Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Veterán autók

Numizmatika - ahogy én látom

2009.12.06. 13:30 :: temesvarijeno

Én is úgy kezdtem az éremgyűjtést, mint megannyi gyerek kortársam az ötvenes években. Fiókok alján, rozsdás szögekkel, csavarokkal teli fémdobozokban akkoriban még szinte mindenütt lehetett találni alumínium pengőket, vas filléreseket, zöld oxidos bronz krajczárosokat. Nagy kincsnek számított, ha netán egy-egy királyi címeres pengőre, vagy “Ferenc Jóska fejes” koronásra leltem. A nyári szünidőkben martonvásári Nagymama falusi házának padlását is végigkajtattam, kiforgatva a sok lim-lomot a viseltes “vulkánfíber” bőröndből, hátha ott is akad valami.  A “kincseket”  -  nem lévén még sem érmeberakó, sem plüsstálca -, gyufásdobozokban rakosgattam, hol ilyen, hol olyan csoportosításban. A gyufásdobozok nagyon hasznos holmik voltak, ugyanis mindegyikre cimke volt ragasztva, nem is akármilyenek. Alig vártam, hogy elfogyjanak a gyufaszálak, máris úsztak a dobozok a lavórban vagy a kádban.  Talán nem is volt akkoriban gyerek, aki ne gyűjtötte volna őket. Aztán ilyen volt még a szalvéta és a bélyeg is. Mindezeket csak azért írom le, mivel mind közül mai napig is az érmek maradtak a nagy szenvedély. A gyufacimkék, bélyegek, szalvéták útra keltek a barátokhoz, osztálytársakhoz, hogy maguk helyett elküldjék külföldi vagy régipénz társukat hozzám. Szépen el is voltunk mindaddig, amíg csak olyan darabok képezték gyűjteményemet, amelyek köriratát, hovatartozását meg tudtam állapítani, el is tudtam őket helyezni ismereteim szerint az atlaszomban.

A sok kedves és szép emlék közül három jut eszembe:


Az első egy török éremről. Talán harmadik osztályos lehettem, amikor elköltöztünk Budafokról Kelenföldre. Ez az én addigi szűk, kis világomban nagy dolognak számított. Nehéz volt beilleszkedni az új iskolába, az új osztálytársak közé. Ebben a magányban ajándékozott  meg egy osztálytársam a barátságával és egy nagyon furcsa éremmel. Ilyet még sosem láttam! Akárhogy forgattam, semmit sem tudtam elolvasni rajta. Hetekig nézegettem, mindenkit ezzel nyaggattam, nem hagyott nyugodni. Nagy bátorságot vettem: levelet írtam Huszár Lajos professzor úrnak, a Nemzeti Múzeum Éremtára tudós vezetőjének, kérve a segítségét. Az érem mindkét lapjának képét ceruzával rásatiroztam (akkori technikával bescanneltem) a levélre.

Bármilyen hihetetlen az elfoglalt tudós részletesen válaszolt egy kisgyereknek. Ebből tudtam meg, hogy az én nagy “kincsem” egy török 40 para 1854-ből. Abd-Ul-Medzsid szultán uralkodása alatt verték 1839-1861 között (iszlám időszámítás szerint 1255-1277). Mi ez a kettős időszámítás? mi az az iszlám? – megannyi kérdés nyugtalanított. Azt hiszem talán ez volt az az érem, amelyik kinyittatta velem a történelem könyveket, és mindig újabbakat ad a kezembe.
 
