Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Oldtimer

Családom és a repülés

2010.01.02. 14:22 :: temesvarijeno

 A repülés iránti érdeklődés, a repülő emberek tisztelete nem új keletű családunkban. Az érdeklődés mikéntje azonban nagyon eltérő, és különböző módon nyilvánul meg.
Nyolc éves koromban költöztünk Budafokról Kelenföldre, a szüleim által épített családi házba. Közel volt a budaörsi repülőtér, így tavasztól őszig hétvégeken sokszor láthattam a fejünk felett szálló motoros és vitorlázó gépeket. Ez utóbbiak lebegését a ragyogó kék égen a tejfehér felhőfoszlányok között, csak az a látvány múlta felül, amikor a mély dörgésű szállítógépek ajtajából fekete pontok sorjáztak ki, majd rövid idő múltán kibomlottak a hatalmas félgömb alakú ernyők, megfékezve és meghimbálva az ejtőernyősöket, akik a légáramlástól függően ferdén vagy függőlegesen, hol gyorsabban, hol lassabban ereszkedtek alá a repülőtér füves talajára. Néhányszor közelebbről is láthattam, amint az ugrók bátor kis csoportja a repülőgép felé sorjázott, majd becsukták az ajtót, és dübörgő motorjaival a gép egyre gyorsulva távolodott, majd lassan elemelkedett, és a párás égen eltűnt a szemünk elől. Néhány perc múlva aztán újra hallottuk a hangját, ahogy visszatért a repülőtér fölé, és újra kibomlottak a selyem gombák. Órákig el tudtam nézegetni.

Remek program volt az is, amikor Édesapámmal kibuszoztunk a Ferihegyi repülőtérre - akkor még csak egy terminál volt -, és a teraszról néztük naphosszat a betonon sorakozó utasszállítókat, találgatva, hogy a függőleges vezérsíkjukon lévő embléma melyik légitársaságé lehet. Félórák is elteltek, mire megpillantottuk egy-egy érkező gép fényszóróit, fekete füstbe burkolózva, aztán már a gépet is láttuk, ahogy ereszkedett, majd leszállt a távoli kifutón. Jó néhány perc eltelt, mire a kacskaringós gurulóúton, sivító hajtóműveinek hangja mellett lassan begurult parkolóhelyére. A kerekes lépcsőn lesétáló utasokat különleges lényeknek gondoltam, akiknek megadatott a repülés élménye.

Aztán teltek-múltak az évek, már a fiam volt akkora, mint amikor én bámultam a kelenföldi eget. Közhely, hogy a gyerekkori élmények meghatározóak. Így aztán már én terelgettem családom útját egy-egy repülőnapra, bemutatóra. Sármellékhez kötődik az első ilyen élmény. Ott láttunk először testközelből magyar felségjelű vadászgépeket, irtózatos hangorkán kíséretében a kifutótól alig néhány méter magasságban áthúzó Mi-24-es harci helikoptert, és  napfényben sütkérező, csendesen pihenő, kipányvázott motoros kisgépeket. Fiam és feleségem még egy Balaton feletti sétarepülésen is részt vett, amire a befizetésüket, egészen addig, amíg le nem szálltak, megbocsáthatatlan felelőtlenségnek éreztem. Csak legyintettek aggodalmaimon, boldog, kipirult arcukat látva aztán már én sem bántam a dolgot. Német juhász kutyánk boldogsága is leírhatatlan volt, ahogy közeledni látta őket a géptől. Bizonyára ő is osztotta kishitű aggodalmamat. Aztán egy gárdonyi nyaralás közben beiktattunk egy budaörsi repülőnapot is. Húsz év távolából is jó visszaemlékezni arra a vasárnapra.
Újabb évek teltek el, kirándulásaink során fényképezgettem az utamba kerülő gépeket, nyolc alkalommal repültem is különböző típusú utasszállító gépekkel, de ennél közelebbi kapcsolatba nem kerültem velük. Fiam azonban egyre nagyobb vonzalmat érzett minden iránt, aminek szárnya, rotorja van, a földön pihen, vagy az eget hasítja. Már nem volt elég neki a hazai kínálat, időt, pénzt, fáradtságot nem sajnálva szerte Európában egyre több repülőnapra utazott el. A buszban aludva, sokszor feledve az étkezéseket, fáradtan, elgyötörten érkezett haza, de tekintetében mindig átszellemült mosollyal. Órákig mesélt élményeiről, nézegettük gyarapodó „kincseit” az újabb és újabb képeket, egyre gyarapodó gyűjteményét, ritkán fotózható ritka típusok trófeáit. Útjainak szaporodásával aztán egyre bővült és cserélődött fotófelszerelése, ezzel együtt mind fotós, mind repülési szakmai ismerete számottevően gyarapodott. Erről meggyőzően tanúskodik repülős honlapja, a http://spotter.blog.hu/, amelyhez felesleges bármilyen méltatást fűzni. 

Kronológiáját tekintve ezt a bejegyzést talán ott kellett volna kezdenem, hogy Édesapám a polgári iskola befejezését követően 1937-ben lakatos tanonc lett Csepel-szigeti Weiss Manfréd gyárban. Az oktatás színvonala, ott szerzett szakmai tudása, a precíz, pontos, munka öröme és igénye a mai napig nem kopott meg nála. Immár 88 évesen is tartja magát a régi iskolához, bennünket is lépten-nyomon figyelmeztetve, hogy csak így érdemes bármit is csinálni. Az ország második világháborús fegyverkezése hozta magával, hogy a Weiss Manfrédban beindult a repülőgép szerelés is. Édesapám is repülőgép szerelő lett. A gépek szerelése, karbantartása révén számtalan típussal volt módja repülni, rádióslövészként pedig harcolt is Messershmitt-210-es vadászbombázón. Sajnos az elmúlt évtizedek beidegződése még ma is hat, ritka, becses alkalom, ha „megfeledkezvén magáról” felelevenít egy-egy eseményt életének ebből a szakaszából.

Azzal kezdtem, hogy a repülés iránti érdeklődés, vonzalom különböző mértékű és indíttatású családomban. Három generációt képviselünk, máshogyan látunk sok mindent, sajnos a kelleténél ritkábban találkozunk. Mindig különleges, szívet melengető érzés fog el, ha adódik egy-egy olyan ritka nap, amikor együtt nézegethetjük a repülőgépeket. Felvillan az emlék, amikor Édesapám meg, megállva, kutat emlékei között a tököli repülőtéren, ahol ötven évvel ezelőtt dolgozott. Mutatja a régi szerelőcsarnokot, a légoltalmi bunker betonszörnyetegét, a fedélzeti fegyverek belövő boltíves épületét. Én lázas igyekezettel próbálom szavait emlékezetemben elraktározni, lopva fotózom a veterán, repülő embert. Máskor fiamat nézem, hogy milyen izgalommal keresi a legjobb pozíciót, cserélgeti az objektíveket, hogy „lőhesse” a pillanatok alatt dobhártyaszaggató, félelmetes hangorkánban felette átszáguldó vadászgépet. Majd a keresőben visszanézve megelégedetten nyugtázza, hogy újabb jól sikerült fotót tudhat a magáénak.

Nekik az emlékezés, a repülés megörökítése az élmény, nekem ők, az hogy hozzám tartoznak. Látom örömüket, bennük a magamét is, melynek megteremtője ezeken az együttléteken mindig a repülőgép, fémtestén a megvillanó a napsugárral, és vele összeforrva, a gépet uraló bátor, büszke repülő ember. 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr561639369