetőségi hely: Gelse, részére „a Keletmagyarország és Erdély egy részének felszabadulása emlékére alapított Erdélyi Emlékérem viselésének jogosultságáról”. Aláírás: Perjés szds. Az igazolvány a PALLAS NYOMDA BUDAPEST formanyomtatványa.

A második bécsi döntést - német-olasz döntőbírói határozatot - (a bukaresti kormány maga kérte a tengelyhatalmak döntőbíráskodását Erdély ügyében) 1940. augusztus 30-án hozták meg. Ennek alapján 43 541 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz. Az igazolvány tanúsága szerint a bevonuló magyar katonai alakulatok soraiban ott menetelt Kócza István őrvezető is.

A következő dokumentum is egy igazolvány, melynek kiállítási dátuma jóval későbbi, mint amit dokumentál. Csak találgatni lehet az okát, magyarázatát adni nem tudom. 1938 őszén a müncheni négyhatalmi konferencia a szlovákiai magyar kisebbség ügyével nem foglalkozott, ugyanakkor Anglia és Franciaország lényegében elismerte a magyar követeléseket. Október 9-én megkezdődtek a tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia között. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, mivel a magyar delegáció - a müncheni egyezményben lefektetett alapelvekhez ragaszkodva -, az egész magyarlakta terület átadását kívánta, míg a csehszlovák delegáció a magyarlakta területének csak töredékéről volt hajlandó tárgyalni. Az első bécsi döntést követően (1938. november 2.) a német-olasz döntőbíróság a két állam közötti problémát a néprajzi tagozódás alapján oldotta meg és megállapította az új határvonalat. Ezzel Magyarország 12 400 négyzetkilométer nagyságú területet kapott vissza, s a dél-szlovákiai magyarlakta részeket mintegy egymilliónyi lakosával együtt visszacsatolták az anyaországhoz.
A dokumentum a M. KIR. 17. HONVÉD GYALOGEZRED I. ZÁSZLÓALJ PÓTKERET fej és körbélyegzővel ellátott 7027/1942. számú Nagykanizsán 1942. április 28-án kelt IGAZOLVÁNY Gelsei István tíz.(edes) 1915. Szülőanyja leánykori neve: Zsohár Erzsébet, részére „a Felvidék visszacsatolásának emlékére alapított emlékérem viselésének jogosultságára. Az igazolvány nem formanyomtatvány, hanem A5 méretű géppapír, a kornak megfelelő indigókék szalaggal előre gépelt, kézzel kitöltött. Az aláíró őrnagy nevét nem tudom azonosítani.
Nincs információ arra sem, hogy mikor és miért változtatta meg a nevét apósom a korábbi Kócza nevet Gelseire cserélve. A névváltoztatásra 1941 júniusa és 1942 áprilisa között került sor, amit igazol, hogy az előző igazolványt 1941. június 18-án Kócza István nevére állították ki. Megjegyzem, hogy apósom testvérei, illetve azok leszármazottai megtartották eredeti nevüket.
Sajnos már csak az igazolványok vannak meg, az idők során elkallódott emlékérmek helyett csak ugyanolyanokat tudok bemutatni gyűjteményemből. Csak remélni tudom, hogy apósom emlékérmei valaki más gyűjteményének szívet melengető, féltett darabjai.

A fényképekhez érve már végképp csak találgatásokra hagyatkozhatom. Apósom katona bajtársakkal talán eltávozáson, vagy rövid kimenőn, vidáman tekintenek a fényképezőgép lencséjébe. A másik képen hadikórház udvarán, többük hordágyon fekve, mások padon, széken ülve, szabályos öltözetben, vagy félmeztelenül, sokuk fején sapka. Ez a kép már nem sugároz annyi derűt. A következő egy csoportkép, itt mindenkin egyenruha van.  Feltűnő, hogy majd mindegyikük a lábán sérült. Vagy elfagyás? A fityulás ápolónővérek társaságában jobb a kedvük is, közelebb kerül az otthonhagyott asszony, kedves emléke. Aztán egy színezett (retusált) lovas kép, szabályos tartással, nyereghez előírásszerűen rögzített karddal. Egyik képről sem derül ki, hogy mikor és hol készült.
Gelsei István tizedes 1944. májusában Nagykanizsán tartózkodott, nem tudni, hogy sebesülése, vagy más okból történt leszerelése végett. 29 éves, katonaévekkel, frontszolgálattal, sebesüléssel a háta mögött. Talán nyugalmasabb jövőben bízik. Mindenesetre 1944. május 20-án megházasodik, felesége Horváth Julianna, házasságkötésükkor 23 éves. A mézeshetek egy hétig tartanak, az újdonsült férj ismét behívót kap. Feleségét és majd négy éves kisfiát majd csak 1948-ban látja viszont. 1944. június 1-én Románia területén esik fogságba.

Már csak egy okmány maradt hátra, egy Hatósági Bizonyítvány, melyet az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal állított ki 1991. augusztus 23-án az időközben elhunyt Gelsei István özvegyének. Mindenekelőtt „Az Országgyűlés határozatainak szellemében a Magyar Köztársaság Kormánya is megköveti Önt és hozzátartozóit, a személyes szabadságot korlátozó jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt”. Egyben megállapítja, hogy a 3 év 92 nap azaz 1187 nap jogtalan fogva tartás miatt az özvegy részére a havi nyugdíj járandóságát 625Ft/hónap összeggel megemeli. Ez az összeg a korábban hatályos jogszabályok szerinti emelést is tartalmazza.
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Talán annyit, hogy Gelsei István tizedes a szerencsés kevesek közé tartozik. Túlélte azt a poklot, amit csak kivételes szerencsével lehetett túlélni. Dolgozhatott, felnevelhette mind a négy gyermekét, még kapott néhány évtizedet a sorstól. Amikor emlékét felidéztem, egy olyan ember jelenik meg előttem, aki nem volt különleges, nem alkotott semmi maradandót „csak” életben maradt. Tette mindennapi dolgát tisztességesen, tette amit tett volna többszázezer katona társa is, ha esélyt kap az életre. Legyen a le nem élt, meg nem született életek előtti főhajtás ez a kis szubjektív visszaemlékezés.

Temesvári Jenő