Másik gyerekkori emlék egy nikkel 50 Santimu-s. 1922-ből. Hogyan keveredik egy ilyen pénz egy kelenföldi ház pincéjébe, ott is egy csavaros-szöges dobozba?  Mi az a Santimu? Mit jelent a LATVIJA? Ki az az érdekes ruházatú, talán viking bárkát kormányzó hajós? Hát sokkal ma sem vagyok okosabb…

Harmadik említésre méltó emlékem már későbbről villan fel, kezdete mégis a gyerekkorhoz fűződik. Szigorú, komoly tekintetű férfiak, elegáns ruhájú, kalapos hölgyek a boldog békeidőket idéző hangulatot árasztó képek lógtak otthon a falon, vagy sorakoztak réges-régi albumokban. Régi tárgyak, emlékek a vitrinben, a lábpedálos varrógép asztalilapján régi fadoboz. Szerettem benne kotorászni, mert csodálatos méretű és fényű gombok, csatok, meg mindenféle érdekes kacat volt benne.  Ami sehogyan sem illett a képbe, az két gyöngyházfényű kis kagyló volt. Senki nem tudta mik azok, hogy kerültek oda. Sokszor kézbe vettem, nézegettem, aztán visszatettem őket a gombok, gyűszűk, cérnák közé. Aztán elfelejtettem őket. Sok évvel később egy kiállításon kezembe került egy ismertető. A pénzverés kezdeteitől napjainkig vezette végig az érdeklődőt a bemutatott tárlaton. Gyökeret eresztett a lábam! A színes borítón illusztrációként többek közt egy kauri kagyló képe szerepelt, mint polinéziai kagylópénz. Tudtam, hogy láttam már ilyent, de hol és mikor? Aztán napokkal-hetekkel később beugrott: a varródoboz! Akkor már nem laktam otthon, de szüleim többszáz kilométerről is megérezték izgalmamat. Sehogy nem értették, miért olyan sűrgős azonnal megnézni a varródobozt, hogy benne van-e még a két kis gyöngyházfényű kagyló? Kicsit megöregedtem, azalatt a néhány perc alatt,  de benne volt!!!

 

 

A lettországi érem a török parával, a két parányi kagylópénz most itt pihen érmeberakóim egyikében. Kalandos útjuk egyelőre végetért. Sorsukat, hol, merre jártak, kiknek a kezében fordultak meg, nem árulják el, mindenkori gazdájukra bízzák, gondoljon felőlük amit akar.

Hát, valahogy így kezd el az ember először érmet gyűjteni, aztán rengeteg ismeret megszerzése után sok-sok évi gyűjtőmunka és rendszerezés révén numizmatikussá válni. Hiszem és vallom, hogy az igazi numizmatikus az érmek által megszerezhető szellemi erőpróbáért, virtuálisan az egész világot bejárható izgalmas utazásért – ahol az érmek hűséges útitársaink és idegenvezetőink – áldoz pénzt és szabadidőt. A gyűjtemény által képviselt viszonylagos anyagi érték  az igazi gyűjtő szemében csak másodlagos szempont.

Az elmúlt évtizedekben – ahogy mások is – én is többféle területével foglalkoztam a numizmatikának. Kezdetben gyűjtöttem mindent, aztán elkezdtem sorozattá bővíteni a különböző országok különböző címletű érméit. Szüleim Európa sok országába eljutottak – akkoriban nem utazhatott Nyugatra az egész család, így én mindig maradtam -, kárpótlásul teljesült a kérésem: zacskónyi mindenféle külföldi pénzt hoztak nekem. Évszám szerint gyűjtöttem az érmeket, aztán rájöttem, hogy ez nagyon meddő, haszontalan és teljesíthetetlen. Hálás terület volt gyűjteni azokat az érmeket, amelyeken a brit uralkodócsalád valamelyik tagja szerepelt. Kanadától Új-Zélandig kontinenseken át vagy ötven ország – többségük már nem is létezett a Brit Birodalom felbomlásával – érméit lehetett így keretbe foglalni.

