Szobrok, emlékhelyek

Numizmatika - Filatélia

Oldtimer

Családfakutatás, avagy milyen fába is vágtam azt a bizonyos „fejszét”?

2009.12.20. 10:32 :: temesvarijeno

A címbéli ellentmondás feloldására azonnal tisztázni kell, hogy a családfa talán a legnemesebb fafajta, melyet az ember életre kelthet, gondozhat, gyönyörködhet fejlődésében, kiterebélyesedésében. Ez esetben senkit sem zavar, hogy ágainak többsége elhaltnak látszik, ugyanakkor szerencsés esetben egyre szaporodnak a belőlük sarjadzó friss, új hajtások. Minél szerteágazóbb ez a „lombkorona”, ahol a levelek szerepét valaha élt, vagy ma is élő személyek töltik be, annál értékesebb létrehozója, gondozója szemében. Az élet, a természet törvénye szerint - na és a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán -, egyes fák évszázadokig állják a sors próbáját, mások különös módon bármilyen reménykeltőnek indul sarjadzásuk, először csak egyes ágaikat veszítik el, aztán maguk is nyomtalanul elenyésznek az idő végtelenében.
Meggyőződésem, hogy az emberek többségében ott szunnyad a vágy, hogy fellebbenthesse azt a képzeletbeli függönyt, amely a múltat és a jelent elválasztja, megtudja, hogy honnan jön, feltárja gyökereit, ezáltal jobban megismerje önmagát, cselekedeteinek, döntéseinek ösztönös vagy tudatos mozgatórugóit, saját léte hasznos, tartalmas értelmet nyerjen. Génjeink már évezredek óta öröklődnek egyik nemzedékről a másikra. A nemzedékek - az egymást követő generációk - kapcsolatának kutatása, felderítése a genealógia, azaz családfakutatás. Saját tapasztalataim alapján is állíthatom, hogy vannak szép számmal olyanok is, akik felesleges, értelmetlen dolognak tartják, hogy régmúltakon tűnődjenek. Ha véletlenül kezükbe került egy-egy régi fotográfia, vagy tárgyi emlék, az meg sem érintette őket, egy darabig rakosgatják azokat soha ki nem húzott fiókok mélyén, várva sorsuk beteljesedését. Mások valamelyik régiség kereskedőnél, antikváriumban, "bolhapiacokon" kötnek ki, még egy esélyt kapva a tovább létre, többségükben azonban elenyésznek egy-egy lomtalanítás, költözés, során.
Mindenki rendelkezik régmúlt időkbe visszanyúló családfával, más kérdés, hogy csak nagyon kevesek mondhatják el, hogy azt akár 5-6 generációra visszamenőleg is dokumentálni tudják. Sokan már a nagyszüleik nevét, születési adatait, rokoni kapcsolatait sem ismerik, nem is beszélve a déd és ük nagyszülőkről. Pedig ez utóbbiak még „csak” négy generációval éltek előttünk, azaz a fiatalabbak esetén mindössze nagyjából 120 évről beszélhetünk, de az idősebb mai generáció esetében sem többről, mint 120-150 évről. Generációnként a felmenők száma duplázódik, vagyis mindenkinek 4 nagyszülője, 8 dédszülője, 16 ükszülője, 32 szépszülője van. A sor természetesen folytatódik, 10 generáció esetén már 512 egyenes ági ősünket vehetjük számba, és ekkor az időben még csak mintegy 300 évet mentünk vissza.
A 19. századig őseiket szinte kizárólag csak a nemesi családok tartották számon. Több okból is. A különböző uralkodóktól, különböző érdemekért nyert nemességet, az ezzel járó kiváltságokat, adományokat, birtokokat szerző családtagok nevét oklevelekbe foglalták, azokat hiteles helyeken illetve a család féltett értékei között őrizték. Az örökösök nevét gondosan feljegyezték, minden törekvésük arra irányult, hogy a család a vagyonszerzés mellett leszármazottakban is gyarapodjon. A tehetős családok szolgálatában álló hivatásos írnokok, tudós papok az adománylevelek, rokoni kapcsolatok számbavételével összeállították a díszes, hivalkodó családfát, melyről nem hiányozhatott a család rangját, fényét jelképező címer sem. A szerényebb városi polgári, kézműves, iparos családok nevei az egyházi anyakönyvekben, céhlevelekben, adólajstromokban, egyéb összeírásokban maradtak fenn. Az idők során egyre többen szerették volna megismerni származásukat, így a 20. század első negyedében létrejöttek az első családtörténeti kutató irodák. A második világháború után a genealógia lenézett, megbélyegzett osztályidegen „úri passzió”-ként feledésbe merült.
Napjainkban újra „felkapott” tevékenység lett családfát kutatni. A genealógia tudománnyá vált, reneszánszát éli. A könyvkiadók sorra adták ki a 19. és 20. századi klasszikus feldolgozásokat, közülük elég csak a Nagy Iván által több évtizedes gyűjtőmunka alapján megírt Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal című 1862-ben megjelent 12 kötetes művére utalnunk, mely ma is nélkülözhetetlen alapmunka annak ellenére, hogy számos adata azóta - az újabb levéltári kutatások eredményeként - korrigálásra, illetve kiegészítésre szorul.
Többféle szempont alapján kutathatjuk. és állíthatjuk össze felmenőink sorát. Ezt mindenki maga dönti el, nincs kötelező séma. Lehet kutatni csak az apai, nagyapai dédnagyapai stb. vonalat, vagy az ugyancsak apai felmenők apai és anyai ágát. A téma iránt érdeklődők többsége azonban inkább az alábbi két módszer valamelyikét választja:
Egyenesági (ősfa) kutatás, amely kiterjed valamennyi egyenesági felmenőre. Ebben az esetben is a kutató személyétől, illetve szüleitől, nagyszüleitől indul a kutatás, amely - szemben a fentebb említett két variációval - kiterjed valamennyi ágra, azaz kutatja az illető valamennyi egyenesági felmenőjét.
Populációkutatás esetén egy adott (azonos vezetéknevű) családot kutatunk, annak valamennyi ágát és oldalágát, azaz azokat a családtagokat, akik egy közös őstől származtathatók. Nevezetesen, a dédpapa valamennyi testvérét, azok gyermekeit, az ükpapa valamennyi testvérét és azok gyermekeit illetve leszármazottait és így tovább.
Családfánk összeállítását az egyházi és állami anyakönyvek alapján készíthetjük el. Ezek a születési (keresztelési), házassági és halálozási anyakönyvek. A római katolikus egyházban az anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinat tette kötelezővé. Magyarországon a fennmaradt anyakönyvek azonban csak későbbi időponttól kezdődnek. A legkorábbról fennmaradt anyakönyvek a soproni evangélikus 1624-től, a zalakomári református szintén 1624-től, és a kőszegi katolikus 1633-tól tartalmaz adatokat. A többi - több ezer - településen valamennyi egyház saját anyakönyvet vezetett, melyek azonban csak a 18. század elejétől indulnak, így általában a családfát is eddig lehet visszavezetni. Az állami anyakönyvezést 1895-ben vezették be, így ezt megelőzően csak az egyházi források állnak rendelkezésre, már amennyiben a sors megkegyelmezett nekik, s nem pusztultak el.
Rengeteg idő, és nem elhanyagolható anyagi áldozatok árán, türelmes kutatómunkával, nem kevés szerencse révén, ha sikerrel járunk, évtizedes munkával már sikerülhet néhány generáció feltérképezése. Általában eleinte könnyen halad a kutató, nem is tűnik olyan bonyolultnak a dolog. Aztán jönnek a csalódások: hónapokig, évekig minden erőfeszítésünk ellenére sem találunk újabb adatot. A sorozatos kudarcok miatt sokan belefáradnak, feladják a meddőnek tűnő harcot. Mások konokul kutatnak tovább, újabb fellelhető forrásokat böngésznek, remélve, hogy közelebb kerülnek céljukhoz. Előbb-utóbb sikerül is…
Van, aki a könnyebb utat választja, és erre szakosodott irodákat bíz meg családfájának elkészítésével. Pénzükért többnyire meg is kapják a várt dokumentumot, de hitem szerint csak nevekhez és évszámokhoz jutnak, őseikhez talán annyi kötődésük sem lesz, mint aki azokat felkutatta számukra. A felfedezés örömét, a régmúltakba tett kirándulások csodáját, letűnt korok megértését, tanulságait, azokon keresztül önmaguk jobb megismerésének lehetőségét is végérvényesen elveszítik.
Arról, hogy azt a bizonyos „fejszét” ki, és mi adta a kezembe, majd egy másik bejegyzés során szeretnék megemlékezni. Ez a fejsze, amely hivatott ezt a nemes fát „kifaragni” egy különös és sokoldalú szerszám, nehéz, - de nem lehetetlen megtanulni úgy használni, hogy élvezetes legyen vele a munka, és az elkészült mű tetsszen is, és legfőképpen kiállja a hitelesség próbáját. Ez a szerszám gondolkodtat, türelemre, kitartásra, sokoldalú, elmélyült ismeretanyag megszerzésére, következetes, szakszerű és módszeres kutatómunkára ösztönöz, és ha mindez összeáll, segít leírni, formába önteni a múltban tett időutazásunk felfedezéseit.  A fáradozás jutalma nem marad el, gazdag ajándék várja azt, aki nem adja fel a harcot, konokul újra kezdi, új utakat keres akkor is, amikor már úgy tűnik, hogy az eddig járt nem vezet tovább.
 

Temesvári Jenő

A bejegyzés trackback címe:

http://temesvarijeno.blog.hu/api/trackback/id/tr321573318