Ennek a gyűjtési periódusnak legnagyobb haszonnal járó eredményét muszáj megemlítenem: Fiam már megtanult írni az iskolában, de a gyakorlás nem volt az erőssége. Úgy emlékszem, voltak is “vitáink” emiatt… Egy szép napon látva a példát, kijelentette, hogy ő is szeretne érmeket gyűjteni. Megköttetett az üzlet: kapott egy marék pénzt azzal a feltétellel, hogy egy füzetbe egyenként leírja, melyiken milyen felírat van, ha külföldi, hol van az az ország, mi a neve a királynak stb. Azonnal neki is látott! Feleségem hazaérkezve két néma leventét talált; én önfeledten olvastam, a gyerek bőszen írt. Feleségem megkérdezte, hogy a gyerek büntetés alatt áll-e, vagy mi történt, hogy ennyire ír. Akkor ő, később az iskolában a tanárok csodálkoztak el, hogy a gyerek fejből sorolja az országokat kontinensek szerint, és úgy általában nagyon otthon van a dolgokban. Ma már több diploma birtokában azt hiszem megmosolyogja ezt a véletlen jött pedagógiai ötletet, és még az is lehet, hogy a gyerekei majd annak idején úgyanúgy járnak mint ő.

Már volt vagy fél mázsa fémpénzem – érmem -, amikor kezembe került az első vagy ezer oldalas World Coins. Ezzel vége is lett a “külföldipénz” korszakomnak. Addig azt hittem, komoly gyűjteményem van. A katalógus lapozgatása során rájöttem, hogy esélyem sincs teljes kollekció összeállítására, nemhogy évszám, de még cimletenként sem.  Minden magyar ember gyűjt magyar érmeket, ha többet nem is, de illemből legalább néhány illusztris darabot (Árpád-ház, Rákóczi poltura, Mária Terézia magyar veretei, Kossuth stb.). Én is gyűjtöttem. Kezdetben csak 1945 utánit, aztán Horthy fillért, pengőt. Később Ferencz József koronákat. Amikor gyűjteményembe kerültek az első – talán Ferdinánd – dénárok, akkor beleszerettem ezekbe a körömnyi kis ezüst pénzekbe. Az Árpád-házi érmek gyűjtése már komoly kihívás: nincsenek évszámok, az uralkodó személye sokszor nagyon kétséges. Cserébe új világ tárul az érdeklődő szeme elé, megtérül az agytorna.

Sokáig nem gyűjtöttem papírpénzeket, nem is értem miért. Pedig nyomdász az egyik becsületes szakmám. Voltak ugyan papírpénzeim – kinek nem volt, vagy nincs millpengője, egy-egy Kossuth bankója, még ha szakadt is? Aztán a környező országok bankjegyeiből mindig maradt a zsebben. Már volt talán Európa majd minden országából, amikor feltettem a kérdést magamnak: mi lenne, ha legalább a hajtatlanokat sorba raknád,  a magyarokat meg főleg! Hogy lehet az, hogy nincs egy afrikai és latin amerikai sem? Így kezdődött… ma már van antarktiszi és sok más érdekes is.  Talán a sors fintora, de  van olyan orosz-szovjet papírpénz, amelynek vízjele  a későbbi náci szimbóum horogkereszt (szvasztika) és van olyan Weimari köztársasági papírpénz, melynek a hatágú Dávid-csillag  a vízjele. Lehet rajta töprengeni, hogy is van ez…

A Rákóczi-szabadságharc alatt vert érmek távolról sem tartoznak a numizmatika, a vésnöki hivatás kiemelkedő darabjai közé. A röpke nyolc évből mindössze  négy évig kerültek verésre, létük, különösen a rézpénzek  kidolgozottsága  egy ezer sebből vérző végre már saját nemzeti létét élni akaró ország jajkiáltását demonstrálja.  Szükségpénznek szánták, de sajnos még ezt a hivatását sem volt képes betölteni.  Mindezek ellenére valami misztikus tisztelet övezi ezeket a rusztikus kidolgozású, sok esetben gyermeteg rajzolatú érméket. Fajtára alig  néhány, kivitelezését tekintve számtalan változatban léteznek megmaradt darabjai. A gyűjtők többségének féltett, nemigen gazdát cserélő darabjai. A kuruc-kor érmészetével kapcsolatos néhány dolgozatom is helyet kap e helyütt a numizmatika érdekesebb területeinek bemutatásakor.
 

 

Temesvári Jenő

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr811577754